Ha az ember ifjúkorában átélt néhány kalandot és később estimese gyanánt ezekkel altatja a gyermekét, a kiskorú fogékony fejecskéjében elkerülhetetlenül felmerül az igény, hogy ő maga is megtapasztalhassa ezeket a különös világokat. 

A hegyekkel nincs is különösebb gond, ott biztonságos utak visznek a legvadabb látnivalók közelébe is, kicsinyem alig egy évesen már a Tátra ormai között tanulgatta a járást, két és fél évesen pedig első síleckéit vette a végtelen hófehér csodavilágban. De a barlangok kicsit mások. Az rideg, nyirkos, félelmetes. Valahogy sosem forszíroztam a dolgot. Bár sokszor felmerült, hogy ellátogatunk valamelyik budai járdás barlangba, a motiváció sosem volt elég erős, nem igazán éreztük, hogy ott megjelennének fiatalságom sokszor vérfagyasztónak tűnő élményeinek tükröződései. Aztán a sors úgy hozta, hogy mégis egy kiépített barlang lett az első, igaz a méltán félelmetes Skociján barlang - ami  meg is hozta a motivációt...

Ősszel kezdtem közeledni a DK csapathoz, és mindjárt az elején bele is botlottam egy barlangásztúra szervezésébe. Solymári Ördöglyuk, kúszás-mászás, de gyerekeknek is jó. Ráadásul a leírás alapján biztonságosnak de kalandosnak ígérkezett, az Eupolisz szervezte profi kísérőkkel, biztosítással, felszereléssel. Hát mi nem így kezdtük a Bükk-fennsíkon, de akkor huszonéves szilaj ifjak voltunk, nem pedig kilencéves kislányok. Úgyhogy habozás nélkül beneveztem. 

Na utána aztán gondolkodtam. Vajon mi lesz, ha egy életre megutálja? Ha túl koszos lesz, túl nehéz, túl félelmetes? Ha a túravezetők türelmetlenek, ha, ha, ha... (Uramisten, az is eszembe jutott, hogy mennyire idegesített, amikor anyám így aggódott miattam.)

Na mindegy, eljött a nagy nap, nekivágtunk. Szép dzsuvás decemberre virradtunk, sebaj, vagányak vagyunk. Villamos a Hűvösvölgybe, ott fagyoskodás a havasesőben, aztán busz, Megtaláltuk. Lassan gyülekezett a csapat, Kriszti,  a túravezetőnk is ott volt már a solymári templom előtt. A hangulat vegyes volt, egyesek már előre féltek az élménytől, a tapasztaltabbak előre lelkendeztek. Jól kezdtünk fázni, aztán Túravezető Krisztinek az a bölcs ötlete támadt, hogy ha beférünk az autókba, talán ne gyalogoljunk háromnegyed órát a barlangig. Kicsit át is melegedtünk, a falu szélén várt egy furgon egy igazi barlangász kinézetű emberrel. Egy kedves, magabiztos, bizalmat ébresztő ember volt, akkor már tudtam, hogy kellemes buli lesz. Laci a sok kalandot megélt emberek mosolyával válogatta nekünk az overallokat, sisakokat, lassan a tarka ruhás társaság bányába induló törpebrigáddá változott. A világító sztreccs-nájki cuccok után kicsit fura volt a fakó barlangászoverallban totyorgó csapat, de ezt legalább nem kell félteni. Indulás előtt sort kerítettünk egy meghitt pillanatra: Detti szülinapjára kapott egy bányászlámpát - gondoltuk, praktikusabb ha a túra előtt kapja meg.

Nagy ölelkezések után neki is indultunk, persze nem a barlangba bele, hanem a bejárathoz - mert azt nem a parkoló mellé építették, hanem a hegyoldalba. Csodálatos volt a zuzmarás ködbe vesző szakadék peremén kanyargó ösvény, borzasztóan csúszott, de vidáman haladtunk. A barlang bejárata előtt röpgyűlés, megtudjuk a fontosabb tudnivalókat, csoportkép készül - ki tudja, utána hányan leszünk... Némelyek kicsit szorongónak tűnnek, a barlang mészkőízű lehellete évtizedekre repít vissza, gyomromban érzem az iszamos szűkületek és végtelen föld alatti meredélyek bizsergető izgalmát, alig várom, hogy induljunk. Végre besorjázunk a barlangba, Laci bezárja utánunk, nehogy megszökjünk, aztán hosszú-hosszú betonlépcsőn baktatunk lefelé. Csúszik, vizes, imádom. Az aljában összeverődünk, a gyermekem mosolyogva közli velem, hogy fél - aztán elmerül a születő cseppkövek tanulmányozásában. Itt minden olyan érdekes. Indul a kaland.

