Ragyog a napfény Helsinki Vantaa repülőtér betonja felett. Nem most érkezem, most indulok. Még északabbra, a Lappföldre. 

Hajóval jöttem, Lengyelország felől, és pár nap intenzív bulizás után úgy érzem, Helsinkin kívül másra is kíváncsi vagyok Finnországból. Először az egzitikus nevű Kalakukko expresszel szerettem volna menni, ez Helsinki és Rovaniemi (sarkkör) között járt naponta kétszer. Sajna az aznap reggeli járatról lemaradtam, éjjelivel nem akartam menni, így jött a repcsi. Nem volt sokkal drágább, viszont gyorsabb, és északabbra vitt, jelesül Ivaloba, Finnország legészakibb repterére.

A kis kétmotoros csendesen darálja az utat, Kemi és Oulu városokban állunk meg, az öltönyös utasok nagy része leszáll,  én meg a pilótákkal dohányozgatok a nyárvégi napsütésben. Ivaloban már nemigen süt a nap, fátyolos, felhős az idő. A reptér feléled, maradék utasok ki, mások be, mire kicsekkolok, a gép már el is kerreg dél felé. Sajnos mire magamhoz térek a nagy bámészkodásból, a busz is. A következő majd az esti géphez jön, én szeretnék addigra a városban lenni, fogcsikorgatva beülök egy méregdrága taxiba - nincs közel a város. Ivalo óriási terület városközpontja, de önmagában kicsi, elejétől végéig ellátni. Igaz, itt van kórház, bank, templom, meg minden ami egy városhoz kell. A turistacentrumban ajánlanak is egy kellemes bunglalós kempinget, csak félútig kell visszasétálnom a reptér felé, a taxisnak mosolyogva intek, hogy nem, köszi.

Barátságos hely, lustán hömpölygő Ivalo folyó (Ivalojoki), fenyves, faházak, minden oké. 

Iszom egy sört, aztán elgondolkodom: Na, itt vagyok a Lappföldön. És akkor mi van? A recepciós leány kisegít, vannak itt csónakok, evezzek egy kellemeset a folyón, bár a kötelező mentőmellényt kicsit túlzásnak érzem, jó ötletnek tűnik. Gondolom, evezek felfelé amíg jólesik, aztán lecsorgok. Bevetem magam a tajgába, csend van, végtelen csend, nyugalom, szépség. Magával ragad a lappi táj csodája, elmerülök, felolvadok a végtelen természetben, az idő megszűnik. Esteledhet már, de itt nem lesz sötét, kinek kell itt óra? Érzem, kezd fájni a karom, kikötök egy zátonyon, felbontok egy doboz sört, sodrok egy cigit. Suhog a fenyves, boldog vagyok. Nem tudom mennyi idő telt el, lassan visszaindulok.

Hát itt valamit csúnyán elrontottam. A folyó nem arra folyik. Hanem erre. Onnan, ahonnan indultam. Ez egy igenigen lassú folyó, gondolom, ezért nem tűnt fel. De a karjaimon azért érzem. I'm back lihegem a recepciós lánynak, I see mondja nevetve. Kedvesek ezek a lappi lányok :-) Bár végülis egyedül vonulok a házikóba. Nehezen alszom el, egész éjjel beszűrődik a fény, északi éjszaka.

A reggelinél érdeklődöm, hová is érdemes itt menni. Saariselka, Sovintovaara, Karhunpesakivi. Oké.

Öreg néni vesz fel egy óriási dzsippel, nagyon aranyos. Elmondja, hogy a barátnőjénél volt kávézni, alig ötven kilóméterre, meg sem kottyan neki, hogy a kedvemért 20 km kerülőt kell tennie. Saariselka Finnország legnagyobb síterepe, ebben azért mögöttünk járnak. Egy sífutópályát jobban el tudnék képzelni itt. Nyár lévén minden zárva, egyedül vagyok, a néni telefonálgat a kocsiban. (90-ben vagyunk!) Itt minden kocsiban van telefon, vagy legalább cb-rádió, visszatekintve megértem, miért ez az ország adja a világnak a Nokiát.

