HTML

Gaborchi

"Kitartás Jerzy, átutazók vagyunk." (T.) Egy turista megállt egy eldugott-elhagyatott hegyi faluban. A bolt előtt egy öregember ült, megszólította: -Bátyám, modja, van valami nevezetessége ennek a falunak? -Én azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez itt a világ közepe. Ha innen elindul, bárhová eljuthat.

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Friss topikok

2013.06.04. 22:33 Gaborchi

UBjektíven

Ultrabalaton.

Tavaly nyáron, mikor még csak a Facebookon követtem a DK csapat élményeit, feltűnt, hogy mennyire lelkes mindenki ettől az eseménytől. Kíváncsivá tett, milyen lehet. Milyen lehet csapatban futni. Éjjel. Sokat. Többször is, kevés pihenéssel.

Elég régóta futogatok, de mindig nagyon egyedül. Sőt, az első maratonomat kifejezett lebeszélőkórus kísérte - később már legalább szimpatizáltak ezzel a környezetemben lévők. Nagyritkán egykét szurkolóm is akadt. De maga a futás mindig teljesen magányos tevékenység volt. Amióta DK körökben forgolódok, ez megváltozott - és baromira élvezem. De nem tudtam milyen lesz egész napra összezárva, egymásra utalva lenni a csapatommal. Hogy mennyire lesz képes az egóm, az antiszociális lényem elfogadni azt a tényt, hogy itt nem rólam szól a történet. Hanem rólunk. 

A csapatunkat sújtotta pár probléma már az előkészületek során, egyik csapattársunk sérülése miatt négy emberre kellett beosztani a 212 km-t. Csapatkapitányunk az utolsó hetekben döntötte el, hogy egy másik csapatban is fog szerepelni - de a végére lett szállás, autó, volt optimizmus, vidámság. Hiszen a nehézségek igazándiból csak azért vannak, hogy a legyőzésük által erősebb legyen a sikerélmény. 

Szombat reggel. Fél 6. Már közel négy órája alszom, mikor Andi ébreszt - percekkel később a vekker megerősíti. Két fordulóval eljutunk a rajtig - rám csak déltájt kerül sor, nem izgatom magam a kialvatlanság miatt. Andi elrajtol, Béci kiséri bicajjal, a csapat maradéka még ott marad bambulni, még beállunk a nagy közös DK rajtba, csendesen belemerülünk a semmittevés édes hullámaiba. Végül autóba ülünk, keresünk az útvonal mentén egy üres parkolót, és nekiállunk szurkolni. Megreggelizek, a Red Bullok kezdenek hatni, halványan olyan érzésem támad, mintha ébren lennék. Átmegyünk Almádiba az első váltóponthoz - itt nagy szerencse ér, veteránautó-verseny van, csodáljuk a míves járműveket, akit szereti a szépet, annak csodás élmény. 

A lányok váltanak, továbbállunk Aszófőre. Esik. Javaslom, hogy keressük meg a futóinkat -itt még a két csapat együtt ment-, és adjunk nekik eső elleni lajbit, de megvétózásra kerül az ötlet. Úgyhogy ácsorgunk az esőben várva a váltást. Innentől én is futni fogok, alaposan meggondolom, mit vegyek fel - persze tudom, hogy ez csak az elinduláskor számít, ha már futok, tökmindegy milyen idő van - aztán ázunk egy darabig. Szerencsémre kisüt a nap, gyűlnek a többi csapat tagjai is, beszélgetünk, pletykákat cserélünk, ha ismerős futó jön, kiabálunk. Elvagyunk, de az idő állni látszék. Őszintén bevallva nem sok kedvem van futni. A legnagyobb dombok jönnek - ezt hegyifutó előéletemre való tekintettel kaptam, nem is bánom. Csak az a tompa kialvatlanság ne lenne. 

Na, végre futok. Nem is olyan szar. Sőt, egyre inkább élvezem. Hát ez tök jó. Szépséges kis Balaton-felvidéki falucskák, köztük dimbek-dombok, erdők, szőlők, varázslatos táj, mesevilág, egészen magával ragad, elmerülök benne, a boldogság lassan elárasztja a testem, a lelkem. Rengeteg ismerős és ismeretlen ember szurkol. Futók, bicajosok, frissítőpontosok, falusi nénik. Tán még a madarak is. Az idő pazar, sütés van, az emelkedőkön elememben érzem magam, néhány ismerőst utolérek, és mindegyiküknek nagyon örülök. Dörgicsétől lejtő, rábízom magam a gravitációra, suhanok, nevetek, élvezem ezt a csodát. Vissza a főútra, szembe bicajos csapat jön, beszélgetnek: " Ez biztos valami hosszú futás lehet. Némelyik már nagyon elgyötört..."

A Zánkai úttörőtábornál Pali levált, kicsit nyújtok, aztán úgy döntök, hogy csobbannék egyet a Balatonban. Sajnos mire gatyára vetkőzöm esni kezd az eső - ez a kisebbik akadály, de Andiék telefonálnak, hogy menjünk értük a következő váltáshoz, ugyanis náluk már felhőszakadás van. És tényleg. Jégveréses pokol, az autó megtelik vizes ruhákkal és reszkető emberekkel, a fűtés fullon megy, és közben nézzük a futókat, kis ázott ürgék tömege... Palira gondolunk, akinek egy hegyi félmaraton jutott ebben a kellemes időben. De nem féltjük - ő tényleg kemény csóka. 

Megint én következem. Az égiek velem vannak, mire Palit leváltom eláll az eső. Helyette olyan jön, amit borzalmasan utálok. Hosszú hosszú sík terep. És az autóban ülés nem igazán regenerálta  a lábaimat az előző hegyi huszas után. Booorzalmasan nehezen megy. Kínlódok mint állat. Tíz lépés futás, 50 lépés séta - próbálom lendületbe hozni a rendszert. Nem megy. Énekelni kezdek, hátha az meghozza a ritmust, ez működni látszik. De leginkább az, hogy a csapattársaim állnak az út szélén és biztatnak. Baszki, nem is olyan rossz dolog ez a csapatosdi... Úgyhogy rá tudok állni egy elfogadható tempóra, mindenkivel viccelődök. Viszont a következő frissítőnél elkövetem azt a hibát, hogy megállok enni inni. Na jó, kell a szervezetemnek, nyilván, fél liter víz úgy lecsúszik, hogy szinte meg sem érzem, és azért közben is ballagok - de a futást újrakezdeni, na az megint ugyanaz a hosszas procedúra. Nyolc km van Gyenesdiásig, hát azt már valahogy megoldom. A vidám futkosás és nyűgös gyaloglás váltakozik. Mindegy, a táj varázslatosan gyönyörű. Madarak csicseregnek, hajladozik a nád, fodrozódik a víztükör. Tulajdonképp az ember ebben a fizikai elgyötörtségben valahogy fogékonyabb a szépre. Pedig az érzékek már ugyancsak tompák. Szerencsére jön egy tábla miszerint Gyenesdiás 4km. Kissé fura, messzebbnek gondoltam a féltávot, de azért igencsak megörülök. Félóra múlva frissítőpont. Ott is 4 km-t mondanak. És kicsit később újabb tábla a kerékpárúton: Gyenesdiás 4km. Azt a fűzfán fütyülő réz angyalát! A háromágú veres velláját az ördögnek! Ezek szivatnak. Őrületesen végtelenül hosszú kilóméterek jönnek. Mintha valaki fogná Gyenesdiást, és húzná el előlem. Gyenesdiás nagyon messze van. Bárhonnan. 

Szerencsére az utolsó szakaszon egy hasonló lelkiállapotban lévő sporttárssal tudunk még kicsit nevetgélni, ez azért enyhíti a nyűgöt. De mikor megállok érzem, hogy ez k.. sok volt. Teljesen eltompultam, a bőröm ragad, a lábaim merevek, hiába, most visszaüt a kevés edzés na. De ami a leginkább fura, hogy a kedvem tök jó. És itt végre megejtem a jól megérdemelt pancsolást. A víz ugyan dermesztő, de hozza le a testemről a rámragadt szutykot, frissíti az agyamat, és az izmaim, csontjaim is igen hálásak az úszó mozdulatokért. Újjászületve öltözöm tiszta ruhába - miközben apró pihés kis hattyúcsemeték legelésznek... Csodajó. 

Hosszú éjszaka jön. Este 7 8 körül járunk, már nem emlékszem pontosan, és rám valamikor 3-5 között fog újra sor kerülni. Balatonmáriafürdőn végtelen hosszú várakozás következik - ülünk, fekszünk az autóban, beszélgetünk rágcsálunk, bóbiskolunk, bambulunk, viccelődünk. Látunk nagy tüzijátékot is, nem tudjuk, vajon a futók tiszteletére van-e. Befut Andi, végletesen kimerülve relaxál az autóban, Béci bicaját átszereljük éjszakai üzemmódra - addig sem az autóban ülök. Az a faszi egy hős. Nem elég, hogy teker kétszáztizenix km-t abszolút kényelmetlen tempóban, de közben szolgál, frissít, biztat, kommunikál, beszerez, elintéz, és még vidám is bír lenni.

Megint tovább végtelen nyúlós az éj. Megint elszámítjuk magunkat - Pali egy tizessel többet fut, mint számoltuk, következésképp a lányok hiába álldigálnak kinn a hidegben. Márti vissza is jön a kocsiba - de ott meg majdnem elalszik. Itt most semmit nem lehet úgy csinálni, hogy jó legyen. Semmit. Túlélésre játszunk. fél kettő körül van, tompák vagyunk mint egy benyugtatózott lajhár. Pali befut, Márti indul. Andi párja jóval később érkezik, basszuk a rezet, kezdem kibaszottul utálni az álló autóban való ücsörgést. Végre megérkezik - de úgy dönt, hogy megy még egy szakaszt. Mivel Béci elment Mártival, Andi rábeszéli Palit, hogy fussák együtt a következő szakaszát. Kezd a dolog logisztikai rémálommá burjánzani. Szerettem volna egy kis nyugalmat, egy kis magányt, egy kis alvást, vagy nyújtózást, vagy valamit. Ezek után nyomjak még egy félmaratont reggel ötkor? Hát a vágyálmaim között meglehetősen hátra sorolódik ez a dolog. Tudom, hogy sokan futnak nálam sokkal többet most, de az én szintemhez ez is túl sok. Mindegy. Megoldjuk. Végülis azért jöttünk, hogy szembenézzünk a nehézségekkel és legyőzzük őket. Átmegyünk a másik pontra, megvárjuk a váltást. Nem bírok már a kocsiban ülni, mászkálok összevissza. Már dereng a hajnal, négy óra. Öt körül váltásom van Széplakon. Végre elindulnak. Végre egyedül vagyok. Érzem, hogy kezdek mentálisan szétesni, utálom az egész szarságot, ülnék inkább egy kerthelyiségben sörrel jégerrel és cigarettával. Felmegyek az autópályára és pedal to the metal. Már amennyire ez egy komótos dízelnél értelmezhető. Felhangosítom a rádiót, üvöltök, az üres pálya száguld hátrafelé a kerekeim alatt, kezdek helyrerázódni. Az, hogy a Köröshegyi völgyhíd pillérei egy ködpaplanból emelkednek ki, és az egész gracillis kolosszus lebegni látszik - ez igen. Vannak pillanatok amikor megéri. Ez is ilyen. 

