Gaborchi

"Öreg hegy a Mátra, de mindig van, aki megmássza."

Eccer régen, három éve végigküzdöttem magam a Téli Mátra L távján - igen sűrű havazásban, végkimerüléssel. 

Azóta valahogy nem vágytam vissza, de idén már nagyon intenzíven készültem - legalábbis lelkiekben. Aztán valahogy pont úgy hozta a sors, hogy az esemény előtti hetekben nagyon nem volt kedvem futni - meg egyáltalán semmihez -, és egészen az utolsó pillanatig haboztam, hogy egyáltalán nekivágjak-e. Végül aztán úgy döntöttem, hogy nem lehetek papírocsky szabáka, meg különben is, utólag meg fogom bánni, ha lustizok, meg szabad a szombatom, akkor miért ne. 

Úgyhogy reggel ötkor feltápászkodtam -uramisten, de utálok korán kelni, főleg, ha kettőkor bírok elaludni -, telitömtem a zsebeimet csokikkal, a szatyromat szendókkal meg teával, hogy majd a buszon megreggelizek. Mire elértem a metróval a Népstadionig, már bizonymondom elegem volt az egészből, hideg volt, sötét és korán. Gondoltam, majd a buszon relaxálok egy kellemeset - de sajnos a sofőr megakadályozott, magyarnótákat hallgatott ugyanis végig, ami igencsak káros hatással volt az idegrendszeremre és a hangulatomra. Mire Gyöngyösre értünk, már idegroncs voltam, szerencsére rögtön indult a mátrafüredi busz, amin meg borzasztó hideg volt. Mindegy, legalább alaposan bereggeliztem. Sőt mint utóbb kiderült, túl alaposan... 

Na végre betámolyogtam a rajthoz, nevezés, ruhatár, sokat tipródok, hogy mely rétegeket vigyek magammal -még mindig félálomban persze-, tekintve, hogy nagyon nagyon hideget jósolnak. Végülis begyömöszölöm a zsákba a széldzsekit meg a szélnadrágot, és magamon hagyom a polárt. Aztán fél nyolckor nekivágok. Az ösvény már jól szét van taposva, én persze, mindig a hülye, rögtön nekilendülök mint állat. A szendvicsek meg a banánok rögvest táncot járnak a hasamban, és elkezdek izzadni mint egy ló. Úgyhogy kb 20 perc futás után megállok és levetkezek. Sajnos a polárnak nincs hely a zsákban, a derekamra kell kötnöm, a zsebeiben felhalmozott csokik verdesik a seggemet meg a combomat, utálom utálom utálom. Már arra gondolok, hogy elszórom, szétosztom a többi túrázónak, egyébként is realizálom, hogy ennyi csokit én 5 Mátra-túrán sem eszek meg... De a hörcsög-szemlélet győz, inkább szétosztogatom a hátizsák zugjaiba, a futónadrágba, stb... Jó sok időt elcseszek ezzel a pakolgatással - komolyan nagy hülye voltam, elég lett volna egy-két zselé, oszt kész. A polárkabát meg maradhatott volna a ruhatárban. Ezen kellemes dolgok végiggondolása nem derít jókedvre. A hasam még mindig nagyon teli, cipelek egy csomó tök felesleges cuccot, sűrű a nép, imbolygós a terep - szar az egész. Ehhez képest egész jónak érzem a haladást, a táj szép, és elhatározom, hogy innentől nincs értelme az órával foglalkozni. Abban biztos vagyok, hogy a szintidő meglesz, azon kívül már csak az edzés kedvéért nyomom. Lajosházánál gyors pecsételés, aztán nyomás felfelé. Aztán egyszercsak elkezdek fázni. Ahogy egyre feljebb érünk, mégiscsak kezd hidegedni, megkönnyebbülök, mégsem volt akkora hülyeség cipelni a polárt, és a combomat sem csapkodja többé. Lassacskán beállok egy lassú egyenletes futásra, az emelkedőkön jó nagyokat sétálok, a lejtőkön kikerülöm a tömeget és a szűzhóban tombolok lefelé. Ezen a szakaszon kicsit elvesztem a fonalat, nem igazán tudom, épp merre járunk, sőt nem is igen érdekel. Se jókedvem nincs, se rossz. Az edzetlenség és a kialvatlanság bénít, de a tapasztalat és konokság visz. Van ahol csak botorkálva, van ahol egész energikusan. A pontokon mindenesetre nem állok meg - jólesik elhagyni egyszerre sok embert, se éhes, se szomjas nem vagyok, és tudom, hogy minden perc álldigálással később lesz vége - ráadásul annál nehezebb újra elindulni. Időnként kitekintek monoton belvilágom ölelő burkolatából, konstatálom, hogy milyen csodálatosan szép a táj, és mennyire jó, hogy itt lehetek - aztán vissza az egyik-lábam-a-másik-elé ritmusába, rigmusába. Pokoli fáradt vagyok, és még messze van a fele. Igaz, némiképp csalóka, mert Galyatető és Kékes is a táv második részében vannak, hiába leszek túl 20km-n, az még nem a fele...

