Ultrabalaton.

Tavaly nyáron, mikor még csak a Facebookon követtem a DK csapat élményeit, feltűnt, hogy mennyire lelkes mindenki ettől az eseménytől. Kíváncsivá tett, milyen lehet. Milyen lehet csapatban futni. Éjjel. Sokat. Többször is, kevés pihenéssel.

Elég régóta futogatok, de mindig nagyon egyedül. Sőt, az első maratonomat kifejezett lebeszélőkórus kísérte - később már legalább szimpatizáltak ezzel a környezetemben lévők. Nagyritkán egykét szurkolóm is akadt. De maga a futás mindig teljesen magányos tevékenység volt. Amióta DK körökben forgolódok, ez megváltozott - és baromira élvezem. De nem tudtam milyen lesz egész napra összezárva, egymásra utalva lenni a csapatommal. Hogy mennyire lesz képes az egóm, az antiszociális lényem elfogadni azt a tényt, hogy itt nem rólam szól a történet. Hanem rólunk. 

A csapatunkat sújtotta pár probléma már az előkészületek során, egyik csapattársunk sérülése miatt négy emberre kellett beosztani a 212 km-t. Csapatkapitányunk az utolsó hetekben döntötte el, hogy egy másik csapatban is fog szerepelni - de a végére lett szállás, autó, volt optimizmus, vidámság. Hiszen a nehézségek igazándiból csak azért vannak, hogy a legyőzésük által erősebb legyen a sikerélmény. 

Szombat reggel. Fél 6. Már közel négy órája alszom, mikor Andi ébreszt - percekkel később a vekker megerősíti. Két fordulóval eljutunk a rajtig - rám csak déltájt kerül sor, nem izgatom magam a kialvatlanság miatt. Andi elrajtol, Béci kiséri bicajjal, a csapat maradéka még ott marad bambulni, még beállunk a nagy közös DK rajtba, csendesen belemerülünk a semmittevés édes hullámaiba. Végül autóba ülünk, keresünk az útvonal mentén egy üres parkolót, és nekiállunk szurkolni. Megreggelizek, a Red Bullok kezdenek hatni, halványan olyan érzésem támad, mintha ébren lennék. Átmegyünk Almádiba az első váltóponthoz - itt nagy szerencse ér, veteránautó-verseny van, csodáljuk a míves járműveket, akit szereti a szépet, annak csodás élmény. 

A lányok váltanak, továbbállunk Aszófőre. Esik. Javaslom, hogy keressük meg a futóinkat -itt még a két csapat együtt ment-, és adjunk nekik eső elleni lajbit, de megvétózásra kerül az ötlet. Úgyhogy ácsorgunk az esőben várva a váltást. Innentől én is futni fogok, alaposan meggondolom, mit vegyek fel - persze tudom, hogy ez csak az elinduláskor számít, ha már futok, tökmindegy milyen idő van - aztán ázunk egy darabig. Szerencsémre kisüt a nap, gyűlnek a többi csapat tagjai is, beszélgetünk, pletykákat cserélünk, ha ismerős futó jön, kiabálunk. Elvagyunk, de az idő állni látszék. Őszintén bevallva nem sok kedvem van futni. A legnagyobb dombok jönnek - ezt hegyifutó előéletemre való tekintettel kaptam, nem is bánom. Csak az a tompa kialvatlanság ne lenne. 

Na, végre futok. Nem is olyan szar. Sőt, egyre inkább élvezem. Hát ez tök jó. Szépséges kis Balaton-felvidéki falucskák, köztük dimbek-dombok, erdők, szőlők, varázslatos táj, mesevilág, egészen magával ragad, elmerülök benne, a boldogság lassan elárasztja a testem, a lelkem. Rengeteg ismerős és ismeretlen ember szurkol. Futók, bicajosok, frissítőpontosok, falusi nénik. Tán még a madarak is. Az idő pazar, sütés van, az emelkedőkön elememben érzem magam, néhány ismerőst utolérek, és mindegyiküknek nagyon örülök. Dörgicsétől lejtő, rábízom magam a gravitációra, suhanok, nevetek, élvezem ezt a csodát. Vissza a főútra, szembe bicajos csapat jön, beszélgetnek: " Ez biztos valami hosszú futás lehet. Némelyik már nagyon elgyötört..."

A Zánkai úttörőtábornál Pali levált, kicsit nyújtok, aztán úgy döntök, hogy csobbannék egyet a Balatonban. Sajnos mire gatyára vetkőzöm esni kezd az eső - ez a kisebbik akadály, de Andiék telefonálnak, hogy menjünk értük a következő váltáshoz, ugyanis náluk már felhőszakadás van. És tényleg. Jégveréses pokol, az autó megtelik vizes ruhákkal és reszkető emberekkel, a fűtés fullon megy, és közben nézzük a futókat, kis ázott ürgék tömege... Palira gondolunk, akinek egy hegyi félmaraton jutott ebben a kellemes időben. De nem féltjük - ő tényleg kemény csóka. 