Széplakon világos virradatban várom Mártit, Gyuszival beszélgetve ütjük el az időt, kicsit szürreális, álomszerű az egész. Aztán futok. Öööö, elkezdek menni. Az előző szakaszon leírt taktikával próbálkozom futásra bírni a testemet, nem megy. Tetézésképp a térdeim nem akarják megtartani a testsúlyomat. Jó ötletem támad, rájuk húzom a kompressziós szárakat, ez tényleg beválik. Emlékfoszlányok vannak erről a szakaszról. Egy frissítőpont, ahol valami kövön ülve nyaltam a zselét. Átkelés a Sió hídján. Siófok végtelenül hosszú egyenes utcái. Nem akarok menni, egyszerűen nem akarok, kész. Túl sokat vállaltam. Mégsem állok meg. Ezt sem értem. Persze, valami olyasmi motoz az agyamban, hogy van pár ember akik számítanak arra, hogy befejezem a kört a csapatnak. És nem baszhatok ki velük. (Zárójel: a szakaszbeosztásnál valahogy úgy sikerült, hogy közel egy tizessel több jutott rám, mint a többiekre -plusz az emelkedők java-, de mire ez kiderült, már mindannyian túl tompák voltunk ahhoz, hogy átszervezzük.). 

Gyaloglok a végeérhetetlen siófoki utcán, egyszercsak egy kis teherautó lassít mellettem. ULRIK! Úgy megörülök neki, hogy elkezdek futni! Hihetetlen. A DK frissítőponton óriási ováció fogad, elfeledkezem minden fáradtságról, pózolok a kameráknak, poénkodok, örvendek. Ott van Márti és Pali is, rettentően örülünk egymásnak. Pali felajánlja, hogy az utolsó szakaszomat átveszi, racionális döntés lett volna, de abban az eufórikus állapotban nem élek a lehetőséggel. Pont a befutót adjam oda? Rohanok tovább rohanok. Ja, egy darabig. Aztán kezdődik megint a kóválygás. De tudom, hogy minden lépéssel egyre közelebb van a cél, az öröm, az eufória, ami már annyira hiányzott. A 2009-es Jungfrau óta nem volt számottevő sikerélményem, már nagyon kell. Emelkedő jön. Végre valami. Őszintén örülök neki, fel is futok rajta. Aztán az aligai magaspart tetején, végig a kerékpárúton. A látvány csodás. És érzem a siker ízét. Tudom, hogy még kell mennem, és azt is, hogy ez a 3-4 km nem az amit, a szigeten szoktunk lötyögni. 26 órája ébren vagyok, és már bennem van 55 km. Látok egy kígyót. Szembe velem tekereg az úton. Tudom, hogy nem valóságos, de mégis látom. 

Aliga. Tombolnak bennem a boldogsághormonok, ahogy befordulok a Club Aliga kapuján. Csapatkapitányunk meleg hangon üdvözöl, lejtő, ha akarnék sem bírnék lassítani, Mári és Pali is csatlakozik, átfutunk egy kapu alatt ami célnak tűnik, Ulrik nyakunkba akasztja az érmet - tényleg, hogy került ide, az előbb még egy teherautóból integetett. Nem bírok a bennem lévő feszültséggel, félrevonulok, lefekszem egy padra. Márti odajön, türelmesen kivárja, amíg bebootol a rendszerem. Pali ezt egy sörrel igyekszik elősegíteni. Nagyon, nagyon hálás vagyok nekik. Kezdjük felfogni, mit csináltunk végig, kezdjük megérteni, hogy itt tényleg mindenki beletette az összes létező és nemlétező energiáját. Lassan oldódik a feszültség, lassan elhisszük, lassan örülni kezdünk. Kurva nagy csapat vagyunk!

Pár órával később egy benzinkúton próbálom kialmozni a hugom kocsiját - nem sok sikerrel -, lehúzott ablakkal vezetek a tó partján, ami megengedte, hogy az elszántságunk térdre kényszerítse. Cibálja a szél az arcomat, annyira de annyira jó... Itthon a teraszon alszom el, ülve, sörrel a kezemben. 36 óra ébrenlét és egy egészen hihetetlen, életre szóló élmény után. 

Köszönöm a sorsnak, hogy ezt átélhettem.

1 komment


2013.02.11. 11:03 Gaborchi

Téli Mátra

"Öreg hegy a Mátra, de mindig van, aki megmássza."

Eccer régen, három éve végigküzdöttem magam a Téli Mátra L távján - igen sűrű havazásban, végkimerüléssel. 

Azóta valahogy nem vágytam vissza, de idén már nagyon intenzíven készültem - legalábbis lelkiekben. Aztán valahogy pont úgy hozta a sors, hogy az esemény előtti hetekben nagyon nem volt kedvem futni - meg egyáltalán semmihez -, és egészen az utolsó pillanatig haboztam, hogy egyáltalán nekivágjak-e. Végül aztán úgy döntöttem, hogy nem lehetek papírocsky szabáka, meg különben is, utólag meg fogom bánni, ha lustizok, meg szabad a szombatom, akkor miért ne. 

Úgyhogy reggel ötkor feltápászkodtam -uramisten, de utálok korán kelni, főleg, ha kettőkor bírok elaludni -, telitömtem a zsebeimet csokikkal, a szatyromat szendókkal meg teával, hogy majd a buszon megreggelizek. Mire elértem a metróval a Népstadionig, már bizonymondom elegem volt az egészből, hideg volt, sötét és korán. Gondoltam, majd a buszon relaxálok egy kellemeset - de sajnos a sofőr megakadályozott, magyarnótákat hallgatott ugyanis végig, ami igencsak káros hatással volt az idegrendszeremre és a hangulatomra. Mire Gyöngyösre értünk, már idegroncs voltam, szerencsére rögtön indult a mátrafüredi busz, amin meg borzasztó hideg volt. Mindegy, legalább alaposan bereggeliztem. Sőt mint utóbb kiderült, túl alaposan... 

Na végre betámolyogtam a rajthoz, nevezés, ruhatár, sokat tipródok, hogy mely rétegeket vigyek magammal -még mindig félálomban persze-, tekintve, hogy nagyon nagyon hideget jósolnak. Végülis begyömöszölöm a zsákba a széldzsekit meg a szélnadrágot, és magamon hagyom a polárt. Aztán fél nyolckor nekivágok. Az ösvény már jól szét van taposva, én persze, mindig a hülye, rögtön nekilendülök mint állat. A szendvicsek meg a banánok rögvest táncot járnak a hasamban, és elkezdek izzadni mint egy ló. Úgyhogy kb 20 perc futás után megállok és levetkezek. Sajnos a polárnak nincs hely a zsákban, a derekamra kell kötnöm, a zsebeiben felhalmozott csokik verdesik a seggemet meg a combomat, utálom utálom utálom. Már arra gondolok, hogy elszórom, szétosztom a többi túrázónak, egyébként is realizálom, hogy ennyi csokit én 5 Mátra-túrán sem eszek meg... De a hörcsög-szemlélet győz, inkább szétosztogatom a hátizsák zugjaiba, a futónadrágba, stb... Jó sok időt elcseszek ezzel a pakolgatással - komolyan nagy hülye voltam, elég lett volna egy-két zselé, oszt kész. A polárkabát meg maradhatott volna a ruhatárban. Ezen kellemes dolgok végiggondolása nem derít jókedvre. A hasam még mindig nagyon teli, cipelek egy csomó tök felesleges cuccot, sűrű a nép, imbolygós a terep - szar az egész. Ehhez képest egész jónak érzem a haladást, a táj szép, és elhatározom, hogy innentől nincs értelme az órával foglalkozni. Abban biztos vagyok, hogy a szintidő meglesz, azon kívül már csak az edzés kedvéért nyomom. Lajosházánál gyors pecsételés, aztán nyomás felfelé. Aztán egyszercsak elkezdek fázni. Ahogy egyre feljebb érünk, mégiscsak kezd hidegedni, megkönnyebbülök, mégsem volt akkora hülyeség cipelni a polárt, és a combomat sem csapkodja többé. Lassacskán beállok egy lassú egyenletes futásra, az emelkedőkön jó nagyokat sétálok, a lejtőkön kikerülöm a tömeget és a szűzhóban tombolok lefelé. Ezen a szakaszon kicsit elvesztem a fonalat, nem igazán tudom, épp merre járunk, sőt nem is igen érdekel. Se jókedvem nincs, se rossz. Az edzetlenség és a kialvatlanság bénít, de a tapasztalat és konokság visz. Van ahol csak botorkálva, van ahol egész energikusan. A pontokon mindenesetre nem állok meg - jólesik elhagyni egyszerre sok embert, se éhes, se szomjas nem vagyok, és tudom, hogy minden perc álldigálással később lesz vége - ráadásul annál nehezebb újra elindulni. Időnként kitekintek monoton belvilágom ölelő burkolatából, konstatálom, hogy milyen csodálatosan szép a táj, és mennyire jó, hogy itt lehetek - aztán vissza az egyik-lábam-a-másik-elé ritmusába, rigmusába. Pokoli fáradt vagyok, és még messze van a fele. Igaz, némiképp csalóka, mert Galyatető és Kékes is a táv második részében vannak, hiába leszek túl 20km-n, az még nem a fele...

