Gaborchi

Régi adósságom volt ez már...

Amikor még csak szemezgettem az alpesi versenyekkel - és nem hittem el, hogy valaha is képes leszek részt venni bármelyiken is- a Jungfrau Marathon mellett Zermatt volt a másik ami mozgatta a fantáziámat. Végül aztán mindig úgy adódott, hogy a Jungfrau-ra mentem. Jobb időpontban volt, nagyobb presztízsű, és könnyebb. Nem mintha ezen a szinten ezt a plusz 100m szintet, meg azt, hogy az egész verseny pár száz méterrel nagyobb magasságban zajlik, különösebben nagy difinek gondoltam volna. 

Aztán a Jungfrau is elmaradt hosszú évekre, és egyáltalán a futó létem egyre mélyebbre süppedt, idén éreztem először úgy, hogy újra valóban képes lennék rá. És ekkor csapott le a hír, hogy Zermattban lehet félmaratont is menni. Igaz, a vastagabbik felét, Zermattól (1620m) Riffelbergig (2580m), a hullámvasutakkal együtt kb. 1350m szint. Nem rossz az egy félmarcsin. Mivel a szintidőt, a pontzárásokat a maratonistákra szabták, nem kellett attól tartanom, hogy nem kapom meg a finisher pólót - kb. 5 órám volt rá. 

Így aztán rábeszéltem kis családomat, hogy idén ez legyen a családi nyaralás - a feladott Jungfrau után akartam adni a lányomnak - és persze a szüleimnek- egy befutó élményt.

Egyedül az időjárásjelentés aggasztott. Én már láttam a Matterhornt, és tudom milyen kiszámíthatatlan. Akkor, tizenöt éve, kora hajnalban értünk Zermattba. A napkeltében fürdött a hegyek királynője, kb. egy órán keresztül. Aztán egész napra felhőkbe borult. De legalább láttam. Ők viszont ezért autóznak soksoksok órát, és költünk rengeteg pénzt, hogy lássák. 

Az út már önmaga varázslatos volt. Oberalp hágó (2044m) majd Furka-hágó (2436m). Borzalmasan szűk kanyarok a szakadékok felett - szinte hihetetlen, hogy itt autóbuszok is járnak. Még hihetetlenebb, hogy a rómaiak is használták már ezeket az utakat....

A Furka-hágó alatt a Rhone-gleccserben gyönyörködünk, sétálunk a jégen és a jégbe vájt alagútban. Esik az eső, mégis csoda. Anyukám megissza élete talán legdrágább kávéját, aztán usgyi lefelé a vizes szerpentinen. Izgulok, hogy elérjem még a rajtszámfelvételt, ne kelljen reggel azzal bumlizni (nem beszélve arról, hogy azzal ingyen vonatozom), de nem jön össze. Túl sok apró eltekergés, iszonyatosan fáradt és ideges vagyok, már 15 órája vezetek. Azért megkockáztatom, hátha elhúzzák a nyitvatartást - és tényleg. Megkapom a cuccot, jellegzetes svájci precizitással, szép nagy zsák, a rajtszámba integrálva a vonatjegy, a tésztaparty jegy, a poggyászjegy, minden. 

Tasch-nél le kell tenni az autót, Zermatt csak vonattal érhető el. Esik az eső, és a Matterhornt csak sejteni lehet. Halálosan fáradtan vonszoljuk magunkat végig a mesevilág főutcáján, az apartman közel, hamar befészkeljük magunkat, egy szomszédos hippivendéglőben bőséges vacsi, aztán ájult álom. A fenyőfák susogása, a patak morajlása és a az eső csepegése mély álomhoz segít. 

Hajnalban ébredek, bennem a verseny izgalma - azért ez nehéz lesz, nagyon nehéz, és nem tudom, elég jó vagyok-e hozzá most. Hatkor már a faluban mászkálok, a Matterhorn persze nem látszik. Gyors reggeli, otthagyom a családot tollászkodni, lemegyek a faluba, a versenyközpontban megveszem a szuvenyírokat, a családnak a célba vivő vonatjegyeket, aztán téblábolok az esőben. A maratonisták lassan elindulnak lentről, nekem van még két órám - a félmaratont az elit maratonisták után (ők eleve kicsit hamarabb rajtolnak) és az amatőr maratonisták előtt indítják. 

És akkor szép lassan eláll az eső. És a Matterhorn, a csélcsap nőszemély elkezd kibújni felhőfátylából. Varázslat, csoda, hihetetlen. Visszamegyek az apartmanba, lerakom a felesleges cuccokat, aztán vissza a rajthoz, a család majd jön utánam.

Nézem az elit futókat (magyar is van köztük, Merényi Tímea lett a harmadik), aztán melegítek és beállok a sorba. A szűk utcák miatt három hullámban indulunk, az elején így is nagy a torlódás, lepacsizok a családommal,  teszünk egy hatalmas tiszteletkört Zermattban, az elálló eső után párás hőség kap el, émelygek a tömegben, iszonyat lassú vagyok, de. DE. De. Szemben velem a Matterhorn teljes pompájában lengeti felhőfátylait, és hát akit ez a látvány nem tölt el minimum boldogsággal, az tényleg vegyen inkább plazmatévét a zermatti út árából. Sokan fotóznak, ez persze fokozza a torlódást, de nem érdekel. Ez varázslat. 