Megint én következem. Az égiek velem vannak, mire Palit leváltom eláll az eső. Helyette olyan jön, amit borzalmasan utálok. Hosszú hosszú sík terep. És az autóban ülés nem igazán regenerálta  a lábaimat az előző hegyi huszas után. Booorzalmasan nehezen megy. Kínlódok mint állat. Tíz lépés futás, 50 lépés séta - próbálom lendületbe hozni a rendszert. Nem megy. Énekelni kezdek, hátha az meghozza a ritmust, ez működni látszik. De leginkább az, hogy a csapattársaim állnak az út szélén és biztatnak. Baszki, nem is olyan rossz dolog ez a csapatosdi... Úgyhogy rá tudok állni egy elfogadható tempóra, mindenkivel viccelődök. Viszont a következő frissítőnél elkövetem azt a hibát, hogy megállok enni inni. Na jó, kell a szervezetemnek, nyilván, fél liter víz úgy lecsúszik, hogy szinte meg sem érzem, és azért közben is ballagok - de a futást újrakezdeni, na az megint ugyanaz a hosszas procedúra. Nyolc km van Gyenesdiásig, hát azt már valahogy megoldom. A vidám futkosás és nyűgös gyaloglás váltakozik. Mindegy, a táj varázslatosan gyönyörű. Madarak csicseregnek, hajladozik a nád, fodrozódik a víztükör. Tulajdonképp az ember ebben a fizikai elgyötörtségben valahogy fogékonyabb a szépre. Pedig az érzékek már ugyancsak tompák. Szerencsére jön egy tábla miszerint Gyenesdiás 4km. Kissé fura, messzebbnek gondoltam a féltávot, de azért igencsak megörülök. Félóra múlva frissítőpont. Ott is 4 km-t mondanak. És kicsit később újabb tábla a kerékpárúton: Gyenesdiás 4km. Azt a fűzfán fütyülő réz angyalát! A háromágú veres velláját az ördögnek! Ezek szivatnak. Őrületesen végtelenül hosszú kilóméterek jönnek. Mintha valaki fogná Gyenesdiást, és húzná el előlem. Gyenesdiás nagyon messze van. Bárhonnan. 

Szerencsére az utolsó szakaszon egy hasonló lelkiállapotban lévő sporttárssal tudunk még kicsit nevetgélni, ez azért enyhíti a nyűgöt. De mikor megállok érzem, hogy ez k.. sok volt. Teljesen eltompultam, a bőröm ragad, a lábaim merevek, hiába, most visszaüt a kevés edzés na. De ami a leginkább fura, hogy a kedvem tök jó. És itt végre megejtem a jól megérdemelt pancsolást. A víz ugyan dermesztő, de hozza le a testemről a rámragadt szutykot, frissíti az agyamat, és az izmaim, csontjaim is igen hálásak az úszó mozdulatokért. Újjászületve öltözöm tiszta ruhába - miközben apró pihés kis hattyúcsemeték legelésznek... Csodajó. 

Hosszú éjszaka jön. Este 7 8 körül járunk, már nem emlékszem pontosan, és rám valamikor 3-5 között fog újra sor kerülni. Balatonmáriafürdőn végtelen hosszú várakozás következik - ülünk, fekszünk az autóban, beszélgetünk rágcsálunk, bóbiskolunk, bambulunk, viccelődünk. Látunk nagy tüzijátékot is, nem tudjuk, vajon a futók tiszteletére van-e. Befut Andi, végletesen kimerülve relaxál az autóban, Béci bicaját átszereljük éjszakai üzemmódra - addig sem az autóban ülök. Az a faszi egy hős. Nem elég, hogy teker kétszáztizenix km-t abszolút kényelmetlen tempóban, de közben szolgál, frissít, biztat, kommunikál, beszerez, elintéz, és még vidám is bír lenni.

Megint tovább végtelen nyúlós az éj. Megint elszámítjuk magunkat - Pali egy tizessel többet fut, mint számoltuk, következésképp a lányok hiába álldigálnak kinn a hidegben. Márti vissza is jön a kocsiba - de ott meg majdnem elalszik. Itt most semmit nem lehet úgy csinálni, hogy jó legyen. Semmit. Túlélésre játszunk. fél kettő körül van, tompák vagyunk mint egy benyugtatózott lajhár. Pali befut, Márti indul. Andi párja jóval később érkezik, basszuk a rezet, kezdem kibaszottul utálni az álló autóban való ücsörgést. Végre megérkezik - de úgy dönt, hogy megy még egy szakaszt. Mivel Béci elment Mártival, Andi rábeszéli Palit, hogy fussák együtt a következő szakaszát. Kezd a dolog logisztikai rémálommá burjánzani. Szerettem volna egy kis nyugalmat, egy kis magányt, egy kis alvást, vagy nyújtózást, vagy valamit. Ezek után nyomjak még egy félmaratont reggel ötkor? Hát a vágyálmaim között meglehetősen hátra sorolódik ez a dolog. Tudom, hogy sokan futnak nálam sokkal többet most, de az én szintemhez ez is túl sok. Mindegy. Megoldjuk. Végülis azért jöttünk, hogy szembenézzünk a nehézségekkel és legyőzzük őket. Átmegyünk a másik pontra, megvárjuk a váltást. Nem bírok már a kocsiban ülni, mászkálok összevissza. Már dereng a hajnal, négy óra. Öt körül váltásom van Széplakon. Végre elindulnak. Végre egyedül vagyok. Érzem, hogy kezdek mentálisan szétesni, utálom az egész szarságot, ülnék inkább egy kerthelyiségben sörrel jégerrel és cigarettával. Felmegyek az autópályára és pedal to the metal. Már amennyire ez egy komótos dízelnél értelmezhető. Felhangosítom a rádiót, üvöltök, az üres pálya száguld hátrafelé a kerekeim alatt, kezdek helyrerázódni. Az, hogy a Köröshegyi völgyhíd pillérei egy ködpaplanból emelkednek ki, és az egész gracillis kolosszus lebegni látszik - ez igen. Vannak pillanatok amikor megéri. Ez is ilyen. 

