Gaborchi

Fél év nyögvenyelős futás–nemfutás és több év hullámvasutazás -ahol a rohadt intenzív edzések és a hosszú semmittevések váltogatták egymást, remek kis sérüléseket és frusztrációkat okozva- után idén januártól új alapokra helyeztem az edzéseimet. Új célokat, álmokat találtam és úgy döntöttem, hogy a lassú de stabil fejlődés mellett teszem le a voksom. A kemény megerőltető edzések helyett (amik után sokszor napokig nem tudtam mozogni) a laza de rendszeres mozgást választottam. E szellemben vágtam neki az idei Téli Mátra túrának.

Mivel tavaly elég jó tempóban de rengeteg hibával és nyűglődéssel csináltam végig, idén ezeket megpróbáltam elkerülni. Úgy döntöttem, hogy nem zabálom tele magam reggel, hanem eszem közben ha kell. Nem futok az elején, hanem végig igyekszem stabil gyaloglótempót nyomni. Nem variálok az öltözködéssel, viszek egy hátizsákot, amibe bele tudom rakni a dzsekit ha melegem lesz – és elő tudom venni ha fázom. Nem viszek két liter vizet, mert minek, tavaly csak befagyott a cső, tök feleslegesen cipeltem.

Így hát egy álmos téli szombat reggelen kis hátizsákomban két üveg powerade-el meg pár szelet pizzával, csokival becsekkoltam a gyönyösi buszra. Tavalyról tudtam, hogy nem érdemes előre ülni, mert a sofőr magyarnótákat és operettslágereket hallgat, de nem volt máshol hely, most valahogy mégsem volt olyan zavaró. Csendes meditációba fordultam, ebben igazán nem zavart Hajmási Pál.

Gyöngyösön a csatlakozás nem várt meg minket -ami érthetetlen, hiszen a túra busza volt, elment üresen két perccel azelőtt, hogy egy busznyi pesti ember megérkezett volna. Mindegy, nekitámaszkodtam a váróterem radiátorának, ha idegeskedek, attól nem jön hamarabb... Így persze igen zsúfolt lett a következő busz, és a nevezéshez egyszerre tódult egy nagy halom ember. De ezt is sikerült gyorsan és türelmesen abszolválni, és mivel a ruhatárral nem kellett variálnom, azonnal indultam is.

Magáról a menésről igazán nem tudok mit mondani. Az első félórában egyszer megálltam levenni a dzsekit és a meleg nadrágot, onnantól egy monoton menet volt. Sehol semmi erőlködés, sehol semmi virgonckodás. Egyfajta paraszt-pulzuskontrollt alkalmaztam, amikor lihegni kezdtem, visszavettem, amikor lendületben voltam, bele-belefutottam a lejtőkbe. Ennek a szakasznak a legérdekesebb része egy kőbányán átvágó muflon (?) csapat látványa volt. Meg a felismerés, hogy nagyon csúszik. Kevés hó volt, alaposan letaposva kicsoszogva. És a Salomon Crossmax nem bizonyult túl stabilnak e szempontból basszameg. Nyilván a késői indulás sem segített, a nép nagy része már előttem járt. A Kékesről lefelé ideális körülmények között is vannak szivatósra jegesedett szakaszok, feltételeztem, hogy most őrült szopás lesz az egész. De már felfelé menet is seggre estem párszor. Ugyanakkor úgy gondoltam, hogy most egyáltalán nem az a cél, hogy jó időt menjek, ez egy alapozó edzés, abban meg nem baj, ha van némi nehezítés. A hó egyenletesen hullogatott, az erdő szép volt, én elvoltam a gondolataimmal, senki és semmi nem zavarta meg ezt a a kellemes monotóniát.

Így haladtam Galyatető felé. Tavaly emlékszem, az odavezető út egy végtelenül hosszú, kimerítő, megerőltető taposás volt. Sosem akart ott lenni a csúcs. Most meg egyszer csak ott voltam. Semmi lihegés, erőlködés, csak megérkeztem. Előtte Mátraszentimrén ettem egy zsíroskenyeret, ittam egy teát, még előtte benyomtam egy almát. Igazán nem terheltem túl a gyomromat, és ez jó ötlet volt. Egyáltalán nem mentem gyorsan, de könnyed, erőlködéstől mentes haladás volt. Galyáról az erdészházig végig tudtam futni – nem volt ez olyan igazi komoly futás, inkább csak kocogás a havas ösvényen, csak épp annyi, hogy a gravitáció vigyen.