Na végre meglátom a Galyatetői tornyot, már csak fel kell kaptatni. De iszonyat nehezen megy. Meredek, havas gyenya. Azt nem állítom, hogy erőm végső megfeszítésével értem fel, mert erőm nem volt, valami nyers akarat vitt fel, az a rejtélyes nemtudommi, ami ilyenkor az erőt és a küzdést helyettesíti. Valami láthatatlan energiamező, ami mindig csak egy lépést enged megtenni - aztán a következőt, és a következőt sorjában. A ponthoz már lejtő visz, ott megint rohanok egy vidámat, a lejtőfutás kicsit feloldja a monotóniát, gyors pecsét, és lassú szaladás a lejtőn - jó hosszú lejtő, áldja meg érte a jóisten a Mátrát. Bár tudvalévő, hogy ezért a kedélyes lejtőért nemsokára egy jelentősebb emelkedővel fogok fizetni. A Csór-hegy oldal még csak-csak, aztán Mátraháza felé felfelé már a kismamák, az invalidusok és kövér nagycsaládok is lehagynak. Hát ez durva bakker. Megalázó. Tízlépésenként állok meg, hogy a tűz alábbhagyjon a remegő lábakban, hogy a tüdőmbe beterelgessek egy kis extra oxigént, úgy érzem, hogy alig haladok, aztán persze ennek is vége, megint belelendülök, újra elhagyom a népet, és megint visszatérek a nyers akaraterő világába. Bemegyek a Vörösmarty turistaházba pecsételni, kiderül, hogy nekem ott nem kell, sőt a ház előtt kellett volna jobbra fordulnom - buktam vagy 300 métert, frusztráló. Egyre hidegebb van, megszomjazom, ekkor derül ki, hogy a kulacsom csöve befagyott. Hurrá!!! Cipelek két liter vizet ballasztnak. Olyan klassz!. No, innen a Pisztrángos-tóig egy puha-sötét álom következik. Botorkálok csak, kurva hideg van, a cipőm beázva, a kis patakokat meg sem próbálom átlépni, csak beletocsogok mindenbe, a kezeim kezdenek beledagadni a kesztyűbe, a vállamat húzza a zsák a felesleges ruhákkal, a hazacipelendő csokikkal és a felhasználhatatlan vízzel. Nem is tudom, hogy gondolkodom-e közben, csak egy nagy ürességre emlékszem, meg arra, hogy igen sűrűn állok félre elengedni a gyorsabbakat. Tök aranyosak, mert megköszönik, én meg örülök, hogy azokra a másodpercekre legálisan pihenhetek. 

Pisztrángos-tó, 29,2 km. Zsíroskenyerek, teák, tábortűz. Bár nem terveztem itt sem, hogy hosszasan álldogálok, nem tudok ellenállni a ropogó tűznek. A lábam, a kezem, a mindenem egy kis melegségre vágyik. Tudom, már csak 11 km, de még hátra van a Kékestető. Még 334 m felfelé. És csak utána jön a lazulás. Nehezen szakadok el a lángok melegétől, viszont örömmel látom, hogy kiolvadt a vizem. Fel is falok egy csokit, jó sokat kortyolgatok hozzá, egész feléledtem. Igaz, nehezemre esik a menés, de ezt a nyers felfelét szeretem. Itt legalább van egy konkrét világos cél, kis hazánk teteje, és ha oda eljutottam, akkor már csak 8 km lejtő. Fejünk felett magasodik egy szép gerinc, a tetején átbuknak a napsugarak, villódzó ragyogásba öltözik az erdő. Fárasztó, fárasztó, de legalább gyönyörű. Nem is nagyon követjük a turistautat - az már úgyis szét van taposva-, a magam részéről toronyiránt nyomulok felfelé a szűzhóban, teljes tüdőkapacitásomat és minden egyes izomrostomat végletekig hajszolva. A gerincen röpke napfürdő - ó atyám, de jólesik-, majd girbegurba köves ösvényen tovább felfelé. És jönnek a kétségek. Lehet, hogy a Kékes-tető nem is 1014m? Hanem 1514??? Minél többet megyünk felfelé, annál messzibbnek tűnik a csúcs. A fák eltakarják a tévétornyot, semmi referenciapont, csak tüdőtágító küzdelem. Ezt azért valamennyire élvezem, mert tudom, hogy több emelkedő már nem lesz aznap. Végül ellaposodik az ösvény, nénikék sétálnak, házak tűnnek fel, na végre ittvagyunk, pecsét, fotó, nem lassítunk, futás lefelé az országúton, a parkoló után jobbra le, itt van egy nagyon nehéz leereszkedés, sokan haboznak, és lerohanok két fába kapaszkodva a kijegesedett köveken, futás tovább, lihegés, lábfájás, élvezet. Valahol meg kell állnom pisilni, leveszem a kesztyűimet - és nem tudom visszavenni. Dagadt kezeimen a varrások nyoma, mindegy, itt már nincs hideg, csak gyerünk, gyerünk. 

Még egy nehézség vár, van egy szakasz, ahol a meredek ösvény ki szokott jegesedni, itt ki van kötelezve, de 3 éve az egyik túratárs megcsúszott, levert a lábamról, együtt bucskáztunk hosszasan mire megálltunk a tüskés bokrokban - erre az élményre most nem vágyom... Most nincs túl nagy tömeg szerencsére, a jeges lejtőn seggencsúszós módszerrel jutok le igen gyorsan, a következő köteles rész előtt viszont tényleg sokan állnak, ezt a bokrokon át kerülöm ki - brutálisan élvezetes :-). Rohanok tovább a jeges ösvényen, őrületes módon koncentrálok, hogy ne essek el, egy patakátkelőnél viszont későn veszem észre a tükörjeget, pilótáját vesztett vadászbombázóként csúszok bele az óvakodó emberkupacba, kénytelen vagyok megkapaszkodni egy leányzóban, szerencsére mindketten talpon maradunk, bocsánatot kérek tőle, ő mosolyog, úgyhogy megnyugodva száguldok tova. Még egy meredek kijegesedett szakasz vár, egy vízmosás oldalában a kis híd előtt, itt tényleg sokan állnak a kötélre várva,  itt is találok kerülőt, két ember között épp annyira meg tudok kapaszkodni, hogy ne essek el, aztán mielőtt leverném a lábáról az előttem menőt, eleresztem a kötelet és rávetem magam a hídra - és usgyi tovább. Itt vége az izgalmaknak az érdekességeknek, és még mindig van hátra pár km, na ez már dögunalom. Se kedv, se motiváció, se kaland, egyszerűen be kell baktatni Mátrafüredre. Van azért, akinek itt is sikerül seggreesni, aztán egyszercsak befordulunk a célba, és ott vagyunk. Ennyi. Pecsét, oklevél, jelvény. 

Nem állítom, hogy valami hűde gyors voltam, de megnyugtat a tudat, hogy beleadtam mindent ami bennem volt. És ez a lényeg. Közben találkozom 20 éve nem látott Tibivel, ez is jólesik.  Nem várom meg a buszt, kiállok stoppolni, egy kedves nő vesz fel, ő is túlélte, ragyogó mosolya kísér Gyöngyösig, sajnos ott más irányba fordul, keresek egy pesti buszt. És igen, az a busz jön, amire Mátrafüreden is felszállhattam volna - tele túrázókkal, végig állok. Ezt nevezik sportszerű nehezítésnek.

De másnap Dunakeszin a csapattársaim még rá tudnak beszélni egy kis futásra - laza levezető 10km, aszfalton. Csodálatos. Nem csúszik, nem emelkedik. Elégedett vagyok. Szép az élet.

Szólj hozzá!


2012.12.18. 10:07 Gaborchi

Fenn és lenn az Alpok szívében

A kilencvenes évekbe már úgy vágtam bele, hogy marathoni futó voltam... És éppen hegymászó akartam lenni. Persze elég léha életet éltem ahhoz, hogy se a futás, se a mászás ne váljon túl komollyá. Valahol 92 környékén egy hegymászó újságban olvastam egy cikket svájci alpesi marathonokról. Ez akkor úgy megragadott. Szerencsés ötvözete a hegyeknek és a futásnak. Azt ugyan nem tudtam komolyan elképzelni, hogy én valaha is képes leszek egy ilyen emberfeletti teljesítményre, de az álmodozás ingyen van - azt lehet intenzív bulizás utáni hamutartóízű másnapokon is...

94-ben úgy éreztem mégiscsak lendületbe kerülök. Akkor futottam mai napig leggyorsabb marathonomat, alpinisták között forgolódtam, és a Kinizsi 100 is megvolt. Kemény edzések, soha azelőtt nem volt olyan kondim. Aztán váratlanul beütött egy másfél hónapos Dél-Amerikai túra, ahol sikerült visszazüllenem - és utána már nem sikerült visszakapaszkodni. Csak az álom maradt. Igaz futkorásztam hegyeken, néha egy félmarathon is befigyelt, de a hitem, az önbizalmam az igen messze volt. Aztán a 2005-ben szándékom ellenére lefutott Budapest Marathonon valami beindult.

Úgyhogy 2007 őszén büszkén rohantam át a Kleine Scheideggi célkapun, éreztem, hogy valóra vált egy álom, egy nagyon nagyon régóta dédelgetett álom. Ezt az érzést kívánom mindenkinek, aki valaha futócipőt húzott a lábára. 20 év futás után, 15 évvel azután, hogy megálmodtam, ott voltam. És bár a felkészültségem korántsem volt elégséges, a hit, a vágy célba vitt. Hihetetlen volt, csodálatos. Csak ültem az Eigerwand vendéglő teraszán, vadiúj pólómban, éremmel a nyakamban, révedten néztem a híres Északi Falat, a Mönch és a Jungfrau hófátyolba öltözött csúcsait, és nem nagyon hittem el. Ez én voltam, én csináltam? Én a lúdtalpas? Én a kishitű? Én akit az orvos eltanácsolt a futástól húsz évvel korábban, mert a térdeim a sima városi futást sem bírták? Aki utolsó volt a tornaórákon? Fura egy érzés volt...

Egy dolgot biztosan tudtam: Ezentúl minden évben ott akarok lenni. Olyan nincs, hogy nem. 

Az élet persze keverte a kártyákat... Magánéleti válság érkezett - újra előkerült a züllött életmód, edzés szinte semmi. Mégis ott voltam a rajtnál - és amit edzésben elmulasztottam, azt a helyismeret pótolta, vagy az elszántság, tény, hogy ismét beértem. De ott már egy kicsit csalónak éreztem magam. Ezt nem lehet ennyi edzéssel, ilyen életmód mellett. Ez nem sport, ez orosz rulett, megérdemeltem volna, hogy fel kelljen adni. Persze, hogy baromi klassz volt, hogy így is sikerült, de valahol belül igazságtalannak éreztem. 

Az nyilván nem volt kétséges, hogy visszatérek...