Széplakon világos virradatban várom Mártit, Gyuszival beszélgetve ütjük el az időt, kicsit szürreális, álomszerű az egész. Aztán futok. Öööö, elkezdek menni. Az előző szakaszon leírt taktikával próbálkozom futásra bírni a testemet, nem megy. Tetézésképp a térdeim nem akarják megtartani a testsúlyomat. Jó ötletem támad, rájuk húzom a kompressziós szárakat, ez tényleg beválik. Emlékfoszlányok vannak erről a szakaszról. Egy frissítőpont, ahol valami kövön ülve nyaltam a zselét. Átkelés a Sió hídján. Siófok végtelenül hosszú egyenes utcái. Nem akarok menni, egyszerűen nem akarok, kész. Túl sokat vállaltam. Mégsem állok meg. Ezt sem értem. Persze, valami olyasmi motoz az agyamban, hogy van pár ember akik számítanak arra, hogy befejezem a kört a csapatnak. És nem baszhatok ki velük. (Zárójel: a szakaszbeosztásnál valahogy úgy sikerült, hogy közel egy tizessel több jutott rám, mint a többiekre -plusz az emelkedők java-, de mire ez kiderült, már mindannyian túl tompák voltunk ahhoz, hogy átszervezzük.). 

Gyaloglok a végeérhetetlen siófoki utcán, egyszercsak egy kis teherautó lassít mellettem. ULRIK! Úgy megörülök neki, hogy elkezdek futni! Hihetetlen. A DK frissítőponton óriási ováció fogad, elfeledkezem minden fáradtságról, pózolok a kameráknak, poénkodok, örvendek. Ott van Márti és Pali is, rettentően örülünk egymásnak. Pali felajánlja, hogy az utolsó szakaszomat átveszi, racionális döntés lett volna, de abban az eufórikus állapotban nem élek a lehetőséggel. Pont a befutót adjam oda? Rohanok tovább rohanok. Ja, egy darabig. Aztán kezdődik megint a kóválygás. De tudom, hogy minden lépéssel egyre közelebb van a cél, az öröm, az eufória, ami már annyira hiányzott. A 2009-es Jungfrau óta nem volt számottevő sikerélményem, már nagyon kell. Emelkedő jön. Végre valami. Őszintén örülök neki, fel is futok rajta. Aztán az aligai magaspart tetején, végig a kerékpárúton. A látvány csodás. És érzem a siker ízét. Tudom, hogy még kell mennem, és azt is, hogy ez a 3-4 km nem az amit, a szigeten szoktunk lötyögni. 26 órája ébren vagyok, és már bennem van 55 km. Látok egy kígyót. Szembe velem tekereg az úton. Tudom, hogy nem valóságos, de mégis látom. 

Aliga. Tombolnak bennem a boldogsághormonok, ahogy befordulok a Club Aliga kapuján. Csapatkapitányunk meleg hangon üdvözöl, lejtő, ha akarnék sem bírnék lassítani, Mári és Pali is csatlakozik, átfutunk egy kapu alatt ami célnak tűnik, Ulrik nyakunkba akasztja az érmet - tényleg, hogy került ide, az előbb még egy teherautóból integetett. Nem bírok a bennem lévő feszültséggel, félrevonulok, lefekszem egy padra. Márti odajön, türelmesen kivárja, amíg bebootol a rendszerem. Pali ezt egy sörrel igyekszik elősegíteni. Nagyon, nagyon hálás vagyok nekik. Kezdjük felfogni, mit csináltunk végig, kezdjük megérteni, hogy itt tényleg mindenki beletette az összes létező és nemlétező energiáját. Lassan oldódik a feszültség, lassan elhisszük, lassan örülni kezdünk. Kurva nagy csapat vagyunk!

Pár órával később egy benzinkúton próbálom kialmozni a hugom kocsiját - nem sok sikerrel -, lehúzott ablakkal vezetek a tó partján, ami megengedte, hogy az elszántságunk térdre kényszerítse. Cibálja a szél az arcomat, annyira de annyira jó... Itthon a teraszon alszom el, ülve, sörrel a kezemben. 36 óra ébrenlét és egy egészen hihetetlen, életre szóló élmény után. 

Köszönöm a sorsnak, hogy ezt átélhettem.