Interlaken-Ost pályaudvar, szombat reggel. Már megint itt téblábolok, sok futócipős alak között vergődök a kijárat felé. Az arcokon feszültség, egy óra múlva rajt. Gurulósbőröndös japán turisták próbálnak átvergődni, esélyük sincs, nem látunk, nem hallunk, csak a Kleine Scheideggi célt látja mindenki. Pedig milyen rohadt messze van... Bohócruhás zenészek cihelődnek a vonatra, sok órával később, végkimerültség, a lét és nemlét határán egyensúlyozva Allmendnél látom őket újra, és mennyire örülök nekik!

Pénteken elég komoly kétségeim voltak. Szakadó esőben vertem fel a sátrat a grindelwaldi kempingben, bár a sátorponyván kopogó cseppek kellemes altatónak bizonyultak. Reggelre viszont kellemes az idő. Nem vártam a kis fogaskerekűre Grundon, felsétáltam az állomásig, ez már szinte hagyomány...

Melegítés, nyújtás, kocogás a parkban, aztán beállok a sorba, taps, visszaszámlálás, durr durr, és indulunk. Lassan, mosolyogva, kellemes hangulatban, kocogva tesszük meg az interlakeni tiszteletkört, a boltosok, a patikusok, a turisták, mind kinn az utcán, mosoly, szurkolás, mintha csak tegnap jártam volna erre, patikus bácsi, nem tetszik megismerni?, minden olyan otthonos. 5 km-nél érünk ki a városból, aluljáró az autópálya alatt, többen belesétálnak az emelkedőbe, ők nem hegyi marathonra jöttek? vagy csak takarékoskodnak az erejükkel. Néhány óra múlva nagy szükség lesz rá. Böningen, tópart, meseszép táj. 

10 km ig síkságon megyünk, átfutunk a fedett hídon, aztán Wilderswil és Gsteigwiler között kezd emelkedni,  nem túl durván, de érezhetően. Itt már vannak pontok, ahol lassítunk...  Laza, turistaösvényes, szekérutas szakasz jön a falu után, most nem emelkedik, széles a völgy, vadászok lődöznek, messzire visszhangzik a sziklafalak között. Mellettünk a vonat a szurkolókkal, integetünk, ők is, füttyögés, vigyorok. Önbizalom dögivel. Mondjuk fura is lenne, ha már itt kétségeink lennének... Gyors vagyok, és azzal áltatom magam, hogy nem túlságosan, de nem merek visszavenni a tempóból, szükségem lesz még ezekre a megspórolt percekre. Utólag úgy gondolom, ez nem volt bölcs döntés, pihennem kellett volna. De annyira élveztem. 

Zweilütschinennél átkelünk a Schwartze Lütschine felett, innentől a Weisse Lütschine völgyén folytatjuk az utat. Csodás, pazar a táj, továbbra is a vonat mellett megyünk, árnyas fák alatt kellemes ösvényen, emelkedik, mostmár rendesen, de nem vészes. 

(Csak megjegyzem, 26 km-ig van kb 350m szint, a maradék 16-on 1500 )

Lauterbrunnen előtt a kis híd, fel-le, fel-le, aztán meredeken fel, be a városba. Óriási ünneplő tömeg, a szpíker hergeli őket,  a svejci nép amúgy is szeret ünnepelni... Fotósok hada, szurkolók, minden zajkeltő eszközzel, zenekarok, egy csaposlány macskának maszkírozva, nyuszifülekkel, nevetve kínálgatja a söröskorsót a futóknak, a kerthelység közönsége tapsol, itt nem lehet nem vigyorogni. 20km, hegynek fel, mi az mikor itt ennyire örülnek nekünk! Ha volt is kis fáradtág, az eltűnik, imádom ezt a helyet, ezért jövök évről évre. 

Kiérünk a városból, a tempó még klassz, persze a hatalmas lelkesedés lassan ismét átadja helyét az elmélyült monotonitásnak. A trümmelbachi vizesések most is gyönyörűek, futólag feltűnik, hogy most nem ül a harmonikás bácsika a falu szélén - mi lehet vele? már úgy megszoktuk... Tavaly itt basejumperek hasították a levegőt, most siklóernyősöket látok, gyönyörű lehet onnan nézve is.

Kezdek kicsit erőlködni. lehet, hogy itt kellene egy kicsit sétálnom, lehet, hogy megint hülye vagyok, hogy erőltetem, de közben élvezem is, és tudom, hogy 26-nál jön a séta, akkor pihenek. De egyre nehezebb. Lassítok, néhányan elmennek. 