A harmadik alkalom kissé kötelességszerűnek tűnt... Kavargott körülöttem a világ, kezdtem elveszteni a fixnek hitt pontokat - ha nem lett volna rég beadva a nevezésem, nem megyek. Kétszer 1200 km-t autózni csak azért, hogy közte fussak egy marathont, aminek már minden lépését ismerem... Egyedül. Minek?? Mit akarok bizonyítani? Kétszer megcsináltam. Egyszer is óriási dolog lett volna...  Minek harmadszor is? Minek sátrat verni a szakadó esőben, minek korán kelni, minek erőlködni, mire jó az egész??? Bekövetkezett az a hihetetlen pillanat, hogy célba értem a Jungfrau-Marathonon és nem örültem. Fásult voltam, kiégett, öreg... Minek, minek, minek. 

A külvilág felé ezt persze nem kommunikáltam, nem gondoltam, hogy bárki is értené. Ahogy oldódott a feszültség, inkább büszke voltam. Háromból három. De következő tavasszal valahogy lekéstem a nevezési határidőt. Valahogy... És a következő évben is. 

Az élet közben adta a kis pofonocskákat, a fene akart itt Jungfrau-t futni. Elkönyveltem, hogy az a múlt. Gondoltam, pár évig úgyis el tudom magam adni még nagymenő hegyimarathonistának. Már nem kell lehajtott fejjel futók közé mennem - 3 JM akárhogyis, az már egy komoly szint. De néha elővettem a filmet, a könyvet, amiben én is szerepelek, és hát kezdett cikázni az agyamban az a valami... A vágy. Akartam újra. 

Totális pénzügyi csődben voltam, névnapi ajándéknak kértem a nevezési díjat. Hogy miként fogok kijutni, ezen nem gondolkodtam. Csak ugye edzeni kellett volna... Mivel melegben nem nagyon szeretek futni, nyár elejéig fel kellett volna szívnom magam. Téli Mátra, Mátrabérc, ilyesmi. Na ezek elmaradtak. Havi 20-50km-ek jöttek össze. Április elsején futottam ugyan egy két órán belüli félmarathont, de borzasztóan elfáradtam tőle... Aztán elmentem a Kékesre is, az viszonylag jól ment. De nem éreztem azt az energiát, azt a valamit, azt a pluszt. Azt tudtam, hogy a következő három hónapot meg kell nyomnom. 

És akkor jött a meleg. És a görkori. És a baleset. Nem volt nagy baleset, de egy nyílt sebet hordoztam több mint egy hónapig. Lázzal, legyengüléssel, ahogy kell. Azért a Balatonátúszásra elmentem. Nagyon nehezen ment. A kánikulában egyszerűen gyűlöltem a futást, főleg betegen. De akkor már nem volt visszaút, egy lapra kellett feltennem mindent. 

Drága szüleim ugyanis örömmel fogadták a svájci út tervét. 40 éve jártak arra utoljára, örültek, hogy ürügyet kaptak az újbóli látogatásra. Főleg, hogy az unokájuk is jön. Eszterem még sosem látott futni, még sosem szurkolt nekem. Mi lenne alkalmasabb hely, mint a Berni Felföld? Úgyhogy edzettem. Utáltam, de nem éghettem le előttük. Még sosem láttak futni.

A Hortobágy maga volt a katasztrófa. Hülyén is csináltam, meleg is volt, és a sebem még igen messze volt a gyógyulástól (utóbb derült ki, hogy benne maradt egy szilánk, azért nem tudott begyógyulni 40 napig...). Az első kilómétertől az utolsóig utáltam. Minden futást utáltam, minden mozgást a hőségben. 

Adria... Trópusi hőség... És én futok. Futok? Vánszorgok, küzdök, emberkedek. Ájult fekvés az árnyékban a poreci országút mellett kiürült kulaccsal. Tengervízzel locsolt sapka... Rosszullétek. Minek csinálom??? Majd elmegyünk Svájcba, kirándulunk egy jót, majd rajthoz állok, és kocogok amíg jólesik. Kit érdekel a cél? Már háromszor voltam ott. Tudtam, hogy nem ez lesz. Tudtam, hogy ha rajthoz állok, addig fogok futni amíg engednek, vagy amíg a lábam ki nem nyaklik alólam. Ott legalább nem lesz ilyen pokoli hőség.

Minden nap nézem a webkamerákat - Interlaken 5 fok, Kleine Scheidegg -5 és havazik. Ez kell nekem!!! Kis napsütést azért kérek, hogy az idősebb és ifjabb generáció élvezhesse a szurkolást.

Két nappal a verseny előtt eláll a havazás, a hétvégére kellemes napsütést ígér a Yahoo...

Keresztülszáguldunk az Alpeseken - élvezkedünk, gyönyörködünk. Este rajtszámátvétel. Másnap felmegyünk a Jungfraujochra a vonattal. Kleine Scheideggen megállunk egy sörre - a célban a női mezőnyre készülnek. Egyszál pólóban ücsörgök - kellemetlen. Mármint belegondolni, hogy ennyire meleg van... Kétezer méteren polárkabátban is fázni illik reggel 10-kor. Sörözni remek, de futni? Ettől akartam menekülni egész nyáron. Kezd elszállni az optimizmusom. Fenn, 3500 méteren ritka levegő és pokoli napsütés. A család - főleg a gyermek- piszkosul élvezi a havat, a csodás kilátást, szánkózás, drótköteles száguldás a gleccser felett. Csodálatos. De a fejem fáj. Lefelé menet már nem nagyon élvezem az életet. Lehet, hogy napszúrást kaptam? Szorongok a másnap miatt. Érzem, hogy nem fog menni. Tétován ülök a szálláson, próbálgatom a cipőket, rakom a rajtszámot a pólóra. Bizonytalan vagyok. Már előre fogalmazom, hogy mit mondjak miért nem jött össze. Ez nem jó jel. Eddig egyszer sem merült fel bennem, hogy nem sikerülhet. Eddig mindig tudtam, hogy csak akkor sikerül, ha nincsenek kétségeim. De most vannak. Lehet, hogy azért, mert a pólót már előre megkaptuk? Lehet, hogy nincs kedvem az egészhez? Igazából egész nyáron ezt éreztem. És erre itt ez a rohadt hőség. Nem tudtam elmenekülni előle. Berakok 20 frankot a futógatyámba. Tudjak sörözni a kiállás után. Úgy érzem, átvertem őket. Eljönnek a világ végére, hogy először lássanak futni, és tessék. Már előre feladom. Ők persze nevetnek rajtam - ha nem jössz futni, magunktól sose jöttünk volna vissza ebbe a csodavilágba. Mit számít a célbaérés? A gyermek is boldog - reggel az ágyából az Eiger hófedte csúcsán megcsillanó napsugarakat látja meg először. Mindenki boldog, hogy itt vagyunk, én akkor mi a  szösznek izgatom magam? 

Reggel a vonaton feszült arcú futók között szorongunk. Én is feszült vagyok. A gyermeket teljes mértékben a nagyszüleire bízom, és elmerülök  üvöltő fülhallgatóm burokszerű világában. Már nem vagyok a világon. Már futok. A rajt előtt bemelegítés, pisilés a parkban. Mielőtt az utolsó ruhadarabomat és a zenegépemet is leadom az öregeknek a gyermek odajön hozzám és szorosan átölel. Ritka dolog ez nála. Apa, sikerülni fog hidd el. Nyelem a könnyeimet. 

Beállok a tömegbe - rajt. Pokoli nehezen mozgok. Mintha iszapban lépkednék. Az első öt km-n gyűlölöm az egészet. Aztán belelendülök. Nagyon jó ez, csodás, fincsi, ismerős tájak, remek tempó. Csak ne lenne ilyen kurva meleg. Minden frissítőponton vedelés, öntözés. Mint a Hortobágyon. De 10 km-nél nagyon fickós vagyok még. Főleg, hogy a szűk völgy árnyékot ad. Van, hogy fázom is. Aztán valahogy érzem, hogy fogy a lendület... Az első évben a 26 km-en lévő durva emelkedőig lazán és könnyedén futottam. Most 18 km körül kezdek erőlködni. Befutunk Lauterbrunnenbe, 20 km, ünneplő szurkolók, és nincs kedvem, nincs erőm. Úgy érzem, ennyi volt bennem. De nem állhatok meg. Olyan isten nincs. Minden lépés az akaraterő nyers próbatétele - és még sehol sem vagyunk. Féltávnál 2:24. A Hortobágy gyengébb volt két perccel. De más az inerciarendszer. Ott akkor célbaértem. Itt a nehézségeknek a negyedén sem vagyok túl. És már alig van erőm. Az a kurva hőség. Miért nincs fagy, jégeső??? Hát hiába menekültem Svájcba a nyár elől???? 26km - az első komoly szint. Megyek. Megyek. Megyek. Ennyi. Nincs lendület, de erőlködés sem. Már nem gondolkodom azon, hogy meglesz-e. Talán már nem is érdekel. Csak arra gondolok, hogy nekem bele kell tennem mindent amim van. Csak akkor ér bármit is ez a hely. Az emelkedő tetején Pink Floyd szól. Könnyebb részek jönnek, újra futok. Újra érzem a lendületet. Újra elhiszem. Még a Wengeni főutcán is. A hangulat frenetikus. Ismerek már minden utcakövet, és az az illúzióm, hogy remekül haladok. Bárha az óra mást mond. Az a szemét azt mondja, hogy vészesen zárkózik fel rám a szintidő. Alpiglen után az emelkedőn már érzem, hogy vége. De én nem állok meg, amíg azt nem mondják. Látom a frissítőállomást, tudom, hogy ott meg kell állnom pihenni - talán masszázsra is. Ha belefér az időbe. 

