Gaborchi

25 éve vettem fel először futócipőt, és 24 éve már túl is voltam az első félmarathonon, marathonon. Azóta számolatlan kilométer ment a lábamba, legalább tucatnyi futócipőt széttapostam, akad néhány emlékezetes rajtszám, érem, póló - és akad jó néhány, ami már el is kallódott a történelem sodrában. Futottam könnyű marathont és szenvedős félmarathont, futottam esőben hóban, sárban, verőfényben, tengerparti homokban és a Tátra szikláin, California kék ege alatt, és a pennsylvániai erdőkben, az Atlantic City-i Boardwalkon, és  Kréta hegyei között, a Börzsönyben a Pilisben, Dunaparton, Tiszaparton, Velencei-tó parton, futottam éjjel is és nappal is, futottam végig eufóriásan vigyorogva, és úgy is, hogy legszívesebben leültem volna sírni. Valóra váltottam nagy álmomat, a Jungfrau Marathont, és egészében véve hihetetlenül klassz élményeket szereztem a futás által. 

Ezekben a futásokban egy dolog volt közös: Hogy mindig egyedül voltam. Elég antiszociális lény vagyok (voltam), és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne társaságra. A hosszú futásokon remekül el tudtam beszélgetni magammal, gondoltam, hogy ennél jobb társaságot úgysem találnék... De valahol valami hiányzott. Kurva jó érzés célba érni Kleine Scheideggen, de csak úgy könnyezni neki az Eiger hideg északi falának, és látni, hogy van, aki nincs egyedül... 

A 2011-es Nike-n láttam először DK-pólót, láttam, hogy itt van valami közösségféle, a facebookon fel is vettem a kapcsolatot, de annyira antiszoc voltam, hogy személyesen nem közeledtem. Olvasgattam ugyan, hogy milyen versenyekre mennek, meg ez mennyire jó, de... Rájöttem, hogy már azt sem tudom, hogyan kell megszólítani az embereket. A Hortobágyon már majdnem odamentem a csapathoz bemutatkozni, de aztán valahogy mégsem. Csak néztem sóvárogva, hogy mennyire jó lehet nekik. Egyedül Ádival sikerült megismerkednem az öltözőben... 

Aztán jött ősszel a sikertelen Jungfrau, aztán lementem az egyik Nagy Közös Edzésre átvenni a megrendelt Dk Pólót. Ott már kénytelen voltam szóba elegyedni pár emberrel. Aztán elmentem a gyermekemmel a SPAR-ra szurkolni, és minden DK nak üvöltve integettünk. És jó volt. Jó volt, hogy van kinek szurkolni. Pedig szerintem azt sem tudták ki vagyok. Mégis kezdtem úgy érezni, hogy tartozom valahova.

A Mátrai bulin tört meg a jég, akkor éreztem úgy, hogy befogadott a csapat, hogy nem ettek meg reggelire, hogy voltak, akiket érdekeltek a sztorijaim régmúlt marathonokról, és vad alpesi tájakról. Mintha egy sötét szobában kinyitnák a spalettát. Hirtelen fény szüremlett a világba. 

Onnan kezdve már kerestem a társaságot, a közös edzéseket, rengeteg érdekes-értékes emberrel beszélgettem végig 10-15 kilométereket, az edzéseim soha nem látott intenzívvé fokozódtak, és ezzel együtt a vigyor-faktor is az arcomon. A közös fotók a telefonommal, a lassabb futók biztatása, a Nagy Közös Motiváció. Egészen új világba csöppentem, és ez a világ szépnek bizonyult. 

Persze, nem volt kérdés ezek után, hogy elmenjek Siófokra marathont futni 3 részletben. Nem hiszem, hogy magamtól rávettem volna magam. De a csapat szervezett szállást, és tudtam, hogy ott lesz egy csomó ember akit szeretek. Úgyhogy ott fagyoskodtam szombat reggel, nyakig dzsekiben tébláboltam, aztán lassan összegyűlt a csapat a büfében. Nem igazán volt kedvem futni, de tudtam, hogy ez pár km alatt elmúlik. És életemben először úgy álltam a rajtnál, hogy csapattársak vettek körül... Ez valami hihetetlen érzés volt. Aztán futás, futás. 5 km környékén tényleg elkezdtem élvezni, egy fordítónál szembe jött Ádi, örültünk egymásnak, aztán a Balatonparton egyszer csak hallom ám, hogy Hajrá Déká, hajrá Gábor. És felemeltem a tekintetemet, és baszki, ott állt az egész csapat, és engem biztattak. Engem, név szerint. Hihetetlen volt... Csak vigyorogtam, integettem, mint egy államfő, és nagyon nagyon boldog voltam. És ez még párszor megismétlődött a pálya különböző pontjain. És a célban is, és utána is jött a nép gratulálni, mintha nem is 14km-t futottam volna, hanem egy dupla Ironmant. És álltam és néztem, ahogy futnak be a többiek, és integettem, és kiabáltam nekik, és olyan boldog volt mindenki.  

Döglés, ebéd, délután egy fantasztikus 7km, brutál tempóban, vidáman, és lubickolva a szurkolók szeretetében. 

Vasárnap félmarathon, és a csapatból sokaknak ez volt az első. Nagyon szurkoltam nekik, bár kétségem sem volt, hogy megcsinálják. Ez a csapat annyira húzza az embert, hogy az valami hihetetlen. A fordítónál szembe jött Ancsur és Vanda, őrületes tempót mentek, aztán jöttek szembe az elsőbálozók, Detti, Béci, Forrest egy csapatban, Andi terelgette őket, pacsiztunk, minden szembejövő dékásnak örültünk, hát hogy a pékbe lehet igy rosszkedve az embernek... A Balatonpart egyszerűen gyönyörű volt, hiába voltam baromi fáradt, vad tempót mentem, előzgettem a népet végig, és persze lestem oldalra, mert minden sarkon felbukkant egy DK szurkoló, és erről nem akartam lemaradni. Addiktív...Őrület. Úgy éreztem magam, mint egy felfűtött gőzmozdony, ellenállhatatlan erővel hajtott a szeretet, amit kaptam, a célegyenesben rohantam, integettem, élveztem, egy nagy boldogságbomba voltam. 

Rögtön rohantam vissza a célegyenesbe, mert akartam szurkolni. És jöttek. És olyan jó volt. Pacsizások, üvöltések, vigyorok. Fantasztikus boldogság öntött el, ahogy az elsőbálozók sorra befutottak. Tudom milyen, amikor először sikerül valami, amire régóta készül az ember, tudom. És most általuk újra átéltem, sokszor egymás után, Detti, Timi, Forrest és a többiek, olyan jó volt. És akkor jött Andi meg Béla kézen fogva, és az annyira szép volt, hogy amikor célba értek, kijött a könnyem.

Csak álltam ott egy sörösdobozba kapaszkodva, kódorogtam a célzónában, sorra gratuláltam mindenkinek, és eszembe jutott, hányszor üldögéltem magányosan ilyen helyeken, és hogy ez most mennyire más... 

Kell egy csapat!