Sok merengeni való azért nincsen, a néni visszavisz a főútra, egy másik autó elvisz Sovintovaara-hoz, ami eredetileg azért keltette fel az érdeklődésemet, mert a fáma szerint a hidegháború idején itt beleesett a tóba egy szovjet interkontinentális rakéta. Van is valami kiállítóterem, persze zárva. De a táj itt is varázslatos. Lassan megszokom, hogy itt nem a látnivalók érdekesek, hanem a puszta létezés.

Következő megállóm a Karhunpesakivi, a medvetalp szikla. Itt egy medvetalp alakú szikla ékelődött a fenyők közé a főút mellett, nem mondom, hogy nem láttam még ennél érdekesebbet. Mellette kocsma, bár még délelőtt van, bekukkantok. Egy hatalmas kitömött medve áll az ajtó mellett, mikor mellé érek rám mordul, és utánam nyúl, majd beszarok, ugrok is egy nagyot ijedtemben. A kocsma népe vidáman kacag, a kocsmáros leteszi a medve-távirányítót, sörrel a kezemben már én is izgatottan várom a következő lassító autót... Meg kell állapítanom, hogy ez egy remek szórakozás. 

Nem maradok sokáig, még szeretnék eljutni Inariba, és éjjel elkapni a vonatot Rovaniemiben, 300 km-el délebbre. 

A nagy Volvóban repülési térképek, a fickó pilóta, kis légitaxi cégnél, a tavakról és folyókról szállnak fel. Most épp szabadnapja volt, most elvitte az egyik gépet egy távoli folyóra, hogy kedvenc hobbijának, az aranymosásnak hódoljon. Azt mondta, az üzemanyag árát össze is mosogatja, mekkora buli. És ott aztán végképp csend van és nyugalom. Ivalo és Inari idegbeteg metropoliszai után megértem... 

Mellesleg Inari kisebb város, viszont folyó helyett tó partján fekszik, és teljes a csend. 

Szerencsére a pilóta elmeséli, hogy van itt egy érdekes hely, a Pielpajärven erämaakirkko, a Pielpa-tavi erdei templom. Őt is ott keresztelték, bár ma már nem üzemel, csak ünnepeken. 

Megnézem a Lapp Néprajzi Múzeumot, otthagyom a hátizsákomat, aztán nekivágok a tajgának. Csodálatos tájakon bektatok, talpam alatt szittyó szuttyog, mindenfelé apró vízfelületek, a fenyők között laposan cikázik az északi napfény. Csodálatos élmény, csodálatos díszletek, annyira elvarázsol, hogy nem tudom, nem tévedtem-e el máris. Aztán megjelenik a kétszáz éves fatemplom, kis tó partján, elhagyott missziósház, a szikkadt deszkák, apró ablakok régi mesterekre emlékeztetnek. Megértem azokat, akik itt találtak áhítatot, sokáig álldogálok ebben a végtelen magányban, boldog vagyok, nyugodt, felszabadult. Lassan, lassan veszem rá magam az indulásra, nyugalommal eltelve baktatok vissza a városba és indulok délnek.

Valahol Ivalotól délre tesznek le, még 250 km a vasútállomás, erősen esteledik. Épp azt nézegetem, hová vackoljam a hálózsákomat  éjszakára mikor egy rettentő szakadt öreg Transporter fékez, két gimnazista, hová kérdik, mondom Rovaniemi. Ők Helsinki, ha akarok, maradjak velük. Kajánul hozzáteszik, legalább érezni fogom a seggemen, milyen hosszú Finnország.

Nagyon. Aki már ült 1200 km-t egy nyolcvannal araszoló mikrobusz középső padján annak nem kell magyaráznom. Igaz, egész Finnországot láttam - éjszakai kivilágításban. Másnap délelőtt egy végtelenül fáradt, vigyorgó fickó baktatott a szállása felé Helsinkiben...