Gaborchi

Érdekes dolgot olvastunk a hajón fellelhető egyetlen utikönyvben a Riói és Santosi (pontosabban Sao Paolói ) emberek lelkivilágáról. A Cariocák (Rió) ugyanis mélyen lenézik a Paulistákat (S.P), mondván, hogy ezek nem tudnak élni, csak robotolnak folyton folyvást, csak a pénzt hajszolják, nem tudják élvezni az életet. A Paulisták persze megvetik a Cariocákat mondván, ezek csak mulatni, bulizni tudnak, lám-lám, nem is mennek semmire.
Nos, a Carioca mentalitást nem volt alkalmunk megtapasztalni, de a Paulistákat igen. És ebbő talán következtetni lehet az előbbire. A santosi rakodómunkások ugyanis mérhetetlenül lusták voltak. Némelyik tengerész ugyan azt állította, hogy az araboknál látott ennél lustább munkásokat, de a többeik lehurrogták.
Legalább öt alkalommal igérték, hogy pár órán belül kész leszünk. Ilyenkor odarendeltük a révkalauzt, mindenki a hajóra, és várjuk, hogy készen legyenek. Aztán bejelentik, hogy csak holnapra. A charternek a hajó napi 3000 dollárjába kerül. A kikötőben sem ingyen állunk. Az ügynökség cseszteti a kapitányt, a kapitány cseszteti a tiszteket, azok a matrózokat, és mindenki a rakodókat, de azokról szépen lepereg. Már éjjel is dolgoznak. Már a második tiszt is beszáll, csakhogy indulhassunk.
A nevére már nem emlékszem. Nem sokat kommunikáltunk. Ő szinte senkivel. Egy ilyen hajón mindenkinek van valami flúgja, ő arról volt nevezetes, hogy mélységesen békés ember volt. Csendes és udvarias. Ritkán és mértékletesen látogatta a parti kocsmákat, a vörös lámpákat kerülte. Soha nem vitatkozott, soha nem káromkodott. Maga volt a megtestesült béke.
Az izgága, munkamániás paulisták ultimátumot kapnak - addig nem hagyhatják abba a rakodást, amíg el nem készül minden, amíg el nem tudunk indulni.
A csendes második tiszt beáll darusnak. Hűvös a trópusi éjszaka, mindenki a fedélzeten. A gépészek izzítják a hajógépet, a captain hívja a révkalauzt. A telihold csorgatja a vízre fehér fényét, a kisebb-nagyobb hajók cikáznak körülöttünk. A kikötő sohasem alszik. Gépek morajlanak, lábunk alatt megremegnek a segédgépek, nemsokára a főgép is beindul.
Lassan fogy az áruhalom a partról. Már nem érkezik több kamion. És a második tiszt csak rakja rakja a daruval. Ő még csak rá sem gyújt, a többi sürgölődő alak szájánál cikáznak a parazsak.
Aztán egy szorgalmas paulista rosszul akasztja fel a ládát. A kötél megfeszül és a láda széttörik a rakparton.
A reccsenést szinte senki nem hallja, mégis, egy pillanatra csend lesz. Aztán a daru tetejéről a kezelőállásból, a soha nem káromkodó második tiszt szájából elsöprő erejű üvöltás tör elő:
"A kibaszott kurva anyádat te fasz! Hogy a ... " nem folytatom, a magyar átokban Isten és munkás édesanyja is szerepelt pornográf jelenetekben, képzelje el aki akarja.
Az üvöltés lassan gördült végig a hajó fedélzetén, a kikötő bakjai mentén, a hatalmas portáldaruk lábai alatt, a szemközti csatorna bűzös vizén. Akik hallották érezték, tudták, ebbe a két mondatba második tisztünk beleszőtte a magyarság ezeréves frusztrációját. Ebben a trópusi éjszakában benne volt a Muhi csatamező, Mohács és Világos, a Don-Kanyar és Isonzó, a berni 2-3 és az irapuatói 6-0.
Senki nem szólal meg. Mégis, mintha mindenki nyugodtabb lenne egy kicsit. Néhányan napok óta nem aludtak. Most valaki kimondta a szót helyettük.

Néhány óra múlva elindulunk. A kivilágított szállodákat még sokaáig nézzük magunk mögött. A dekken ülünk, sörrel és cigarettával. Lassan megjelenik a második tiszt. Hoz egy üveg rumot, meghúzza mielőtt odaadná. Cserébe kér egy cigarettát. Lassan elsétál a kabinjába. Hosszú lesz az út, egy darabig nem kell rakodókkal vesződni.