Gaborchi

 Nem tudtam, mit várhatok egy hét alatt Pekingtől, ettől a XXI. századi Trantortól. Sokmindent hallunk, vannak vélemények, igyekeztem előítéletektől mentesen megérkezni. Az első benyomás nem volt valami kellemes. A repülőgép sűrű barna masszába merült, a híres pekingi szmog magába szippantotta, még a terminál túlsó végét is nehéz volt kivenni. A repülőtér belseje modern, tiszta, hatalmas, és szinte üres. Végtelen mozgójárdák, udvarias tisztviselők, első benyomásnak nem rossz. A taxis is megtalálja a térképen a szállodát. A reptéri autópályán egyenletesen hömpölyög a forgalom, az autók újak, egyébként ugyanolyanok mint nálunk, legfeljebb más a nevük. A taxik nem annyira újak, túlnyomórészt WV Jetták, az itt húsz éve futott szériából. A taxis vidáman énekelget magában, ez később is jellemző volt. A pálya mellett robog a gyorsvasút, előzi le az autókat. Ez a metróhoz csatlakozik és negyed óra ér ki a reptérre. Egyébként hatalmas felhőkarcolók, szállodák, bevásárlóközpontok. Ez a metropolisz bárhol a világon ilyen lenne.

Beljebb változik a helyzet. Lassul a forgalom, az utak továbbra is szélesek, de egyre több a busz, a bicikli és a motoros tricikli. Ezt minden célra használják, kisteherautók gyakorlatilag nincsenek. Az épületek földszintesednek, mindegyikben valami üzlet. Sikátorok bejáratai. Mint a Józsefvárosi piac városnyi méretben. Nincs kihasználatlan porta, vagy árulnak valamit, vagy főznek, vagy építkeznek. Mint a hangyaboly, nyüzsög mindenki, lézengő embert nem látni. 

Másnapra megjön a szél, kifújja a szmogot. A szürkeséget fagyhalál váltja, valamivel jobb. Pekingben jellemzően nem nagyon fűtenek, a McDonaldsban is kabátban falatoz a nép, egykét bankban, csillivilli szalonban lehet ingujjra vetkőzni. Az utcák a port leszámítva tiszták, szemét nincs. Mondhatnám viccesen, hogy csak csikk van, de nincsen csikk sem. Az utcaseprő kommandó három gépesítési szinten támad, jön a motoros riksás utcaseprő, amit az meghagy, azt már biciklis szedi össze. És bóklásznak a vállukon kukát hordó lehajolva szedegetők - de nekik nem sok munka jut már. Itt mindenre van ember. A vendéglőben négy pincérlány lesi az óhajokat, mosolyognak, udvariasak és minden erejükkel próbálnak kommunikálni. 

Elmegyünk az olimpiai parkba. A taxis valami félreértés folytán egy másik olimpiai parknál rak ki, a kettőt egy autópálya választja el egymástól, nem tudunk átkelni. Természetesen azonnal megjelenik egy motoros riksa. Nem túl bizalomgerjesztő, de bátrak vagyunk. A talpunk alatt dübörög a simson-motor, szíjjuk a füstjét, az alufóliából és plexiből összetákolt fülke recseg ropog, a sofőr lazán beleveti magát a körforgalomba - szemből. Túléljük, bár az alkudozásnál akad némi vita a végén. Sokszoros biztonsági ellenőrzés után bejutunk az olimpiai stadionba, a nevezetes Madárfészekbe. Az épület közelről egészen káprázatos, a girbegurba gerendák lépcsőházakat rejtenek. Most hó-vidámpark üzemel a belsejében. Bóklászunk a 90000 szék között, kicsik vagyunk nagyon. Aztán jön a nap fénypontja, úszni megyünk. Az olimpiai uszoda buborékos épülete messziről nem tűnik túlságosan nagynak, de amikor közel megyünk, monumentális. És tényleg buborékokból van a fala. Benn van egy óriási aquapark, a nagy úszómedence, meg egy tréningmedence, konferencia és kiállítótermek. Mi az edzőmedencében úszunk, érdekes a hangulat. Mire kiérünk besötétedik és a buborékfal kéken világít. Mellette a Madárfészek vöröses sziluettje, egészen egyszerűen gyönyörű. 

