Gaborchi

Szombat. Reggel. Szokásos készülődés, már szinte rutin. Leszámítva persze, hogy mostmár én is a fájóslábúak kasztjához tartozom. Minden lépés ajajajj. De az idő szép, az élet szép, ma csak 17 km-t futok és nem lesz nagyon emelkedős. Na, ahogy azt Gáborka elképzeli.

Anita rajtolt Badacsonyból, én váltom Révfülöpon, engem Márti Fövenyesen. És a cél Balatonfüred. 

Anitának már a kezdetek óta rakoncátlankodott a térde, pénteken is már fáslival futott, bízott benne, hogy ezt a 13 km-t még letolja, aztán neki vége is. A rajtban megint elképesztő hangulat, egyre több az ismerős futó, egyre jobb így, Attila elcsípi a lányainkat egy puszis fotóra -megértem őt-, pörög az adrenalin, kissé irigylem is Anitát, hogy már reggel futhat. A Badacsonyi polgármester beszél, a legidősebb futót megjutalmazzák, érezni, nagyon érezni, hogy mindenki menne már, mint a karámok közé szorított ménes, szinte toporzékol mindenki. Anita nagyon vidáman indul, bizakodunk, hogy végig tud menni, de felkészülök a korábbi váltásra, beöltözve bemelegítve ülök az autóba. Végigmegyünk a mezőny mellett, szurkolás, fotók, örülünk, mindenki mindenkinek. Ma sokkal több a futó, sokan az utolsó két napra jöttek és vannak akik ma egy maratont futnak. Úgyhogy van kinek örülni. 

Az első frissítőnél megvárjuk Anitát de nagyon vidáman és egyenletesen halad úgyhogy továbbmegyünk a váltáshoz. A sok futó sok kisérőautót is jelent, elég lassú a haladás, nagy nehezen találunk egy parkolóhelyet, komótosan elindulunk a váltópothoz amikor csereg a telefon, hogy Anita megállt, eddig bírta a térde, kb 3,5 km-el a váltás előtt sétál - ennyivel több lesz a mai adagom. Visszaszáguldunk, kiurgom az autóból, rajtszám, dugóka, és usgyi. Szeretnék beszélni vele, hogy hogy van, mivan, meg vállon veregetni, hogy milyen jót jött eddig, de most futni kell, Márti és Zoli kellő lelki ápolásban tudja részesíteni. Nem is számítok rá, hogy szurkolni fognak, feltételezem, hogy Anita térde fontosabb mint az én kerge futásom - így is lett, patikakeresés volt a programjuk. Én meg elindulok szépen lassan. Érdekes módon nem érzem, hogy rosszabbul menne mint tegnap, Kata úgylátszik csodát tett, beállok a tegnapi laza lassú tempóra, a táv így kb. ugyanannyi lesz. Bambulok, nézem a tájat, vagy csak úgy magam elé. Eszembe jut, milyen jót szórakoztak a társak tegnap a kajla futóstílusomon, szerencsére félig hátulról süt a nap, hosszú ideig futó árnyékomon szórakozom. A váltóponton szólok, hogy mi van, aztán iszkiri tovább. Magnussal váltok pár szót, aztán igen lassan elhagyom őt. Gondolatban leemelem a kalapom. Meg a többi egyéni és páros versenyző előtt is, akik mellett elhaladok. Később egy frissítő után meg kell állnom cipőt kötni, akkor Magnus visszaelőz, meg is kérdi, jól vagyok-e, ez igazán jólesik. Aztán jó hosszú idő után megint leelőzöm. Amúgy sok emlékem nincs erről a szakaszról. Mivel nem tudom, mennyit kell mennem pontosan és a stoppert sem indítottam el a kutyafuttában való váltásnál, csak hozzávetőleg sejtem a haladást, igyekszem zen-futást produkálni, teljesen kilépve a valóságból. Percek, órák, mittudomén. Annyira mindegy. Majd szólnak, hogy ne fussak tovább. Azt érzem, hogy nem vagyok elég gyors, de most ennyit tudok, ez van, felesleges lenne ezen frusztrálni magam. Főleg, hogy holnap is majdnem ennyi lesz, nem baj ha nem csapom szét magam. Zoli és Márti tudott egy-egy napot közben pihenni, Anita és én három napot tolunk zsinórban. Néhány egyéni versenyzővel nagyjából egy iramot megyek, nem szólunk egymáshoz mégis olyan mintha régi barátaim lennének. Flow.

Egy emelkedő tetején ott van  Zoli, a fényképezőgép kedvéért teszek néhány tánclépést aztán ott a váltópont, Márti már nagyon menne, a várakozás alatt jól felspannolta magát, el is indul mint egy rakéta, a végén kiderül, hogy őrült gyors tempót ment - távolról sem olyan öregurasat mint jómagam :-).

Rögtön indulunk is Füredre a célba, ahogy ez a csaj megindult, hamarabb odaér mint a Citroenünk, ha nem kapkodjuk magunkat. És tényleg. Épp annyi időnk van, hogy lerakjuk az autót a szállás előtt, együnk valami fagyit (igyunk valami sört) és már itt is van. Beszarás. És még csak nem is fáradt...

Lyányok aztán felballagnak a szállásra, kezdik a masszázst, mi megvárjuk a Zsigrieket és a többi elszánt őrültet. Sajnos Kati nem jön, ez lelomboz, annyira szurkoltunk neki, lógó orral baktatunk haza. Később megtudjuk, hogy a meleg megviccelte, és úgy döntött, hogy kiszáll. Iramszarvas bejön ugyan, de mondja, hogy vasárnap már nem indul. Megértem őket, és tisztelem amikor valaki ilyen döntést tud hozni. Roland, aki a korosztályában vezet egyéniben (a legfiatalabb kategóriában), sántán érkezik, kiderül, hogy kifordult bokával jött az utolsó 15 km-n. Őrület. Ezek hősök. Én is közéjük akarok tartozni.