És akkor tétován hátrafordulok, és meglátom a záró bicikliseket. Kedélyesen tekernek, egyenletesen. Egyikük hátizsákjában cirokseprű. Humoros. Sorra előzik le a gyalogló futókat. Ezt nem hiszem el. Olyan mint egy rémálom. Egyre közelebb érnek hozzám. Akkor tudatosul bennem, hogy a gondolat, amivel eljátszottam, valósággá válik. Hogy itt tényleg van esély, hogy ne sikerüljön. Igazi valóságos komoly esély. Hogy most először nem kapom meg a sikert csak úgy. Mit mondok nekik? Elképzelni olyan könnyű volt. De most itt lohol a nyomomba két kibaszott vidám bicajos. Próbálok meglógni előlük. Szívem rögtön felmegy a két fülem közé, ott zakatol - gyomrom meg a torkomban. Elvtársak, ami nem megy, azt ne erőltessük, jutnak eszembe Lenin örökbecsű szavai. Mellém ér a rohadt bicigli. Hát ebben annyi emberi érzés sincs, hogy lelassítson mögöttem? Rohadt svájciaknak ennyire fontos a menetrend? Nem látják, hogy milyen jó erőben vagyok? Futok én, csak kicsit lassan. Megkérdezi, hogy jól vagyok-e? Miért, gottimhimmel, nem úgy nézek ki? A tekintetéből úgy látom, hogy nem... 100 méterre van a pont. Ha addig vissza tudom előzni őket, kapok még 6km esélyt. Tudom, hogy felesleges. Még 10 km hátra van, és kb 800m szint. Ezt persze csak utólag gondoltam végig. Akkor csak az volt a fejemben, hogy ez nem lehet, ez kibaszás, hogy nem mehetek végig. A szemem előtt zárják le a pályát. Én vagyok a harmadik vagy negyedik akit kiállítanak. Forog a világ. Szédülök, remegek. A kudarc fájdalma óriási megkönnyebbüléssel keveredik. Nem kell tovább mennem. Megtettem amit tehettem. Nem én adtam fel. (na persze...) Leadom a chipet, kapok érte egy elismervényt. Ezért a célban kapok egy klassz hátizsákot. Ez nem vált meglepetés. Még el is mosolyodok. Először azt gondolom, hogy nem érdemlem meg, aztán megnyugtatom magam: három teljesítés után ne legyenek ilyen aggályaim. Aztán lefekszem az aszfaltra - mielőtt elzuhannék. Behengeredek egy asztal árnyékába. A rendező csaj kérdi, hogy kell-e orvos, meglepően összeszedett angolsággal mondom el neki, hogy semmi bajom nincsen, csak kell egy kis idő, mire az agyam újra vérhez jut. Felajánlja, hogy menjek be - hűs árnyékos helyen kényelmes kempingágyon is heverhetnék az aszfalt helyett. Végiggondolom az ajánlatot és arra lyukadok ki, hogy nem éri meg az erőlködést. Ott akkor semmi egyébre nem vágyom csak a mozdulatlanságra. Visszhangos ködfátyolon keresztül hallom, ahogy beszélgetnek. Beér az utolsó futó -vánszorgó- is, szép lassan pakolni kezdenek. Visszatérek a valóságba, feltápászkodom. El kéne menni a vonatmegállóig. Egy km. Azon a terepen, ahol félórája még fel akartam futni. Zombicsapat vándorol felfelé. Senki nem nem nevet, senki nem szól. A megálló mellett az Allmendi vendéglő. Kiülök a teraszra, és kérek egy sört. Még mindig remegek, reszketek. Nem a hidegtől. Bár lassan feltámad a szél. Alattam - nagyon messze alattam- a völgy, amin feljöttünk. A világ egyik legszebb völgye. Felettem szinte karnyújtásnyira a gleccserek. Kudarc? Nem tudom. Sörözök a világ egyik legklasszabb helyén, egy kemény 32,5 km hegyi futás után. Kudarc ez? De hát nem értem célba. Ezen még sokat lamentáltam később is. Fázni kezdek, és a vonatot is látom kanyarogni, elbotorkálok az állomásig. Bambán nézek kifelé. Ismerős tájak másik nézőpontból. Érdekes.. Aztán utolérjük a mezőny végét. Épp zárják a Wixi pontot. Kígyózó embersor halad felfelé a morénán - ők már megcsinálják. Belémhasít a fajdalom. Ott a vonaton sírni kezdek. Nézek meredten ki az ablakon, és fáj, ahogy mennek, rendíthetetlenül felfelé. Nekem is ott kellene lennem. 

Mire felérünk, nagyjából helyreáll a lelki egyensúlyom. Átveszem a hátizsákot, megkeresem a családot. Gyermekem a célban kuporog és vár. De egyszerűbben túllép az ügyön - jöjjünk jövőre, akkor megcsinálod. Nem bírom nézni a célba érkezőket, elmegyünk kajálni. És hát iszogatok is szépen. 

Este Grindelwaldban kinn maradok vacsi után - egy fáklyákkal kivilágított terasz az Eiger alatt. Kolompok, patakzúgás, sör és jéger. Csend nyugalom, relax. Igen, jövök jövőre is.

Szólj hozzá!


2012.12.14. 18:53 Gaborchi

A Solymári Ördöglyukban

Ha az ember ifjúkorában átélt néhány kalandot és később estimese gyanánt ezekkel altatja a gyermekét, a kiskorú fogékony fejecskéjében elkerülhetetlenül felmerül az igény, hogy ő maga is megtapasztalhassa ezeket a különös világokat. 

A hegyekkel nincs is különösebb gond, ott biztonságos utak visznek a legvadabb látnivalók közelébe is, kicsinyem alig egy évesen már a Tátra ormai között tanulgatta a járást, két és fél évesen pedig első síleckéit vette a végtelen hófehér csodavilágban. De a barlangok kicsit mások. Az rideg, nyirkos, félelmetes. Valahogy sosem forszíroztam a dolgot. Bár sokszor felmerült, hogy ellátogatunk valamelyik budai járdás barlangba, a motiváció sosem volt elég erős, nem igazán éreztük, hogy ott megjelennének fiatalságom sokszor vérfagyasztónak tűnő élményeinek tükröződései. Aztán a sors úgy hozta, hogy mégis egy kiépített barlang lett az első, igaz a méltán félelmetes Skociján barlang - ami  meg is hozta a motivációt...

Ősszel kezdtem közeledni a DK csapathoz, és mindjárt az elején bele is botlottam egy barlangásztúra szervezésébe. Solymári Ördöglyuk, kúszás-mászás, de gyerekeknek is jó. Ráadásul a leírás alapján biztonságosnak de kalandosnak ígérkezett, az Eupolisz szervezte profi kísérőkkel, biztosítással, felszereléssel. Hát mi nem így kezdtük a Bükk-fennsíkon, de akkor huszonéves szilaj ifjak voltunk, nem pedig kilencéves kislányok. Úgyhogy habozás nélkül beneveztem. 

Na utána aztán gondolkodtam. Vajon mi lesz, ha egy életre megutálja? Ha túl koszos lesz, túl nehéz, túl félelmetes? Ha a túravezetők türelmetlenek, ha, ha, ha... (Uramisten, az is eszembe jutott, hogy mennyire idegesített, amikor anyám így aggódott miattam.)

Na mindegy, eljött a nagy nap, nekivágtunk. Szép dzsuvás decemberre virradtunk, sebaj, vagányak vagyunk. Villamos a Hűvösvölgybe, ott fagyoskodás a havasesőben, aztán busz, Megtaláltuk. Lassan gyülekezett a csapat, Kriszti,  a túravezetőnk is ott volt már a solymári templom előtt. A hangulat vegyes volt, egyesek már előre féltek az élménytől, a tapasztaltabbak előre lelkendeztek. Jól kezdtünk fázni, aztán Túravezető Krisztinek az a bölcs ötlete támadt, hogy ha beférünk az autókba, talán ne gyalogoljunk háromnegyed órát a barlangig. Kicsit át is melegedtünk, a falu szélén várt egy furgon egy igazi barlangász kinézetű emberrel. Egy kedves, magabiztos, bizalmat ébresztő ember volt, akkor már tudtam, hogy kellemes buli lesz. Laci a sok kalandot megélt emberek mosolyával válogatta nekünk az overallokat, sisakokat, lassan a tarka ruhás társaság bányába induló törpebrigáddá változott. A világító sztreccs-nájki cuccok után kicsit fura volt a fakó barlangászoverallban totyorgó csapat, de ezt legalább nem kell félteni. Indulás előtt sort kerítettünk egy meghitt pillanatra: Detti szülinapjára kapott egy bányászlámpát - gondoltuk, praktikusabb ha a túra előtt kapja meg.

Nagy ölelkezések után neki is indultunk, persze nem a barlangba bele, hanem a bejárathoz - mert azt nem a parkoló mellé építették, hanem a hegyoldalba. Csodálatos volt a zuzmarás ködbe vesző szakadék peremén kanyargó ösvény, borzasztóan csúszott, de vidáman haladtunk. A barlang bejárata előtt röpgyűlés, megtudjuk a fontosabb tudnivalókat, csoportkép készül - ki tudja, utána hányan leszünk... Némelyek kicsit szorongónak tűnnek, a barlang mészkőízű lehellete évtizedekre repít vissza, gyomromban érzem az iszamos szűkületek és végtelen föld alatti meredélyek bizsergető izgalmát, alig várom, hogy induljunk. Végre besorjázunk a barlangba, Laci bezárja utánunk, nehogy megszökjünk, aztán hosszú-hosszú betonlépcsőn baktatunk lefelé. Csúszik, vizes, imádom. Az aljában összeverődünk, a gyermekem mosolyogva közli velem, hogy fél - aztán elmerül a születő cseppkövek tanulmányozásában. Itt minden olyan érdekes. Indul a kaland.

Vaslétrák, kúszások, mászások tekergések végtelen sora. A nehezebb részeken Laci előreviszi a kiskorúakat, maga mellé veszi a kevésbé bátor vagy ügyes kalandorokat, a két lány az útbaigazító. Megnyugtató ahogy csinálják, teljes komfortban érzem magam, és a gyerkőc iránti aggodalmam is teljesen elenyészik. Már csak azért is, mert amikor néha összefutunk, igen széles vigyor ül az arcán. Persze akad akinek kicsit sok a stressz, de Erika mindenkit megnyugtat, hogy első alkalommal ő is kiborult, ez része a játéknak. Mindenesetre tetszik, ahogy a csapatszellem elnyomja félelmet, segítünk egymásnak, sztorizgatunk, és persze gyönyörködünk. Úgy érzem, valahol mélyen mindenkit rabul ejt ez a semmihez sem hasonlítható tompán visszhangzó nedves saras világ... Vannak nehéz pillanatok persze, jómagam is erősen megkínlódok a beszédes nevű Morzsoló-ban, tátogok mint egy partra vetett hal az iszaplejtőn, rég elfeledett mozdulatokkal próbálok előrejutni és közben tisztelem az újoncokat. Van itt Konzervdoboz - ez egy várakozóhely, ahol alig férünk el; van Szülőlyuk - nem emlékszem, hogy 44 évvel ezelőtt is ilyen éles és hideg sziklák közül bújtam volna elő, de klassz torna. Ez úgy nézett ki -ezt megjegyeztem-, hogy hanyatt fekve betoljuk a fejünket meg valamelyik kezünket egy szűk és hideg nyílásba, toljuk amig a sisakunk bele nem ütközik a sziklába. Akkor -még mindig hanyatt- derékszögben fordulunk egyet, miközben a semmiben kalimpáló lábainkkal próbálunk valami fix pontot találni a további toláshoz. Aztán ha valamelyik testrészünket nem az előre meghatározott koreográfia szerint facsartuk ki, akkor vissza, és kezdhetjük elölről. A gyerekek persze jót vigyorognak rajtunk, nekik ez játszótér.