Aztán jönnek az egyéb nevezetességek. Az új operaház, amihez egy vízalatti folyosó vezet. A Tienanmen-tér. Egyszerűen hatalmas. A világ közepe. Mao elvtárs nyugszik a kellős közepén, ingyen lehetne bemenni, nem élünk a lehetőséggel. Mao még mindig a legnagyobb vezető, bár a mai doktrína szerint 30%-ban helytelenül tevékenykedett. Óriási projektorokon országimázs-filmek, nemzeti lobogó, masírozó katonák. És metszően jeges szél. Szemben a Mennyei Béke kapuja, monumentális Mao-kép alatt lehet belépni a Tiltott Városba, a császárok egykori lakóhelyére, a Birodalom központjába. Több kapun keresztül, hatalmas boltívek alatt, kis márványhidakon haladunk át, egymás után következnek a különböző császári pavilonok, tróntermek. Oldalt a királyi ágyasok és a fontosabb hivatalnokok rezidenciái, az északi oldalon a császári kert. Az egy kis mesevilág. Téglafalak, apró csermelyek, kis dombok, boltívek, pihenőpadok. Aztán a palota mögött a Szén-domb, a császári kilátó. Ez egy mesterséges domb, tetején egy Buddha-szentéllyel, és sok apró pavilonnal, aprólékosan kidolgozott kerttel. 

Az elkövetkező napokban végigjárunk még néhány templomot, a hangulatuk fantasztikus, építészeti szempontból -a mi laikus szemünkkel nézve- meglehetősen egyformák. Látunk viszont jártunkban-keltünkben utcai fodrászt (mínusz fokok vannak!), húszemeletes lakótelepeket szörnyű zsúfoltságban, végigjárunk egy hutongot (ősrégi földszintes házakból álló telep, nálunk leginkább nyomornegyednek mondanák, ugyanakkor tiszta, rendes. Peking egy ősi településformája. ), kipróbáljuk az utcai konditermeket, alkudozunk mindenkivel. A metró egészen különleges élmény, kb 330km a hálózat, a napi jegy 65 Ft. A szerelvények hipermodernek, az utasok udvariasak, az utastájékoztatás elsőrangú. Jellemző, hogy a gyereknek átadják a helyüket. 

Egyik nap kimentünk a Nyári Palotába, a késői császárok rezidenciájába. Fantasztikus fényűző és dekadens, egy óriási park, hatalmas tavakkal, márványhidakkal, erdőkkel, szentélyekkel, gyönyörű festett fafaragásokkal. Egyik nevezetessége a Márványhajó, amelyet a rossz nyelvek szerint elsikkasztott haditengerészeti pénzekből építettek. A mai vállalkozók ellenben korcsolyákat kölcsönöznek, csodásan száguldunk a műemlék-káprázatok között.

A Nagy Fal. Utolsó napra jutott, ebből nem maradhat ki aki Pekingbe megy. Mi a Juyongjuani szakaszhoz mentünk, ez van legközelebb a városhoz.  Egy komplex túrára fizettünk be, benne volt a Tiltott Város és Tienanmen-tér ismét, Jádegyár, selyemgyár, teaház, vázaüzem - ezeken a helyeken természetesen volt lehetőségünk sok pénzt költeni-, és egy felettébb bőséges ebéd. Aztán ahogy az út a hegyek közé ért, egyszer csak ott tekergett a fal. Az egy különleges, megkapó látvány, ahogy a hegygerinceken kanyarogva a végtelenbe vész. Aztán elindulunk felfelé, egy pokoli meredek lépcsőház, lőrésekkel, őrtornyokkal. Nem a puszta mérete a lenyűgöző, hanem az, hogy nincs vége. Felkaptat az ember a legmagasabb dombra és akármerre néz, a látóhatárig ott tekereg egyre halványuló vonalként. Ezen a szakaszon kb. 3-4 m magas és 1-2 m széles, a meredekebb részeken rendes lépcső. Az emberfia elmereng, vajon a katonáknak milyen életük lehetett itt? A fal tetejéről látszanak a külvárosok, látszik ez a pokoli tempóban fejlődő 22 milliós metropolisz, és az ember elgondolkodik magában -4000 év kultúrája hová fogja még repíteni ezt a népet?