Este a szokásos program - inkvizíció Kata kezei által (de milyen jó is...), kajarendelés, és el is kezdünk pakolni, mert vasárnap korán lesz a rajt. És a nagy boldogságon érzem már átszüremleni a végevan melankóliáját. 

Márti úgy dönt, hogy lecsíp a távomból, logikus, eleve én mentem volna  a legtöbbet és szombaton rájött még 3,5 km. Ő pedig őrületes formában van, hadd menjen. 

A rajtceremónia már a megszokott, mindenki tudja, hogy az utolsó próba következik, Roland is itt van, befáslizott bokával, nem adja fel. És a többiek mind mind a sok ismerős arc, egy akolból valók vagyunk na.

10km-nél bevárjuk Mártit, örülünk neki, mindenkinek végigszurkolunk, én közben krémezem, masszírozom a lábaimat, hogy el tudjak indulni az utolsó 13 km-re. Reggel megtudtuk, hogy a váltópontom egy dombtetőn lesz, hááát, én akartam hegyen futni végtére is... Az élmezőnyből egy srác kihullik, combizom szakadás, vagy ilyesmi, dráma, nehéz ügy ez, itt már mindenki jó alaposan kipukkant.

Aztán elmegyünk ahhoz a frissítőhöz, ahol váltani tervezzük,a Balaton legészakibb csücskében,  még senki nincs ott, lassan jön az élboly, marhára szurkolok, Lala megáll, megölel, nem nagyon látszik rajta, hogy negyedik napja fut, kb 160 km-el a lábában. Uuuu, ezek olyan jó dolgok. Lassan összegyűlik a jónép, szurkolok, ugrálok, örvendezek, aztán jön Márti, gyorsan nekiindulok, és csodák csodája, mit tesz isten, egyáltalán nem érzem az elmúlt két napot, szaladok. Mondjuk nincs kerge-zerge mozgás, legalábbis én nem érzem, erről azért majd a csajok nyilatkoznak, inkább valamiféle kis bikaborjúi elszántság visz, hogy essünk túl gyorsan ezen a nyúlfarknyi 13 km-en. Sok emlékem erről sincs. Egyszer elment mellettem autóval a csapat és integettek. Ez jó volt. Aztán később egy ligetes részen mit látok, ott ülnek a lányaink az árokparton és nekem szurkolnak. Annyira aranyosak. Nem állom meg, megmondom nekik, hogy nekem vannak a legjobb szurkolóim a világon. És tényleg. Később egy helybéli ember megkérdezi az egyik futót, honnan indultunk, mikor megtudja, hogy Füredről, elkanyarítja, hogy "azta kibaszott kurva életbe!!!", és e szavak igencsak elismerő hangsúlyt kapnak. 

Néhány emberen látszik már, hogy nagyon nehéz. Az egyéniek egyre többen belesétálnak, valaki a kerékpáros kísérőjével veszekszik hosszasan. Nem csoda. Kicsit furán is érzem magam, hogy nekem most viszonylag könnyen megy, próbálok még többet kifacsarni magamból, itt már nem kell tartalékolnom semmire, de nem nagyon tudok gyorsulni. Az utolsó rettegett emelkedő jön, jó hosszú, na azt legalább meg tudom futni, ott rengeteg embert lehagyok, a domb tetején a lányok tapsolnak, a kapunál Zoli, gyorsan átveszi a cuccot és iramlik tovább, én meg ott állok mint a bálám szamara, hogy na most akkor ez nekem ennyi volt. Folytatnám basszus. Végre kezdtem belejönni. Persze fáradt vagyok, pokolian kimerült, ezek a gondolatok inkább az endorfin-túladagolásból jönnek, lesz majd végkimerültség és melankólia tudom, de most élvezem a legyőzhetetlenség illúzióját, úgy járok-kelek mint a kiskakas a szemétdombon. (Ha ez kívülről nem is látszik talán.)

Zolit két helyen megvárjuk, de mocskosul jól megy - ő tegnap pihent-, nem aggódunk tovább, megyünk a célba. Leírhatatlan fesztiválhangulat, beállunk szurkolni, várjuk a Csapatkapitányt, nézzük a végtelen siófoki partot, a rengeteg eufóriában úszó futót (voltak akik a Balatonban is úsztak). Aztán megjelenik a távolban, felismerjük jellegzetes mozgásáról, beállunk mellé, kézen fogva együtt futunk be, összeölelkezik a nagy csapat, óóóó, hát ez eszméletlen jó volt. 

Volt már egypár tartalmas futóélményem, de ez egy más dimenzió... 

Ottmaradunk még szurkolni, aztán ki-ki elindul hazafelé. Az idő is kezd cudarodni, a szél kicsapja a hullámokat a partra, én nem akarok elmenni, meg akarok várni mindenkit. Értem én már célba utolsóként, tudom milyen érzés amikor valaki még tapsikol. A végén én maradok egyedüli szurkoló, majd szétfagyok, de nem érdekel, annyira jó érzés. Ugrálok, tapsolok, táncolok, kiabálok, mit érdekel engem, hogy nincs tömeg. A legeslegutolsó befutó után felmegyek az eredményhirdetésre, ott is pacsizok némelyekkel, mocskosul nem akarom, hogy véget érjen, menjünk még egy kört inkább.... Aztán felveszem a bazi nehéz hátizsákot és a szemerkélő esőben elindulok a végtelen egyenes siófoki utcákon a vasútállomás felé. És jó nekem...