Gaborchi

Hosszú, közös múltunk van ezzel a Mátrabérccel. Még a kilencvenes évek elején kezdődött, valahol a második maratonom és első (egyben utolsó) Kinizsi százasom környékén, ha jól emlékszem, '93-ban. Jól felpiszkáltak, hogy ez mekkora király túra és vannak akik végigfutják. Én meg akkor kezdtem dédelgetni hegyifutó és ultramaratonista álmaimat (aztán bő tíz évre el is temettem őket). Ez az 55 km, 2700m körüli szint, 13 óra alatt - mi az nekem. 

Aztán úgy alakult ez a kilencvenhármas próbálkozás, hogy fájós térddel, frissen kölcsönkért síbotokkal vágtam neki és a Kékesen rájöttem, hogy nincs értelme tovább erőltetni. Kemény volt na.

Tíz évre rá szántam rá magam ismét, akkor megfázásra fogtam a gyötrelmes haladást, Mátrakeresztesen futottam ki a szintidőből - félig hullán. Ajajj, ennek a fele se tréfa.

2007-ben az első alpesi maratonom előtt fél évvel kötelező volt megcsinálnom, lendületesen kezdtem, el is bíztam magam, Galyatetőn és Ágasváron is leültem sörözni, a vége meg elég nehéz volt, de beestem a célba 12:52 alatt. Éppcsakhogy. Végkimerülten.

De az ember elfelejti ezeket és valami félrecsúszott ego által vezérelve tavaly végig akartam futni. Ennek az lett az eredménye, hogy Kékes előtt már gyűlöltem az egészet, lepihentem a csúcson, de nem segített, lefele eltévedtem és aztán Csór-hegyi ellenőrzőpont előtt már kivül voltam a szintidőn. És így is hulla fáradt voltam. 

Idén rendberaktam fejben a dolgokat, edzettem is rendesen, nem volt kérdés a siker. 

Nem vittem magammal hátizsákot, csak egy övtáskát kulaccsal, pár csokit, energiazselét, lecipzározható nadrág, szélmellény, ennyi. Fél hétkor a rajtban fagyhalál. Valahogy nagyon nem akarózott megválnom a kabátomtól, eljátszottam a gondolattal, hogy magammal viszem, de a józan ész győzőtt. Tudtam, hogy 20 km a Kékesig meg fog izzasztani, a Nap is sütni fog, és gyűlölni fogom a felesleges cipelnivalót. Úgyhogy fogvacogva adtam át Csabinak a rajtpapírt aztán usgyi. A korábbi évekből tanulva lassan kezdtem, a lihegéshatáron belül, az egyenletes haladásra fókuszáltam. Nem néztem semerre, csak a lábam elé. Az tök jó volt, hogy reggel elment a Trail mezőnye és a kedvükért színes nyilak voltak az ösvényen, még a turistajelzéseket sem kellett néznem. Lassan átmelegedtem, lekerült a nadrágszár, a tempó egyre egyenletesebb, monotonabb. És érzésre egyre gyorsabb is. A nemtudommilyen völgyben vagy nyeregben a lajtos kocsinál kipróbálom élesben is az új terepfutó-poharamat, nem könnyű úgy inni belőle, hogy ne igyam le magam, de itt nem számít, cserébe viszont bele tudom gyűrni a nadrágzsebbe ami felbecsülhetetlen előny.