Na végre meglátom a Galyatetői tornyot, már csak fel kell kaptatni. De iszonyat nehezen megy. Meredek, havas gyenya. Azt nem állítom, hogy erőm végső megfeszítésével értem fel, mert erőm nem volt, valami nyers akarat vitt fel, az a rejtélyes nemtudommi, ami ilyenkor az erőt és a küzdést helyettesíti. Valami láthatatlan energiamező, ami mindig csak egy lépést enged megtenni - aztán a következőt, és a következőt sorjában. A ponthoz már lejtő visz, ott megint rohanok egy vidámat, a lejtőfutás kicsit feloldja a monotóniát, gyors pecsét, és lassú szaladás a lejtőn - jó hosszú lejtő, áldja meg érte a jóisten a Mátrát. Bár tudvalévő, hogy ezért a kedélyes lejtőért nemsokára egy jelentősebb emelkedővel fogok fizetni. A Csór-hegy oldal még csak-csak, aztán Mátraháza felé felfelé már a kismamák, az invalidusok és kövér nagycsaládok is lehagynak. Hát ez durva bakker. Megalázó. Tízlépésenként állok meg, hogy a tűz alábbhagyjon a remegő lábakban, hogy a tüdőmbe beterelgessek egy kis extra oxigént, úgy érzem, hogy alig haladok, aztán persze ennek is vége, megint belelendülök, újra elhagyom a népet, és megint visszatérek a nyers akaraterő világába. Bemegyek a Vörösmarty turistaházba pecsételni, kiderül, hogy nekem ott nem kell, sőt a ház előtt kellett volna jobbra fordulnom - buktam vagy 300 métert, frusztráló. Egyre hidegebb van, megszomjazom, ekkor derül ki, hogy a kulacsom csöve befagyott. Hurrá!!! Cipelek két liter vizet ballasztnak. Olyan klassz!. No, innen a Pisztrángos-tóig egy puha-sötét álom következik. Botorkálok csak, kurva hideg van, a cipőm beázva, a kis patakokat meg sem próbálom átlépni, csak beletocsogok mindenbe, a kezeim kezdenek beledagadni a kesztyűbe, a vállamat húzza a zsák a felesleges ruhákkal, a hazacipelendő csokikkal és a felhasználhatatlan vízzel. Nem is tudom, hogy gondolkodom-e közben, csak egy nagy ürességre emlékszem, meg arra, hogy igen sűrűn állok félre elengedni a gyorsabbakat. Tök aranyosak, mert megköszönik, én meg örülök, hogy azokra a másodpercekre legálisan pihenhetek. 