Vaslétrák, kúszások, mászások tekergések végtelen sora. A nehezebb részeken Laci előreviszi a kiskorúakat, maga mellé veszi a kevésbé bátor vagy ügyes kalandorokat, a két lány az útbaigazító. Megnyugtató ahogy csinálják, teljes komfortban érzem magam, és a gyerkőc iránti aggodalmam is teljesen elenyészik. Már csak azért is, mert amikor néha összefutunk, igen széles vigyor ül az arcán. Persze akad akinek kicsit sok a stressz, de Erika mindenkit megnyugtat, hogy első alkalommal ő is kiborult, ez része a játéknak. Mindenesetre tetszik, ahogy a csapatszellem elnyomja félelmet, segítünk egymásnak, sztorizgatunk, és persze gyönyörködünk. Úgy érzem, valahol mélyen mindenkit rabul ejt ez a semmihez sem hasonlítható tompán visszhangzó nedves saras világ... Vannak nehéz pillanatok persze, jómagam is erősen megkínlódok a beszédes nevű Morzsoló-ban, tátogok mint egy partra vetett hal az iszaplejtőn, rég elfeledett mozdulatokkal próbálok előrejutni és közben tisztelem az újoncokat. Van itt Konzervdoboz - ez egy várakozóhely, ahol alig férünk el; van Szülőlyuk - nem emlékszem, hogy 44 évvel ezelőtt is ilyen éles és hideg sziklák közül bújtam volna elő, de klassz torna. Ez úgy nézett ki -ezt megjegyeztem-, hogy hanyatt fekve betoljuk a fejünket meg valamelyik kezünket egy szűk és hideg nyílásba, toljuk amig a sisakunk bele nem ütközik a sziklába. Akkor -még mindig hanyatt- derékszögben fordulunk egyet, miközben a semmiben kalimpáló lábainkkal próbálunk valami fix pontot találni a további toláshoz. Aztán ha valamelyik testrészünket nem az előre meghatározott koreográfia szerint facsartuk ki, akkor vissza, és kezdhetjük elölről. A gyerekek persze jót vigyorognak rajtunk, nekik ez játszótér.

Hosszú ferde lejtős aknán mászunk felfelé, Laci a fejünk felett áll szétterpesztett lábbal, onnan terelgeti kis csapatát, egy pillanatra sem hervad arcáról a mosoly - de a figyelem se. Egyszerűen nem akarom, hogy vége legyen. És milyen érdekes, a többiek sem. Azok sem akik az elején féltek, akiknek nehezen ment. Egyre jobban elhatalmasodik a társaságon a mosolygás, egyre magabiztosabb a csapat, egyre jobban élvezzük ezt a sokszázezer éves hullámvasutat. A vége felé két út közül lehet választani, egyik a bizonyos Soványító. A barlangászok mindig is mesterei voltak a frappáns névadásnak - kisérőink szólnak, hogy ezt csak az elszántabbak válasszák. Ahogy közeledek a választóponthoz, látom ahogy a gyermekem egy igen széles vigyorral eltűnik egy rendkívül szűk lyukban, ösztönösen arra megyek. Na az volt az. Úgy érzem magam mint hurka a hurkatöltőben, de nem bánom meg, egy cuppanással kihullok az alján a kuporgó társaság közepébe. 

Innen már csak a kijárati rész jön. Laci praktikusan azt javasolja, hogy a kicsik maradjanak utoljára, lévén kinn hideg van. Persze hirtelen sok bébiszitter-jelentkező akad, de aztán mindenki sorra kerül. Egy keskeny aknán felmászás, a tetején végtagcsere, és egy lejtős csúzda végén szinte kiesünk a hegy gyomrából. A kikászálódásnál azért még beleverem a sisakomat egy sziklába, és általános derültségbe csöppenek. Gyermekem is megjelenik, első kérdése: Mikor jövünk legközelebb? Ahogy végignézek a társaságon úgy látom ez kérdés sokakban megfogalmazódott. Laci bezárja utánunk a barlangot, aztán kalandos visszautunk következik az egyre csúszósabb avaron - vicces jelenetek zajlanak, ahogy egymásba meg az ágakba kapaszkodva próbálunk talpon maradni.

A parkolóban megválunk szeretett overallunktól, visszavedlünk civilizált emberré. A didergéstől nem zavartatva még felvágunk egy tortát Dettinek, pohárköszöntés, elköszönés. Tamás befogad a kocsijába - egy egész szendvicset kap cserébe-, jó érzés, hogy nem kell buszoznunk-villamosoznunk. Amikor kiszállunk Eszter csak annyit jegyez meg: Apa, milyen jó, hogy ilyen barátaid vannak...

Jöjjünk máskor is!