Lassan belerázódunk a tempóba, a térdeim elég vacak állapotban vannak, úgy döntök, a biztos megérkezés a cél, semmi emberkedés. A falu után pokoli emelkedő következik Sunneggáig, 11km-en 650m szint. Egyenletes, helyenként még futható is, de pokoli nehéz. És iszonyúan kapkodom a levegőt. Persze, a Jungfraun a pálya legmagasabb pontja 2100m, itt az utolsó 12-13 km-t e felett tesszük meg. Ennyit számít??? Úgy látszik. A torkom ég, de a lábaim bírják, inkább lelkileg nehéz. Egyre több maratonista előz meg...

Sunnegga után mesevilág jön. Egy kis tó mellett futunk el, mellette napágyak és napozó emberek. Játszótér, ilyesmi. Az ösvény viszont pokoli nehéz, sziklás, gyökeres, minden lépésre rettentően oda kell figyelni. Itt volt egy kis lejtő, csak azért, -gondolom-, hogy annál több emelkedő lehessen a célig. Egy hatalmas, rendkívül kopár gleccservögyön futunk keresztül. A látvány nulla. Mintha kőbányában futnánk. Rossz út, randa látvány, ritka levegő. Köszi. És a Hegy is lassan visszabújik a felhőkbe. Nem mintha érdekelne. Hiába a legszebb hegy a világon, már rohadtul unom. Még egy kis futás és utálni is fogom. Már mindkét térdem fáj, de még nem vészes. Tudom, hogy nem fogom feladni. Lassan vége a kőbányának, egy kis erdőn keresztül vezet lefelé az út a fogaskerekű megállójához, onnan egy igen keskeny nyomtávú vasút mentén a Riffelalp hotelhez. Ott elszabadul az őrület. Innen már csak három km. van hátra, és bár a szintrajzból tudom, milyen 3km, a hotel kertjében olyan őrületes hangulat uralkodik, hogy táncra perdülök a rezesbanda dallamára. Eszem, iszom, aztán felnézek a gerincre.

Az ott fenn, szinte elérhetetlen magasságban a Riffelberg hotel - ott van a cél. Hihetetlen, hogy 3km. 350m szint. Beindul a lehajtott fejű vándorok monoton menete. Egy kósza vigyorgó arcot sem látni, néhány őrült maratonista még mindig gyorsabb nálunk, én is leelőzök pár embert, de ez már a puszta akaraterő játéka. Aki fejben kizökken, az leül, egyes. Aztán persze továbbmegy. És akkor. Na és akkor, akkor ott meglátjuk az utolsó emelkedőt a Hotel alatt. Őrült meredek, de tudom, hogy a tetején ott a cél, megpróbálom megfutni, hogy a lányom jó fotót tudjon csinálni rólam. Még a belem is kilihegem mire felérek - és nincs ott a cél. A kurva anyátokat!!!!! Kisebb lejtő következik, és egy vidám (anyátok picsáját) tábla: Már csak 666m a célig. Nem olyan sok ám az, kipihenten a Margitszigeten. Itt borzalmas, pokoli, (ráadásul hepehupás nehéz terep), a rendezőkről alkotott véleményemet a lélegzetvételeimhez igazítom "gecik (belégzés) vagytok (kilégzés)". Óráknak tűnik. Pedig a cél tényleg  a Hotelnél van, csak nekünk még kell tennünk egy kis kerülőt. 

De végül ott van. Egy enyhe lejtő, és kiszakad belőlem az elmúlt négy óra, az elmúlt öt év minden feszültsége. Üvöltök, ugrálok, hajigálom az öklömet a levegőbe, meglátom a családot, Eszter fotóz, kiintegetek nekik, kurvára győztesnek érzem magam, lebegek repülök át a célvonalon. Aztán ahogy az kell, összeomlok. Nekitámaszkodom a korlátnak, folynak a könnyeim, egy ismeretlen szurkoló veregeti a vállamat. Majd megérkezik a gyermekem és szó nélkül átölel. Khm. Izé... 

PS: A lefelé út a vonattal varászlatos. Kiderült, hogy a familiának egészen különleges élményekben volt részük, felmentek 3100 méterre, gleccsert nézni, látták a Matterhornt egy tó tükrében, iszonyú boldogok és elégedettek az élettel. Én lenn maradok még pár órát a versenyközpontban, tésztaparty, bambulás ilyesmi. Egy remek kerthelyiséges vacsora -Matterhorn újra látszik- után én bevetem magam a Zermatti éjszakába. Céltalanul bolyongok a falu elhagyatottabb részein, apró csodákat fedezek fel, kis házacskák, lépcsők, hangulatok, patakocskák. Helyenként megjelenik a 19. század. Vagy tán a 18. Megtekintem a Hotelt, ahonnan Edward Whymper elindult meghódítani a Hegyet. Kicsit belevetem magam a bulis éjszakába, sok egyforma pólós ember közé. Hiába, egy kasztba tartozunk itt most sokan.

Másnap a Simplon hágón (2008m) lemegyünk Locarnoba, úszom egyet a Lago Maggiore-ban, egy mediterrán ebéd után sűrű ködbe vesző San Bernardino hágón (2066m) lemegyünk a Viamala szurdokhoz -újabb varázslat-, majd Davos, és a Flüela-hágón át (2383) át Ausztriába. Az Inn mentén egy rendkívül kedélyes szállodában alszunk, és másnap az autópályán lassan visszatérünk a valóságba.