Rég futottam már maratont, nagyon rég. 2009 őszén a Jungfrau Maraton céljában nem gondoltam volna, hogy hosszú időre az lesz az utolsó. Bár egyszer-egyszer fellelkesedtem, a motiváció mindig kérészéletűnek bizonyult. 2013 nyarán viszont egészen biztos voltam abban, hogy mostaztán detényleg, ősszel újra megcsinálom. Aztán ahogy telt-múlt a nyár, megint elmúlt a lelkesedés. Talán az Ultrabalaton vett ki túl sokat belőlem, nem tudom. Visszatértem a jó kis nyűglődős hétköznapjaimhoz, ritkán futottam és keveset. Inkább jó nagyokat bicajoztam, azzal áltatva magam, hogy az is remek edzés. De a futás nagyon nem ment. Végülis lemondtam a Jungfrau-ról, eladtam a nevezésem, és teljesen leálltam az edzésekkel. Úgy gondoltam, hogy ha ennyire nem megy, ennyire nincs kedvem, ennyire nem okoz örömet, akkor én ugyan nem fogom erőltetni. Ugyanakkor vágytam rá, hogy valami visszazökkentsen a futás örömébe, így hát beneveztem szeptember végére a Karva-Lábatlan Maratonra. Olcsó, barátságos kis versenynek tűnt, pont emiatt tűnt alkalmasnak a célra. Itt elfutkorászok amíg jólesik, aztán vagy célba érek vagy nem. Vagy újra belejövök a futásba, vagy nem. 

Úgyhogy egy szép őszi vasárnapon ott álltam a lábatlani iskolában, átvettem a rajtszámomat és ballagtam a kikötőbe. Az egész szervezésen, hangulaton átsütött az a kedves barátságos amatörizmus, ami miatt az ilyen versenyeket szeretni lehet. Itt nincsenek nagy szponzorok, nincsenek lezárt utak, hatalmas felhajtás. De nincsenek idegbajos sportolók sem - mindenki egy jó kis bulinak tekinti. 

Lassan leballagok a kikötőhöz, a kerékpárosok végtelen sorban állva várják, hogy felférjenek a hajóra, a gyalogosokat egy kis ladik is viszi, én ezt választom. Nem érzek különösebb izgalmat, versenylázat, hetek óta egyálátalán nem futottam, miért is éreznék. Átadom magam a végtelen széles Duna hangulatának ahogy a kis lélekvesztő lassan közeleg a túlpart felé. Ez már Szlovákia. Istenem, mennyit változott a világ. Gyermekkoromban még ide is külön kellett útlevelet kérni. Sorbaállni a határon. Hihetetlen - és nem baj, hogy az már elmúlt. 