Pisztrángos-tó, 29,2 km. Zsíroskenyerek, teák, tábortűz. Bár nem terveztem itt sem, hogy hosszasan álldogálok, nem tudok ellenállni a ropogó tűznek. A lábam, a kezem, a mindenem egy kis melegségre vágyik. Tudom, már csak 11 km, de még hátra van a Kékestető. Még 334 m felfelé. És csak utána jön a lazulás. Nehezen szakadok el a lángok melegétől, viszont örömmel látom, hogy kiolvadt a vizem. Fel is falok egy csokit, jó sokat kortyolgatok hozzá, egész feléledtem. Igaz, nehezemre esik a menés, de ezt a nyers felfelét szeretem. Itt legalább van egy konkrét világos cél, kis hazánk teteje, és ha oda eljutottam, akkor már csak 8 km lejtő. Fejünk felett magasodik egy szép gerinc, a tetején átbuknak a napsugarak, villódzó ragyogásba öltözik az erdő. Fárasztó, fárasztó, de legalább gyönyörű. Nem is nagyon követjük a turistautat - az már úgyis szét van taposva-, a magam részéről toronyiránt nyomulok felfelé a szűzhóban, teljes tüdőkapacitásomat és minden egyes izomrostomat végletekig hajszolva. A gerincen röpke napfürdő - ó atyám, de jólesik-, majd girbegurba köves ösvényen tovább felfelé. És jönnek a kétségek. Lehet, hogy a Kékes-tető nem is 1014m? Hanem 1514??? Minél többet megyünk felfelé, annál messzibbnek tűnik a csúcs. A fák eltakarják a tévétornyot, semmi referenciapont, csak tüdőtágító küzdelem. Ezt azért valamennyire élvezem, mert tudom, hogy több emelkedő már nem lesz aznap. Végül ellaposodik az ösvény, nénikék sétálnak, házak tűnnek fel, na végre ittvagyunk, pecsét, fotó, nem lassítunk, futás lefelé az országúton, a parkoló után jobbra le, itt van egy nagyon nehéz leereszkedés, sokan haboznak, és lerohanok két fába kapaszkodva a kijegesedett köveken, futás tovább, lihegés, lábfájás, élvezet. Valahol meg kell állnom pisilni, leveszem a kesztyűimet - és nem tudom visszavenni. Dagadt kezeimen a varrások nyoma, mindegy, itt már nincs hideg, csak gyerünk, gyerünk. 

Még egy nehézség vár, van egy szakasz, ahol a meredek ösvény ki szokott jegesedni, itt ki van kötelezve, de 3 éve az egyik túratárs megcsúszott, levert a lábamról, együtt bucskáztunk hosszasan mire megálltunk a tüskés bokrokban - erre az élményre most nem vágyom... Most nincs túl nagy tömeg szerencsére, a jeges lejtőn seggencsúszós módszerrel jutok le igen gyorsan, a következő köteles rész előtt viszont tényleg sokan állnak, ezt a bokrokon át kerülöm ki - brutálisan élvezetes :-). Rohanok tovább a jeges ösvényen, őrületes módon koncentrálok, hogy ne essek el, egy patakátkelőnél viszont későn veszem észre a tükörjeget, pilótáját vesztett vadászbombázóként csúszok bele az óvakodó emberkupacba, kénytelen vagyok megkapaszkodni egy leányzóban, szerencsére mindketten talpon maradunk, bocsánatot kérek tőle, ő mosolyog, úgyhogy megnyugodva száguldok tova. Még egy meredek kijegesedett szakasz vár, egy vízmosás oldalában a kis híd előtt, itt tényleg sokan állnak a kötélre várva,  itt is találok kerülőt, két ember között épp annyira meg tudok kapaszkodni, hogy ne essek el, aztán mielőtt leverném a lábáról az előttem menőt, eleresztem a kötelet és rávetem magam a hídra - és usgyi tovább. Itt vége az izgalmaknak az érdekességeknek, és még mindig van hátra pár km, na ez már dögunalom. Se kedv, se motiváció, se kaland, egyszerűen be kell baktatni Mátrafüredre. Van azért, akinek itt is sikerül seggreesni, aztán egyszercsak befordulunk a célba, és ott vagyunk. Ennyi. Pecsét, oklevél, jelvény. 

Nem állítom, hogy valami hűde gyors voltam, de megnyugtat a tudat, hogy beleadtam mindent ami bennem volt. És ez a lényeg. Közben találkozom 20 éve nem látott Tibivel, ez is jólesik.  Nem várom meg a buszt, kiállok stoppolni, egy kedves nő vesz fel, ő is túlélte, ragyogó mosolya kísér Gyöngyösig, sajnos ott más irányba fordul, keresek egy pesti buszt. És igen, az a busz jön, amire Mátrafüreden is felszállhattam volna - tele túrázókkal, végig állok. Ezt nevezik sportszerű nehezítésnek.

De másnap Dunakeszin a csapattársaim még rá tudnak beszélni egy kis futásra - laza levezető 10km, aszfalton. Csodálatos. Nem csúszik, nem emelkedik. Elégedett vagyok. Szép az élet.