Hosszú ferde lejtős aknán mászunk felfelé, Laci a fejünk felett áll szétterpesztett lábbal, onnan terelgeti kis csapatát, egy pillanatra sem hervad arcáról a mosoly - de a figyelem se. Egyszerűen nem akarom, hogy vége legyen. És milyen érdekes, a többiek sem. Azok sem akik az elején féltek, akiknek nehezen ment. Egyre jobban elhatalmasodik a társaságon a mosolygás, egyre magabiztosabb a csapat, egyre jobban élvezzük ezt a sokszázezer éves hullámvasutat. A vége felé két út közül lehet választani, egyik a bizonyos Soványító. A barlangászok mindig is mesterei voltak a frappáns névadásnak - kisérőink szólnak, hogy ezt csak az elszántabbak válasszák. Ahogy közeledek a választóponthoz, látom ahogy a gyermekem egy igen széles vigyorral eltűnik egy rendkívül szűk lyukban, ösztönösen arra megyek. Na az volt az. Úgy érzem magam mint hurka a hurkatöltőben, de nem bánom meg, egy cuppanással kihullok az alján a kuporgó társaság közepébe. 

Innen már csak a kijárati rész jön. Laci praktikusan azt javasolja, hogy a kicsik maradjanak utoljára, lévén kinn hideg van. Persze hirtelen sok bébiszitter-jelentkező akad, de aztán mindenki sorra kerül. Egy keskeny aknán felmászás, a tetején végtagcsere, és egy lejtős csúzda végén szinte kiesünk a hegy gyomrából. A kikászálódásnál azért még beleverem a sisakomat egy sziklába, és általános derültségbe csöppenek. Gyermekem is megjelenik, első kérdése: Mikor jövünk legközelebb? Ahogy végignézek a társaságon úgy látom ez kérdés sokakban megfogalmazódott. Laci bezárja utánunk a barlangot, aztán kalandos visszautunk következik az egyre csúszósabb avaron - vicces jelenetek zajlanak, ahogy egymásba meg az ágakba kapaszkodva próbálunk talpon maradni.

A parkolóban megválunk szeretett overallunktól, visszavedlünk civilizált emberré. A didergéstől nem zavartatva még felvágunk egy tortát Dettinek, pohárköszöntés, elköszönés. Tamás befogad a kocsijába - egy egész szendvicset kap cserébe-, jó érzés, hogy nem kell buszoznunk-villamosoznunk. Amikor kiszállunk Eszter csak annyit jegyez meg: Apa, milyen jó, hogy ilyen barátaid vannak...

Jöjjünk máskor is!

1 komment


2012.11.20. 12:37 Gaborchi

Első futóversenyem csapattal. Hajrá DK!

25 éve vettem fel először futócipőt, és 24 éve már túl is voltam az első félmarathonon, marathonon. Azóta számolatlan kilométer ment a lábamba, legalább tucatnyi futócipőt széttapostam, akad néhány emlékezetes rajtszám, érem, póló - és akad jó néhány, ami már el is kallódott a történelem sodrában. Futottam könnyű marathont és szenvedős félmarathont, futottam esőben hóban, sárban, verőfényben, tengerparti homokban és a Tátra szikláin, California kék ege alatt, és a pennsylvániai erdőkben, az Atlantic City-i Boardwalkon, és  Kréta hegyei között, a Börzsönyben a Pilisben, Dunaparton, Tiszaparton, Velencei-tó parton, futottam éjjel is és nappal is, futottam végig eufóriásan vigyorogva, és úgy is, hogy legszívesebben leültem volna sírni. Valóra váltottam nagy álmomat, a Jungfrau Marathont, és egészében véve hihetetlenül klassz élményeket szereztem a futás által. 

Ezekben a futásokban egy dolog volt közös: Hogy mindig egyedül voltam. Elég antiszociális lény vagyok (voltam), és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne társaságra. A hosszú futásokon remekül el tudtam beszélgetni magammal, gondoltam, hogy ennél jobb társaságot úgysem találnék... De valahol valami hiányzott. Kurva jó érzés célba érni Kleine Scheideggen, de csak úgy könnyezni neki az Eiger hideg északi falának, és látni, hogy van, aki nincs egyedül... 

A 2011-es Nike-n láttam először DK-pólót, láttam, hogy itt van valami közösségféle, a facebookon fel is vettem a kapcsolatot, de annyira antiszoc voltam, hogy személyesen nem közeledtem. Olvasgattam ugyan, hogy milyen versenyekre mennek, meg ez mennyire jó, de... Rájöttem, hogy már azt sem tudom, hogyan kell megszólítani az embereket. A Hortobágyon már majdnem odamentem a csapathoz bemutatkozni, de aztán valahogy mégsem. Csak néztem sóvárogva, hogy mennyire jó lehet nekik. Egyedül Ádival sikerült megismerkednem az öltözőben... 

Aztán jött ősszel a sikertelen Jungfrau, aztán lementem az egyik Nagy Közös Edzésre átvenni a megrendelt Dk Pólót. Ott már kénytelen voltam szóba elegyedni pár emberrel. Aztán elmentem a gyermekemmel a SPAR-ra szurkolni, és minden DK nak üvöltve integettünk. És jó volt. Jó volt, hogy van kinek szurkolni. Pedig szerintem azt sem tudták ki vagyok. Mégis kezdtem úgy érezni, hogy tartozom valahova.

A Mátrai bulin tört meg a jég, akkor éreztem úgy, hogy befogadott a csapat, hogy nem ettek meg reggelire, hogy voltak, akiket érdekeltek a sztorijaim régmúlt marathonokról, és vad alpesi tájakról. Mintha egy sötét szobában kinyitnák a spalettát. Hirtelen fény szüremlett a világba. 

Onnan kezdve már kerestem a társaságot, a közös edzéseket, rengeteg érdekes-értékes emberrel beszélgettem végig 10-15 kilométereket, az edzéseim soha nem látott intenzívvé fokozódtak, és ezzel együtt a vigyor-faktor is az arcomon. A közös fotók a telefonommal, a lassabb futók biztatása, a Nagy Közös Motiváció. Egészen új világba csöppentem, és ez a világ szépnek bizonyult. 

Persze, nem volt kérdés ezek után, hogy elmenjek Siófokra marathont futni 3 részletben. Nem hiszem, hogy magamtól rávettem volna magam. De a csapat szervezett szállást, és tudtam, hogy ott lesz egy csomó ember akit szeretek. Úgyhogy ott fagyoskodtam szombat reggel, nyakig dzsekiben tébláboltam, aztán lassan összegyűlt a csapat a büfében. Nem igazán volt kedvem futni, de tudtam, hogy ez pár km alatt elmúlik. És életemben először úgy álltam a rajtnál, hogy csapattársak vettek körül... Ez valami hihetetlen érzés volt. Aztán futás, futás. 5 km környékén tényleg elkezdtem élvezni, egy fordítónál szembe jött Ádi, örültünk egymásnak, aztán a Balatonparton egyszer csak hallom ám, hogy Hajrá Déká, hajrá Gábor. És felemeltem a tekintetemet, és baszki, ott állt az egész csapat, és engem biztattak. Engem, név szerint. Hihetetlen volt... Csak vigyorogtam, integettem, mint egy államfő, és nagyon nagyon boldog voltam. És ez még párszor megismétlődött a pálya különböző pontjain. És a célban is, és utána is jött a nép gratulálni, mintha nem is 14km-t futottam volna, hanem egy dupla Ironmant. És álltam és néztem, ahogy futnak be a többiek, és integettem, és kiabáltam nekik, és olyan boldog volt mindenki.  

Döglés, ebéd, délután egy fantasztikus 7km, brutál tempóban, vidáman, és lubickolva a szurkolók szeretetében. 

Vasárnap félmarathon, és a csapatból sokaknak ez volt az első. Nagyon szurkoltam nekik, bár kétségem sem volt, hogy megcsinálják. Ez a csapat annyira húzza az embert, hogy az valami hihetetlen. A fordítónál szembe jött Ancsur és Vanda, őrületes tempót mentek, aztán jöttek szembe az elsőbálozók, Detti, Béci, Forrest egy csapatban, Andi terelgette őket, pacsiztunk, minden szembejövő dékásnak örültünk, hát hogy a pékbe lehet igy rosszkedve az embernek... A Balatonpart egyszerűen gyönyörű volt, hiába voltam baromi fáradt, vad tempót mentem, előzgettem a népet végig, és persze lestem oldalra, mert minden sarkon felbukkant egy DK szurkoló, és erről nem akartam lemaradni. Addiktív...Őrület. Úgy éreztem magam, mint egy felfűtött gőzmozdony, ellenállhatatlan erővel hajtott a szeretet, amit kaptam, a célegyenesben rohantam, integettem, élveztem, egy nagy boldogságbomba voltam. 

Rögtön rohantam vissza a célegyenesbe, mert akartam szurkolni. És jöttek. És olyan jó volt. Pacsizások, üvöltések, vigyorok. Fantasztikus boldogság öntött el, ahogy az elsőbálozók sorra befutottak. Tudom milyen, amikor először sikerül valami, amire régóta készül az ember, tudom. És most általuk újra átéltem, sokszor egymás után, Detti, Timi, Forrest és a többiek, olyan jó volt. És akkor jött Andi meg Béla kézen fogva, és az annyira szép volt, hogy amikor célba értek, kijött a könnyem.

Csak álltam ott egy sörösdobozba kapaszkodva, kódorogtam a célzónában, sorra gratuláltam mindenkinek, és eszembe jutott, hányszor üldögéltem magányosan ilyen helyeken, és hogy ez most mennyire más... 

Kell egy csapat!

Szólj hozzá!


2011.05.03. 10:10 Gaborchi

A Tátra hágóin...

Egyszer régen egy forró nyári napon, fáradtan, és a megfelelőtől igen távol eső öltözékben felkínlódtam magam a Vöröstorony-hágóra, társaim egy csomót vártak rám, és a Nagy-Tarpataki völgyön a leereszkedés végtelennek tűnt.
Jó néhány évvel később egy másik irányból - a Lengyel-nyereg és a Rovátka érintésével jutottam el ugyanide. Ez már kellemesebb volt, bár a Hosszútavi háznál (Zbojnicka Chata) igen sokat kellett sorbaállni a sörért.