Szépen felballagunk a töltésen a karvai főtérre. A helyi polgármester felváltva beszél magyarul, szlovákul. Elmeséli a falu történetét, többször is. Elmondja, hogy a rajt csúszni fog, mert a kerékpárosok túl sokan lettek, többet kell fordulnia a hajónak. De ez igazán nem zavar senkit, kisebb csoportokban beszélgetünk, megnézzük a falu kis templomát, pisilünk az ártéri fák tövében, nyújtozkodunk, heverészünk. A Nap egyre jobban melegít, kellemes időnk lesz várhatóan. Aztán felszállunk egy buszra ami kivisz minket a rajthelyre (a két falu között nem pont maratoni a táv - a bicajosoknak ez úgy látszik mindegy :-) ), a főútról lemegyünk egy ártéri dűlőútra, ott van egy jel, hogy ez a rajt. Várjuk a lábatlani polgármestert, hogy rajtoltasson ha a biacjosok elmentek. Meg is érkezik, kiszáll a kocsiból, minden különösebb sallang nélkül elsüti a rajtpisztolyt, aztán iszkiri. A mezőny jól meglódul kissé a végére kerülök - és ez így is marad végig. Hosszú, nagyon hosszú, nagyon nagyon hosszú egyenes kihalt aszfaltút. Balra szántóföldek, jobbra a Duna ártere. Iszonyúan ingerszegény környezet, a monotóniát csak az elhaladó autók törik meg. Kilométerjelzések nincsenek, halovány fogalmam nincs milyen tempóban haladhatok. Benne vagyok még azért a mezőnyben, nem maradtam le, de a végén vagyok folyamatosan. Hiába no, két hónapja szinte egyáltalán nem edzettem, mire számítok. Mindegy, megyek azért, elkap valamiféle flow érzés, de élvezetnek, gyönyörnek nem nagyon nevezném. Nagy örömömre Karesz kijött szurkolni, ebben a végtelen magányban nagyon jólesik egy ismerős biztató. Azért ahol fotóznak, kihúzom magam, büszkén mutatom a DK pólót, a frissítőpontokon poénkodás, azt mondjuk ők sem nagyon tudják megmondani, mennyit is jöttünk pontosan. Ha ezt tudom, hozom a telefonomat a GPS-el, de talán ez most így jó. Olyan nyers, natúr az egész, mint mikor annak idején 20+ éve elkezdtem a hosszú edzéseket. Akkor is csak utólag tudtam a térképről hozzávetőleg összeszedni mennyit is futottam. Azt persze sejtem, hogy az esztergomi híd kb. féltáv. Szörnyű ez a monoton síkság Párkány előtt. Már látom, hogy rohadtul le vagyok maradva, a horizonton messze az előttem lévő futó, és mögöttem??? Mögöttem is van valaki! A párkányi papírgyártól a hídig nagyon hosszú. Iszonyú hosszú. Itt kezdem komolyan fontolni, hogy nem érdemes továbbmennem. Egy sporttárs megelőz a hídon, totál kivagyok, ennyit az edzés nélküli maratonról. Jó nagy hülyeség. Persze elvileg 5:30 a szintidő, az meglesz. Ezzel nyugtatom magam. Az esztergomi frissítőponton mondják, hogy utolsó vagyok, nem baj, nem versenyzek én senkivel csak a szintidővel. De csökken a motiváció rendesen. A táti út nagyon hosszú, nagyon lapos nagyon unalmas. A záróautó is utolér, baromi idegesítő. Két joviális polgárőr bácsi vezeti, néha kiszólnak, hogy birom-e, nem akarok-e beszállni. Nemakarok bazmeg. Marha erős vagyok, és már alig 15 km van hátra, miaz nekem. Mivel itt kerékpárúton megyek, úgy vélik nincs szükség a biztosításra, elhúznak valamerre. Jó érzés, hogy nem lógnak a nyakamon.Egy bicajos szegődik mellém, beszélgetünk, biztat, ő is lefutotta tavaly, képben van. Jólesik. Aztán mikor elmegy, alaposan meghányom-vetem a dolgot és úgy döntök, hogy nem erőltetem tovább. Lehet, sőt szinte biztos, hogy beérnék szintidőn belül, de minek. A polgárőr bácsik is hadd menjenek haza. azért kínozzam halálra magam, azért tegyem tönkre az izületeimet, hogy elmondhassam, nem hét hanem nyolc maratont futottam. Ugyan már. Ez baromság, ez tényleg az lenne. Eddig élveztem, feszegettem a határaimat, ennyi edzéssel ennyi ment. Kész. 

Elsétálok a parkolóig ahol a záróautó áll, az öregurak örülnek, hogy nem kell már rám várniuk, beülök. Jófejek, aranyosak. Mondjuk az nem valami nagy élmény, hogy nem tudom kinyújtani a lábaimat. Hamar utolérjük a mezőny végét, a bácsik minden lemaradó futónak felajánlják, hogy beülhetnek "már van itt egy kolléga" céloznak rám. Nem valami nagy dicsőség, de nem érzek csalódottságot. 30 km-t mentem. Az sem rossz. És a bácsik elég szórakoztatóak. Egyértelmű, hogy nem értik, miért jó ez egyeseknek, de elismerik a teljesítményt. Jó fejek. Célba érünk az utolsó futóval, azon nyomban el is kezdik bontani a célkaput. Mondjuk a lábaimat nem nagyon tudom kinyújtani, azért valahogy kimászok az autóból. Elbotorkálok a gulyáspartihoz, bekajálok. És hát ennyi. 

Ennyi volt, egy kis vége nélküli maraton. Néha ilyen is kell.