Jön a nagy emelkedő. Brutális. Itt 3km-en megyünk annyi szintet, mint eddig összesen. Tartom a tempót a tömeggel, de nehezen. Nagyon fogy az erőm, rossz a kedvem. Kicsit. Tekergünk fel-le, aztán béerünk Wengenbe, az utolsó város az úton, már azért jó magasan. Itt nincs akkora tömeg, mint Lauterbrunnenben, de azért elég nagy a fesztivál. Csodás érzés, megint sikerül egy kicsit megfeledkeznem a fáradtságról. Különben is csak menni kell, menni, menni, menni, és ha ezt elég sokáig következetesen csinálom, akkor egyszer csak célba érek. Egyszerű nem? Ígyhát megyek. A völgy már rég alattunk, a vizeséseket felülről nézzük. Ezt nem lehet megszokni. ez csoda. Az a jó ebben a versenyben, hogy tele van ilyen pillanatokkal. Amikor elfelejted a nyűgöt, mert rabul ejt a táj szépsége. Vigyor a teleobjektíveknek, próbálok valódi futómozdulatokat tenni. Integetés. Nagyot merítek a közönség szeretetéből - a következő pár órában már nem lesz ilyen. Jön a nagy kopár kihalt alpesi menet.

A város után még vannak szórvány házikók, egyre feljebb, egyre nehezebben, szekérúton, nyögve. Az allmendi vendéglőnél ott a bohócruhás zenekar, épp pálinkáznak, mint egy rendes rezesbandától elvárja az ember. Aztán a karnagyuk int, és megint vigyorgunk. Hihetetlen, de még senki nem elkeseredett, senki sem erőlködik. Csak megyünk. Előre, előre, előre, már csak 7 km, de milyen. Az év leghosszabb 7 kilómétere.

Visszanézek, messze alattam már Wengen is. Ha itt megállok, akkor is nagy csávó vagyok. De miért ne menjek? Igaz, hogy a lábaim helyett tűzoszlopok vannak, nem is merek rájuk támaszkodni,  a karjaim meg zsibbadnak, azokra sem tudnék. Mindegy, minél többet lépek előre, annál közelebb jutok a célhoz.

Az erdőn túl lesz egy masszírozó hely, gondoltam, ott megállok pihenni. Az első évben muszájból, tavaly már inkább kedvtelésből tettem. Most a kettő között vagyok. Nem görcsölök, de nagyon fáradt vagyok. Alig várom a helyet, leülök. Szemben az Eiger, Mönch, Jungfrau, a gleccserekkel szemtől szembe, közben két kedves hölgy gyúrogatja a besült futóműveket. Megint nevetnem kell. A nap ragyog, boldog vagyok, nagyon jó, ezért megéri nyűglődni. Hiába tudom, hogy még több mint egy óra kínlódás lesz, itt és most fantasztikusan érzem magam. 

Elindulni azért nehéz... Tíz-tizenöt lépés kell mire egyáltalán hajlítani tudom azokat a nyomorult virgácsokat. és csak fel, csak fel. 

Aztán egy lankásabb rész, lejtő, az utolsó ellenőrzőpont, Wixi, 38,5 km, magam is meglepődök, de futok, lendületesen futok (én így érzem, a kívülállók lehet, hogy egy botladozva vánszorgó alakot látnak...), még futok, aztán az utolsó, legdurvább, a Jungfrau-Marathon eszenciája következik. A következő két km-en kb 400 szint van, ez túrának is durva, ez a legkeményebb tátrai emelkedőkhöz hasonló. És már kissé fáradt a csapat. Die letzte Reserven, sóhajtja egy ősz bácsi, hát igen. Innentől csak a dafke visz. Botladozunk a köveken, minden lépés fáj. Itt már nincsenek kemény fickók. Persze integetünk a skót dudásnak, meg a havasi kürtösöknek, persze, visszamosolygunk a hébe-hóba felbukkanó szurkolókra. És a táj, a táj, azzal továbbra sem lehet betelni. Tavaly itt köd volt, most csodaszép. A moréna élén megyünk, mellettem egy öregúr begörcsöl, segítek neki, nyújtogatom a lábát, legalább addig is pihenek. Továbbmegyünk, mormol egy tenkjút. Vagy nem is tudom, lehet, hogy csak biccent. Ez nem a fábrisanyis mondatfűzérek helye. Itt egy pillantással bármit el lehet mondani. Megyek, megyek. Aztán lefekszem a fűbe. Többen kérdezik, kell-e segítség, nem, nem csak élvezem a kilátást, mert az itt tényleg csodálatos. Itt is.

Vége. Elértük a legmagasabb pontot, innen másfél km lejtő a célig. De már lefelé sem tudok futni, csak botladozok, nem baj, nem számít. Egy nehezebb lelépésnél nénik segítenek, jó kondiban lehetnek ők is, 4000 futó... Nevetnek. Én is, pedig... Aztán a 42-es tábla és a célkapu. Ugrálok, dobálom a karjaimat az égnek, aztán lassan botorkálok sörözőhöz. Kiégtem, testem, lelkem, teljesen üres. Nem fáj, nem örül, semmi. Egy üres héj botorkál.

Belebotlok az esztergomi srácokba, büszkék lehetnek magukra. Egy véletlen kocsmázáson meséltem nekik erről, már másodszor jöttek. Melléjük fekszem haldokolni, jó ott heverni, minden szép és minden jó, csak ne kelljen megmozdulni.