Tavaly azt találtam ki, hogy mindhárom hágón végigmegyek!
A Csorba-tónál szálltunk meg, elektricskával mentem Smokovecre, ragyogott a nap, a Tátra legszebb őszi arcát mutatta.
A sikló indulásáról 1 perccel lekéstem, nem akartam megvárni a következőt -már így is 9 óra volt. Iszkiri fel az úton, a Tarajka, a Bilik ház csak úgy elsuhantak mellettem, a Rainer kunyhónál sem lassítottam. A kis hídon átkeltem a Tar-patakon, fel az Óriás-vizesés felé, a Zamkovszky-házhoz, persze ott sem álltam meg, előző nap úgyis ott ebédeltünk, az egész família. Most siettem, hogy a hágókon időben átérjek. Irány a zöld jelzés, a Tátra egyik legszebb völgye, a Kis-Tarpataki völgy.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás tátra téry ház vöröstorony hágó lengyel nyereg hosszútavi ház sziléziai ház batizfalvi tó


2011.05.03. 10:00 Gaborchi

Gyopár menedékház

Egy szép koranyári pénteken vágyam ébredt szeretett Tátrám meglátogatására. Június lévén a magasabban fekvő turistautak még zárva voltak, az alsóbb régiókban keresgettem valami kellemes, ottalvós helyet. Alaposan végiggondolva a dolgot arra jutottam, hogy a Gyopár menedékházban még úgysem jártam, megpróbálok ott aludni. Ez a ház igazából már a Bélai-Tátrában van, amit kőzete (mészkő) és ezáltal formavilága különböztet meg nagy tesójától. (Aki gránit mint tudjuk.) A kilencvenes évek közepéig a házat a TANAP használta, turisták számára nem volt nyitott. Ennyit tudtam, valamint még azt, hogy a parkolótól kb 1,5 órát kell mennem ha el nem tévedek és egyéb kellemetlenség nem jön közbe.

Felkészültem természetesen a váratlan eseményekre, pl arra, hogy nem találom nyitva a házat (interneten csekkorlni nem lett volna stílusos) ezért vittem hálózsákot kaját és sört. Gondoltam, csak lesz ott egy fedett tornác ahova leroskadok.

Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: tátra zöld tó gyopár menedékház


2011.04.18. 19:42 Gaborchi

A Mennyei Birodalom központja

 Nem tudtam, mit várhatok egy hét alatt Pekingtől, ettől a XXI. századi Trantortól. Sokmindent hallunk, vannak vélemények, igyekeztem előítéletektől mentesen megérkezni. Az első benyomás nem volt valami kellemes. A repülőgép sűrű barna masszába merült, a híres pekingi szmog magába szippantotta, még a terminál túlsó végét is nehéz volt kivenni. A repülőtér belseje modern, tiszta, hatalmas, és szinte üres. Végtelen mozgójárdák, udvarias tisztviselők, első benyomásnak nem rossz. A taxis is megtalálja a térképen a szállodát. A reptéri autópályán egyenletesen hömpölyög a forgalom, az autók újak, egyébként ugyanolyanok mint nálunk, legfeljebb más a nevük. A taxik nem annyira újak, túlnyomórészt WV Jetták, az itt húsz éve futott szériából. A taxis vidáman énekelget magában, ez később is jellemző volt. A pálya mellett robog a gyorsvasút, előzi le az autókat. Ez a metróhoz csatlakozik és negyed óra ér ki a reptérre. Egyébként hatalmas felhőkarcolók, szállodák, bevásárlóközpontok. Ez a metropolisz bárhol a világon ilyen lenne.

Beljebb változik a helyzet. Lassul a forgalom, az utak továbbra is szélesek, de egyre több a busz, a bicikli és a motoros tricikli. Ezt minden célra használják, kisteherautók gyakorlatilag nincsenek. Az épületek földszintesednek, mindegyikben valami üzlet. Sikátorok bejáratai. Mint a Józsefvárosi piac városnyi méretben. Nincs kihasználatlan porta, vagy árulnak valamit, vagy főznek, vagy építkeznek. Mint a hangyaboly, nyüzsög mindenki, lézengő embert nem látni. 

Másnapra megjön a szél, kifújja a szmogot. A szürkeséget fagyhalál váltja, valamivel jobb. Pekingben jellemzően nem nagyon fűtenek, a McDonaldsban is kabátban falatoz a nép, egykét bankban, csillivilli szalonban lehet ingujjra vetkőzni. Az utcák a port leszámítva tiszták, szemét nincs. Mondhatnám viccesen, hogy csak csikk van, de nincsen csikk sem. Az utcaseprő kommandó három gépesítési szinten támad, jön a motoros riksás utcaseprő, amit az meghagy, azt már biciklis szedi össze. És bóklásznak a vállukon kukát hordó lehajolva szedegetők - de nekik nem sok munka jut már. Itt mindenre van ember. A vendéglőben négy pincérlány lesi az óhajokat, mosolyognak, udvariasak és minden erejükkel próbálnak kommunikálni. 

Elmegyünk az olimpiai parkba. A taxis valami félreértés folytán egy másik olimpiai parknál rak ki, a kettőt egy autópálya választja el egymástól, nem tudunk átkelni. Természetesen azonnal megjelenik egy motoros riksa. Nem túl bizalomgerjesztő, de bátrak vagyunk. A talpunk alatt dübörög a simson-motor, szíjjuk a füstjét, az alufóliából és plexiből összetákolt fülke recseg ropog, a sofőr lazán beleveti magát a körforgalomba - szemből. Túléljük, bár az alkudozásnál akad némi vita a végén. Sokszoros biztonsági ellenőrzés után bejutunk az olimpiai stadionba, a nevezetes Madárfészekbe. Az épület közelről egészen káprázatos, a girbegurba gerendák lépcsőházakat rejtenek. Most hó-vidámpark üzemel a belsejében. Bóklászunk a 90000 szék között, kicsik vagyunk nagyon. Aztán jön a nap fénypontja, úszni megyünk. Az olimpiai uszoda buborékos épülete messziről nem tűnik túlságosan nagynak, de amikor közel megyünk, monumentális. És tényleg buborékokból van a fala. Benn van egy óriási aquapark, a nagy úszómedence, meg egy tréningmedence, konferencia és kiállítótermek. Mi az edzőmedencében úszunk, érdekes a hangulat. Mire kiérünk besötétedik és a buborékfal kéken világít. Mellette a Madárfészek vöröses sziluettje, egészen egyszerűen gyönyörű. 

Aztán jönnek az egyéb nevezetességek. Az új operaház, amihez egy vízalatti folyosó vezet. A Tienanmen-tér. Egyszerűen hatalmas. A világ közepe. Mao elvtárs nyugszik a kellős közepén, ingyen lehetne bemenni, nem élünk a lehetőséggel. Mao még mindig a legnagyobb vezető, bár a mai doktrína szerint 30%-ban helytelenül tevékenykedett. Óriási projektorokon országimázs-filmek, nemzeti lobogó, masírozó katonák. És metszően jeges szél. Szemben a Mennyei Béke kapuja, monumentális Mao-kép alatt lehet belépni a Tiltott Városba, a császárok egykori lakóhelyére, a Birodalom központjába. Több kapun keresztül, hatalmas boltívek alatt, kis márványhidakon haladunk át, egymás után következnek a különböző császári pavilonok, tróntermek. Oldalt a királyi ágyasok és a fontosabb hivatalnokok rezidenciái, az északi oldalon a császári kert. Az egy kis mesevilág. Téglafalak, apró csermelyek, kis dombok, boltívek, pihenőpadok. Aztán a palota mögött a Szén-domb, a császári kilátó. Ez egy mesterséges domb, tetején egy Buddha-szentéllyel, és sok apró pavilonnal, aprólékosan kidolgozott kerttel. 

Az elkövetkező napokban végigjárunk még néhány templomot, a hangulatuk fantasztikus, építészeti szempontból -a mi laikus szemünkkel nézve- meglehetősen egyformák. Látunk viszont jártunkban-keltünkben utcai fodrászt (mínusz fokok vannak!), húszemeletes lakótelepeket szörnyű zsúfoltságban, végigjárunk egy hutongot (ősrégi földszintes házakból álló telep, nálunk leginkább nyomornegyednek mondanák, ugyanakkor tiszta, rendes. Peking egy ősi településformája. ), kipróbáljuk az utcai konditermeket, alkudozunk mindenkivel. A metró egészen különleges élmény, kb 330km a hálózat, a napi jegy 65 Ft. A szerelvények hipermodernek, az utasok udvariasak, az utastájékoztatás elsőrangú. Jellemző, hogy a gyereknek átadják a helyüket. 

Egyik nap kimentünk a Nyári Palotába, a késői császárok rezidenciájába. Fantasztikus fényűző és dekadens, egy óriási park, hatalmas tavakkal, márványhidakkal, erdőkkel, szentélyekkel, gyönyörű festett fafaragásokkal. Egyik nevezetessége a Márványhajó, amelyet a rossz nyelvek szerint elsikkasztott haditengerészeti pénzekből építettek. A mai vállalkozók ellenben korcsolyákat kölcsönöznek, csodásan száguldunk a műemlék-káprázatok között.

A Nagy Fal. Utolsó napra jutott, ebből nem maradhat ki aki Pekingbe megy. Mi a Juyongjuani szakaszhoz mentünk, ez van legközelebb a városhoz.  Egy komplex túrára fizettünk be, benne volt a Tiltott Város és Tienanmen-tér ismét, Jádegyár, selyemgyár, teaház, vázaüzem - ezeken a helyeken természetesen volt lehetőségünk sok pénzt költeni-, és egy felettébb bőséges ebéd. Aztán ahogy az út a hegyek közé ért, egyszer csak ott tekergett a fal. Az egy különleges, megkapó látvány, ahogy a hegygerinceken kanyarogva a végtelenbe vész. Aztán elindulunk felfelé, egy pokoli meredek lépcsőház, lőrésekkel, őrtornyokkal. Nem a puszta mérete a lenyűgöző, hanem az, hogy nincs vége. Felkaptat az ember a legmagasabb dombra és akármerre néz, a látóhatárig ott tekereg egyre halványuló vonalként. Ezen a szakaszon kb. 3-4 m magas és 1-2 m széles, a meredekebb részeken rendes lépcső. Az emberfia elmereng, vajon a katonáknak milyen életük lehetett itt? A fal tetejéről látszanak a külvárosok, látszik ez a pokoli tempóban fejlődő 22 milliós metropolisz, és az ember elgondolkodik magában -4000 év kultúrája hová fogja még repíteni ezt a népet?

