Gaborchi

Akkor történt, mikor még Ausztria messze volt. Már nem olyan messze, mint még régebben, már nem volt szögesdrót, már volt rendes útlevél. De a lelkünk mélyén ez még a Nyugat...
Nyikhajok vagyunk, Sanyi tapasztaltabb, én... Elég annyi, hogy van mászócipőm, és érintett már sziklát.
Hosszú ebéd utáni nyújtózkodások után a kalauzból kinézünk valamit, ami jó hosszú és nehéz - de még számomra is mászható. A lányokkal megbeszéljük, menjenek fel a tetőre kocsival, nagyjából belőjük nekik az út kiszállását, aztán usgyi.
Sanyi nyomja elől, én utána. Nem nehéz, szépen nittelt út, a kétharmadánál a kulcshossz.
Vagy a tempót számoltuk el, vagy a sötétedés jött túl korán, mindenestre furcsa érzés, hogy lenn a völgyben felkapcsolták a közvilágítást. Sanyi valamit mortyog felettem, a lényege az, hogy csak a hülye hegymászók indulnak el bárhova is fejlámpa nélkül. És ezzel most magunkat minősíti. A legnehezebb hosszban van épp, és tapogatással keresi a nitteket.
Engem itt már nem érdekel a tiszta mászás, a kötélen és a közteseken húzom fel magam a hátralévő hosszakban. Eleget fagyoskodok a standban amíg Sanyi kitapogatja az utat. Március van végülis, és este.
A kiszállásnál persze vigyorgunk, ez jó mulatság, férfimunka volt. Fénykévék hasítanak a sötétbe: a lányok hihetetlen érzékkel találták meg a tisztást a kocsival. Sör közben eszmecsere arról, hogy ez fasza volt, de holnap valami lazábbat fogunk. Nem is tévedhettünk volna nagyobbat.
Másnap ugyanis a lányok kitalálják, hogy ők is másznak. Kiválasztjuk nekik a fal legkönnyebb útját, szétosztjuk a felszerelést, ők elindulnak, mi is, egy másik útban. De valahogy nem esik jól a mászás. Az első néhány kötélhossz végéig elég sokat morfondírozunk, hogy a tapasztalatlan csajokat hiba volt felügyelet nélkül elengedni. K.(hozzámtartozó) még csak hagyján, ő legalább lélekben erős, és már legalább járt veszélyes helyeken. De F.(Sanyihoztartozó) nem nagyon. Ő csak lelkes.
Leereszkedünk, utánuk mászunk. Nem sokat mentek előre, F. kezd félni. Valami kitettebb részen megijedt. Sebaj, itt vannak az erős férfiak, rögtön megjön a jókedv. Nagyon könnyű az út, a lyányokat kötélre vesszük, és relatíve jól haladunk. A táj káprázatos. Szíjas testű magányos fenyők kapaszkodnak a sziklába, ruganyos törzsük büszkén áll ellen szélnek, zivatarnak. Fotózgatjuk egymást, a fák egyre sejtelmesebbek az alkonyi fényben. Hogyhogy? Tényleg, lent már megint felkapcsolták a lámpákat. Siessünk. És akkor F.-nek elfogy a lelkiereje. Egy nagyon kitett tarajon kell átkelni, egyáltalán nem nehéz. Csak mindkét oldalon párszáz méter leszakadás. Vagy kevesebb, nem tudom. F. annyinak érzi. A pokol fenekét látja, és nem moccan. Megpróbáljuk elölről-hátulról biztosítva. Nem. A lelkére kell beszélni. Úgysem. Sírás, düh. Sötét, hideg. Lámpa? Hülye hegymászók...
Nem emlékszem, hogyan sikerült végül. Csak arra, hogy mind a négyen lelkierőnk végső határához értünk. A mászócipő ilyenkor nagyon szűk tud lenni. Az esti fuvallatot jeges orkánnak érezzük. Nehéz olyat mondani, ami nem gyalázatos sértés. Menni kell. Nem tudjuk mennyi van még hátra. Györtelmes vánszorgás a vaksötétben. Sanyi tapasztalata szerencsére segít, valahogy megtaláljuk az utat. Egy utat legalábbis. Aztán vége. Fű, ösvény, sétálhatunk. Aki sétált már mászócipőben, az tudja. Aki nem, az ne tudja meg.
Elvánszorgunk a menedékházig. Csoda, hogy megtaláltuk.
Vidáman tivornyázó siklóernyősökbe botlunk. A Jéger meg a sör után nem érezzük a fáradtságot. Csak vidáman:-)
Két óriás siklóernyő között kuporgok a Golf hátsó ülésén - a srácok levisznek a kocsinkhoz.  Szemét módon próbálom kifigurázni a beszédüket. Mikor kiszállok, megjegyzik, hogy magyar embert ilyen jó helyi kiejtéssel még nem hallottak beszélni. Megint tanultam valamit.