Napfényre érünk, fel, le (főleg fel), a feleket lassú de biztos menéssel abszolválom, a leket megfutom lazán. Nagyon figyelek arra, hogy ne erőlködjek egyáltalán. Ez még irdatlanul az eleje. Oroszlánvár alatt utolér Karesz és társa, lazán kocognak, dumálgatnak, beszélünk pár szót de egyikünk sem vált tempót, lassan eltűnnek a rengetegben. Ott akkor belelépek egy bazi nagy sárba - a kikerülés kizökkentett volna a ritmusból, nem érdekel. Sorra hagyom le a túlöltözötten induló, vetkőzésben lévő embereket. Egyáltalán, egyre több embert hagyok le. Oroszlánvárnál már nagyon benne vagyok a ritmusban, onnam Kékesig egy örömmenet. Nem könnyű, de jó. Flow. Folynak át az agyamon a gondolatok és remekül elvagyok. A mesés kilátást épphogycsak érzékelem, nem azon van a fókusz most - csak azon, hogy egyenletesen haladjak. A csúcs előtt kicsit lelassulok, páran visszaelőznek, a ponton pecsét, tea, zsebrevágok pár csokit, és már megyek is. Nem akarok kizökkenni a tempóból. Jó hosszú meredek lejtő, nem zúdulok le rajta szokásommal ellentétben, mindenképp kímélni akarom a lábaimat, így is elég gyors vagyok. Egy Angyalcipős futóval beszélgetek, kiszúrta a DK pólót :-). Egy idő után elengedem, valamivel gyorsabb, nem akarok nagyobb tempót felvenni mint amit a szervezetem diktál. Tavaly itt szálltam ki, most különösebb fáradtságot sem érzek. Ez igen jó jel. Csór-hegy pipa.

Galyára felfelé, 5 óra menés környékén jön az első megborulás. Nagyon lelassulok - én legalábbis így érzem, de bőven belül vagyok a szintidőn, nem aggódom. Csak most kicsit szarabbul megy. Éhes vagyok, szomjas és fáradt. Eszem csokit, iszom kicsit a kulacsból, botorkálok, minden apró lépéssel közelebb a csúcshoz. A következő frissítőnél (valahol Galya alatt) eperszörpöt adnak, szódavízzel, a terepfutó pohárkám jelentős edzésbe kerül, rengeteget vedelek, és egyre jobban érzem magam. Még nem az igazi, de egyre jobb. A csúcsig azért elég szenvedős, lassú - de már érzem újra a ritmust. A szintidőhöz képest tartom a 40 perc előnyt, ez azt jelenti, hogy Kékes óta lassultam, de nem sokat. Biztató, a következő kipukkanásnál legalább majd már ezt is tudom, hogy nem kell aggódni. 

Azért Galyáról lefelé még igen vacakul megy, beiktatom az első pihenőt, letelepedek egy fa tövébe és komótosan befalom az összes maradék csokimat, müzliszeletemet. Már túl vagyok a felén, egy energiaszeletet meg egy gélt hagyok és a kulacsot is félig kiiszom. Jó tíz perc pihi után megkeresem a ritmust és megvan, állat, kurvajó, megint tudok menni rendesen, mosolyogva, élvezettel, és megint gyorsulok kicsit. Azzal motiválom magam, hogy ha tartom az előnyt a szintidőhöz képest, akkor az Ágasvári menedékházban ihatok majd egy sört. Persze addig még vannak nehezebb részek. Pl. felmenni Ágasvárra. Tényleg, de rohadt messze van az az Ágasvár... Addig viszont megint remekül megyek, a Kékes előtti ritmus visszatért, megint előzgetek, megint lazán kocogok a lejtőkön, megint nem vagyok fáradt, megint tök jó minden. És persze a nyugodt tudat, hogy a nagyja már túl van. Oké, jön még a jellemzően alulbecsült Muzsla, de azt megoldom erőből akaratból ha kell. 

Ágasvár turistaház, mínusz ötven perc, lehet inni a medve bőrére, kiülök egy padra, de ezt a sörösüveget valahogy összezsugorították, fél perc alatt elnyelem a tartalmát (esetleg lehet, hogy szomjas voltam...). De legalább nem vesztegetek sok időt. A következő sör már otthon lesz esedékes. Magamhoz veszek egy almát, feltöltöm a kulacsot, és iszkiri le, Mátrakeresztesre. Már tudom, hogy megvan - bőven belül vagyok az időn és erőm is van rendesen - de azt is tudom, hogy még lesz egy orális szex és én a kellemetlenebbik végén fogok állni.