 

Szólj hozzá!


2011.01.14. 11:01 Gaborchi

China Deepwater Certificate

 Mikor megtudtam, hogy a Karácsony környéki napokat Pekingben fogom tölteni, az első gondolatom az volt, hogy szeretnék úszni egyet az olimpiai uszodában, a Vízkockában. Egyébként fogalmam sem volt, mit érdemes megnézni a Tienammen téren meg a Tiltott Városon kívül, hát erre fókuszáltam. Nagy örömömre kiderült, hogy az usziban aquaparkot rendeztek be, és a hely szelleméhez képest relatíve kedvező áron lehet bejutni.

Mindjárt a második napon neki is vágtunk Eszterrel. Hatalmas villásreggelit csaptunk a sarki KFC-ben aztán leintettünk egy taxit. A taxizás a nyelvi nehézségek okán úgy zajlott mindig, hogy én a térképen megmutattam, hová tartunk, a taxis meg mormogott magában kicsit, aztán nekivágtunk. Eleinte ugyebár fogalmam sem volt, hogy merre, hová, aztán idővel kezdtem kiismerni magamat abban a fél Dunántúl méretű metropoliszban. A taxis becsületesen bekapcsolja az órát és végtelen sugárutakon, alul- és felüljárókon körforgalmakon vágunk át a hömpölygő, időnként némiképp kaotikus autó és kerékpárfolyamban. Aztán egyszercsak megáll, hogy ittvagyunk. Egy park bejáratánál. Az olimpiai ötkarika ott van, de valahogy nem ismerem fel a híres épületeket, mindegy, kiszállunk. Jó idő van, kissé hideg, de napsütéses. Nekivágunk a hatalmas parknak, elhaladunk egy utcai konditerem mellett -nem vicc, ez normális dolog Pekingben, használja is a nép, a legvacakabb mellékutcákban is van, és nincs tönkretéve-, tornászunk kicsit. Lassan kiderül, hogy egy másik olimpiai parkba kerültünk, itt a focistadion van, tornacsarnok, meg egyéb impozáns épületek, egy befagyott csónakázó tó, szóval szép, kellemes, klassz, de én a Herzog és de Meuron urak által tervezett csodát akarom, türelmetlenül szedem a lábam, a gyermeknek alig hagyva időt a bámészásra. Meg is látjuk a híres nevezetes Madárfészket, csak egy hatalmas sugárút választ el tőle. Megyünk jobbra, megyünk balra, de semmi átkelő. Jobb híján megcélzok egy felüljárót, de a távolságok hatalmasak. Közben a szervizúton kétpercenként megjelenik egy motoros riksa, (Nem tudom, hogy ugyanaz-e), hogy olimpik park szőr? A jármű nem túl bizalomgerjesztő, egy háromkerekű motorkerékpáron egy bádogdoboz, a gyermek azt mondja, hogy inkább gyalogol még egy órát, minthogy ebbe beleüljön, én viszont úgy vélem, ha már itt vagyunk, legalább egyszer kipróbáljuk. Úgyhogy beleülünk. Én sem vagyok túl nagydarab, a hétéves meg eleve, de így is nehezen férünk el hátul. A kilátást eltakarja a sofőr pufajkás háta és kucsmája. A karosszéria tényleg alufóliából van, plexi ablakok, zörög csattog az egész miskulancia, viszont alig megy. És jön befelé a kipufogógáz. Sofőrünk roppant elszántsággal veti bele magát a hatsávos út és a háromszintes kereszteződés forgatagába - a körforgalomba szemből megyünk be, a szembejövő hasonló járművek szétrebbennek az utunkból, megnyugtató. Ezt egyébként máshol is láttam, lehet, hogy a háromkerekűeknek szabad. A végén jól le akarja húzni a pasi a hülye turistát, szerintem sikerült is. (Néhány nappal később már sokkal keményebben alkudtam mindenhol, de itt még az elején voltunk...)

Az olimpiai parknál (az igazinál) csomagátvilágítás rögtön az utcasarkon. Érdekes, hogy igazán nem lepődök meg rajta, fenn sem akadok különösebben. Még itt annyira új minden, annyira más, mint Európában. Mégis felettébb otthonos. Persze a turistának, az otthoni árak feléért, harmadáért lehet is otthonos :-). Az átvilágítás semmilyen fennakadást nem okoz, bőven van személyzet és mosolyog mindenki.  Végre itt állunk a Madárfészeknél, a XXI század egyik ikonjánál, a bálnaként felszínre törő modern Kína egyik szimbólumánál. Na, elragadtattam magam, pedig csak eszembe jutott milyen érzés volt ott állni a látszólag teljesen összevissza acélszerkezet mellett és lassan felfedezni benne a rendszert, a tervezés nagyszerűségét. A keszekusza acélgerendák lépcsőket, folyosókat rejtenek, nosza, be is megyünk. A stadionban most hó-vidámpark működik, de mi csak szimpla látogatójegyet veszünk. Mire beértünk már harmadszor világítanak át. Kószálunk a hatalmas nézőtéren, 91000 szék, felmászunk a majdnem legmagasabbra, rendesen szédülünk. Még a leánygyermeket is magával ragadja a hely szelleme, nem könnyű továbbállni. 

Azért a kötelező szuvenírvásárlás, meg újabb körbejárás után csak kiszabadulunk, átsétálunk a Vízkockához. A park patyolattiszta, minden bámészkodóra jut legalább egy rendőr meg egy utcaseprő. Nem tudom milyen lehetett itt az olimpia idején a tömegben, most kellemes nagyon. Leszámítva, hogy minusz 12 fok van és szél. De Pekingben ez a jobbik eset, a szél elálltával órák alatt beterít mindent a sötétbarna szmog fujj.

A vízkocka egyáltalán nem tűnik nagynak, (egy része eleve a föld alatt van mint kiderült), de itt vigyázni kell az ilyen kijelentésekkel, mert itt minden baromi nagy, és ez ahhoz képest nem annyira. Keresünk valami bejáratot, persze egyből a szuvenírshopba botlunk. Aztán megtudjuk, hogy van aquapark-jegy (az drágább mint Esztergomban! hé..), úszójegy (az annyi mint a margitszigeti) és látogatójegy. Úszójegy a hetes kasszánál váltható, nem csak úgy akárhol. A kedves kínai lány megkérdezi, vajon úszósapkánk meg gatyánk van-e mert az kell, aztán kifogy az angoltudásból, pedig láthatóan akar valamit mondani. Végül az orrom alá dug egy ronda kézírással de érthető angolsággal megírt kartonlapot, miszerint a mélyvizes úszómedencében csak azok úszhatnak akik rendelkeznek China Deepwater Certificate-tel, vagyis Kínai Mélyvízi Igazolvánnyal. Az Írás azt is elmondja, hogy a helyszínen is hozzá lehet jutni ehhez a felbecsülhetetlen értékű dokumentumhoz, csak le kell érte vizsgázni. Rövid habozás után úgy döntünk, hogy belevágunk, bár a feltételek elég szigorúnak tűnnek, nem tudom, Eszter képes lesz-e rá. 

Átvilágítás, beséta. A méretek kezdenek kiütközni. Egy kis nyíláson kell besurranni - valójában hatalmas bejárat, csak hát a fölénk tornyosuló buborékfal még sokkal magasabb. Tényleg buborék egyébként. Puha nájlon, be lehet nyomni, egy vázra feszítve, felfújva. Ahogy baktatunk befelé, balra rögtön ott az aquapark. Eszterrel egyetértünk, hogy legalább kétszer akkora mint az esztergomi, de lehet, hogy háromszor, magasságra mindenképpen. Olyan csúszda-bonanza van benne, amit addig elképzelni sem tudtam. (Looping-csúszda pl.). Hullámmedence -furi, hogy a legtöbben mentőmellényt öltenek mikor jön a hullám, lehet, hogy nekik sincs certifikátjuk-, kis tutajok műanyag dzsungelek, vizesések. Üvegfala van, gyönyörködünk a lakosság kultúrált szórakozásában...

Aztán betévedünk a nagy olimpiai medencéhez. Ehhez nincs mit hozzáfűznöm, hatalmas, gyönyörű. A plafon is buborék ígyhát besüt a nap. A stadionból ismert áhítat itt is elkap, szinte látom a győzedelmes sportolókat. A víz tükörsima, akkor mi hol fogunk úszni? Sajnos a pórnép itt nem, hanem az edzőmedencében. Még az is elfér ebben az épületben. Érdekes módon itt nem lehet papucsban menni a medencéhez igaz, a padló meleg. A medencét hosszában kettéválasztották, az egyik oldalon a padló megemelve, itt csak 80 cm a víz. Itt úszhatnak azok a csökevényesek, akik nem tudtak levizsgázni. A másik oldal megközelíthetetlenül elzárva, oda tényleg csak a Big Boyok mehetnek. Egyébként sem a sport volt itt a lényeg nekünk, hanem a hely szelleme. Ahogy a Margitszigeten a múlt dicső szelleme öleli át az embert úszás közben, hát ez itt inkább a dicső jövő. 

Mire kiérünk besötétedik. A buborékok kéken világítanak, álomszép, megnyugtató, elgondolkodtató. Háttérben a Madárfészek pirosas fényei, a park még nyüzsög, néhány nepper autentikus csecsebecséket akar ránk sózni, és hatalmas zászlóval kúszó műanyag kínai katonák hada foglalja el a világot 30 jüanonként. Rendesen szlalomozni kell közöttük, valamelyik árus mindig a lábunk alá rak egyet... A taxis le akar húzni (ez itt úgy megy, hogy előre megmondja, mennyit fog kérni, és aztán alkuszunk, sajnos idefelé órával a negyedéért jöttünk, így nincs megegyezés). Kiszállunk, végül leintünk egyet a forgalomból, az tisztességes. A 90% az. Nézem a hátsó ablakból ezeket a kivilágított csodákat, nézem Pekinget, nézem a múltat és a jövőt, próbálom megérteni, miből áll ennek a népnek az ereje, aztán azon kapom magam, hogy már a Nyugatot nem értem...

Szólj hozzá!


2011.01.07. 18:19 Gaborchi

Képek Pekingből

Szólj hozzá!


süti beállítások módosítása