Aztán felfelé, Csór-hegy oldal, Mátra-nyereg. Tavaly itt is megzuhantam, most itt is laza könnyed monoton menet. Nyilván lassan haladok, de eddig nem kellett megállnom pihenni sehol. Nem emlékszem a tavalyi részidőkre, edzéselméleti szempontból biztos érdekes lenne összevetni ha megtalálom. A Vörösmarty – turistaház és a Pisztrángos-tó közötti szakasz bizonyult idén is a mélypontnak. Van abban a szakaszban valami lélekölő, a csuda tudja miért. Most nem feküdtem ki annyira, de nehezen húztam a belem. Ráadásul pár patakban is megmerítettem a cipellőmet. De ez sem zavart.

A tónál (tényleg van ott tó, tavaly nem látszott) zsíroskenyérevés vastagon meghagymázva, cipőszárítás a tűznél, test és lélek melegítése. Aztán uccuneki Kékestető. Valami 350m szint kb. 2,5 km alatt, ez elég meredek, de megint csak nem volt küzdés, hanem egyenletes nyugodt, lassú menés. Nem volt lihegés, tüdőkiköpés, csak egyik láb a másik után. Aztán lassan felértem. A túra első igazi negatív élménye: Nem volt tea. Iszonyúan jólesett volna, meg vót igérve, és nem volt.

Aztán a feketeleves. Ezt az alig 8 km-t lefelé normális körülmények között végig lehet rohanni. Most a nagy része tyúklépésekben, csúszkálva, fákba, bokrokba kapaszkodva telt. Na ez az ami ki tudja meríteni az embert minden szempontból. Olyannyira, hogy többen fel is adták Kékesen, számítva a lejtmenet viszontagságaira, és ez a gondolat nekem is komolyan járt a fejemben.

Megyünk, megyünk. Lassan. Óvatosan. Lélekölő. Főleg annak tudatában, hogy az igazi kaland még hátravan. És besötétedik. Atyaég. Tavaly rég a célban voltam világosban.

Fejlámpa fel, és apró, tipegő mozdulatokkal, tüskés bokrokba kapaszkodva óvakodok. Bőségesen a szintidőn belül vagyok, emiatt nem aggódom, de túl akarok lenni rajta. Nem egyszerű. Jó páran megelőznek, vagy jobban tapad a cipőjük, vagy ennyivel bátrabbak nem tudom. Én úgy gondolom, semmilyen sérülés, húzódás nem hiányzik most. Minden egyes lépést alaposan megfontolok.

Aztán jön a feketeleveses rész. Szó szerint bobpálya van kicsuszlogva, nincs más választásom, mint seggen csúszni. Cicanadrágban, kesztyű nélkül vidám. Persze, ha tudom, hogy ebben a gyönyörben ilyen sokszor lesz részem, előbányásztam volna a kesztyűt. Merthogy az élmény igen sokszor megismétlődik a Gyökeres-forrásig. Tetézve néhány tüskés bozótba való kapaszkodással. Éli éli, lama sabaktani... Az összes kavicsot érzem a seggemen a mai napig...  A forrástól négy km, könnyű terepen. Volt tavaly. Most lehet haladni, de nagyon sok az alattomos jeges folt. Egy kolléga kb. 4szer esik el, amíg mellette megyek. Én egyszer sem, de ez pokoli koncentrációt igényel. Persze lassan megtanulom a lámpa fényében felismerni a kicsoszogott foltokat, de így is beesik néhány balettmozdulat. Tripla leszúrt kurvaanyja az erdő csendjében.

Aztán végre a falu. Alig állok a lábamon, kezeim átfagyva véresen, cipőmben még mindig ott a hideg víz.

10:11 perc, 20 perccel belül. Tavaly 8:43 volt. Barkó Csabi ölelget nagy gratulálva, minden porcikám remeg, de persze baromi jó érzés. Remek móka volt :-)