Keresztesen le sem lassítok, pecsét és neki a Muzslának. Hubaszaki. Megint holtpont. Fasza. Úgy hiányzott... Szédölgök, lassulok, leülök energiaszeletet enni, de nem nagyon jobbulok. Persze, oké, semmi gond, tudom, hogy így is simán meglesz, de jó lenne ha vidáman menne. Páran megkérdezik, hogy jól vagyok-e, egyiküktől vissza is kérdezem, hogy látszatra milyen, de az arckifejezése elég sokatmondó. Mindenesetre poénkodni még tudok, és az elszántságom nem csillapodott, hát akkor menjünk szarul, aztán majd lesz jobb. Vagy nem, de kit érdekel. Betolom az utolsó zselét és lassan beindulok. Én ugye elég későn indultam, kíváncsi vagyok, van-e körülöttem aki korábban. Azon gondolkodom, hogy akik leelőznek vajon azért sietnek-e, mert már szorítja őket a szintidő, vagy csak nincsenek szarul. Mínusz 10 km-nél az egyik turista megkérdezi, mennyi idő van még hátra, mikor mondom, hogy nekem több mint három óra, akkor elkomorul. Neki alig kettő. Iparkodik is rendesen. Én meg örülök, hogy az eleje ilyen jól ment, hogy két holtpottal együtt is jól állok. A Muzsla csúcsára már vidáman érkezem, innen már csak egy laza 6 km lejtő. Hiába, hét év alatt megszépülnek az emlékek... Egy darabig tényleg remekül szaladok, aztán jön a harmadik megzuhanás. Ááááá, ez már nem hiányzott ennyire közel a célhoz... Kiiszom az utolsó cseppeket a kulacsból, szinte semmi hatása. Megint leelőznek egy csomóan. De a lelkem nyugodt, jól állok. Sőt. Kacérkodom a 12 órával. Nincs jelentősége, de hátha összejön. Ugyanakkor gondolnom kell arra is, hogy egy hét múlva maraton - nem barmolhatom szét a térdeimet az inaimat. És szenvedek. Máskor több kaja és viz kell az tuti. Szerencsére nálam van még az Ágasvári alma, két perc alatt befalom, nem sokat számít, de jólesik. És jön a mocskos szemét (*****, *******, ******) utolsó lejtő. Dög meredek és csúszik. Volt ilyen persze Kékes alatt is, meg Ágasvár alatt is. Csak elfelejtettem, hogy itt is van. Azt hittem, szaladgálás lesz. És nem merek gyorsan menni, apró pici lépésekkel tipegek lefelé, borzalmasan kimerít lelkileg. Unalmas, szar, időrabló, okádék. De a térdem épsége fontosabb. És azért mostmár igencsak fáradt vagyok. Már rég leszarom a 12 órát, mit érdekel. A busz úgyis csak nyolckor indul. Aztán a patak, aztán a kocsiút a faluba. Lendületes sétába kezdek, nézem az órát, ha futnék, talán beérnék még, de akarok-e futni, bírok-e. Nem tökmindegy? Jó ideig rágódom a kérdésen, aztán kipróbálok pár futólépést és iszonyúan jólesik. Az út egészen enyhén lejt, ideális futóterep, egyre gyorsulok, suhanok, repülök, a szervezetem adrenalinban és endorfinban fürdik, a lépteim légiesek, atyég, Pásztóig el tudnék így futni, énekelni lenne kedvem, ha nem félnék, hogy hülyének néznek, széles vigyorral az arcomon rohanok végig az utcán, be az iskola udvarába, kezeimet a magasba csapom, Yeeeee, Juhééééé, Híííííjjjjaaaa. 12:02. Fair enough. Hát ez állati jó volt. 

Well, we knocked off the bastard - jut eszembe Ed híres mondása.. Boldog vagyok. Úgy érzem, visszatértem az útra, ahonnan hat éve elérített az élet. 

Végre egy igazán eufórikus célbaérkezés, még napok múlva is érzem a hatását. A lábaimban is persze :-).