Gaborchi

 Aeropuerto Inernacional El dorado (SantaFe de Bogota, Colombia), 1994. Utitársunk, a hajóügynök figyelmeztet, hogy sok jóra Bogotában ne számítsunk. Itt jelen állapotok szerint polgárháborúság dúl a FARC és a kormány között. Javasol egy apartmanszállót két napos átszállásunk idejére, a taxi minden piros lámpán áthajtva oda is visz. Bogota sivár, nyomasztó, párás, és rideg. Minden jelentősebb bolt, bank előtt fegyveres őrök, nem valami bizalomgerjesztő. A szálló előtt megáll a taxi, a sofőr nem enged kiszállni, amíg a mélygarázsba be nem bocsátanak. Itt ilyen a közbiztonság...

A portás megígéri, hogy nem kell kicsekkolnunk délig, elég, ha a repülő indulása előtt (este) hívjuk a taxit. (A repülőút egyébként érdekes volt, alattunk végig őserdő, furcsa, buja látvány...)

A tévéhíradó furcsa eseményeket közvetít... Választások, egy képviselőt megmerényeltek (életben maradt), egy autópályahidat felrobbantottak, az ablakból kitekintve tankok, és gépfegyveres katonák. Értjük, miért nem az utcán tett ki a taxis. Le kell mennünk a kisboltba, kaja, de azon a 20 méteren is szorongunk. Másnap este próbálunk kicsekkolni, a másik portás 2 napot akar felszámolni, annyi pénzünk nincs. Újdonsült barátaink, az olasz Antonio és Giovanni sietnek segítségünkre. Antonio egy jókedélyű kövér disznó, csicskása Giovanni egy tőrőlmetszett gigolo. Kiderül, hogy a kilencvenes évek elején vállalkozásaik voltak Magyarországon, a Citadella diszkóval kapcsolatosan, Antonio szomrú mosollyal jegyzi meg, hogy a budapesti börtön azért nem túl kényelmes. Bizalmunk az egekbe tör...

De végülis a nyakánál fogva áthúzza a portást a pulton, és ezzel sikeresen meggyőzi, hogy elég egy éjszakát fizetnünk. Taljanszki Vengri dva bratanki. 

A taxi ismét keresztülrobog velünk a párába fulladt ocsmány külvárosokon, már tűnnénk el innen a francba...

Órákkal az indulás előtt becsekkolnánk, az Avianca kedves alkalmazottjának elfelhősödik az arca és közli: Erre a repülőgépre sajnos nem engedhet fel minket. Sápadás, ijedés. Hogyhogymiért?

Sajnos a brazil vízumunk 30 napos érvényessége néhány nappal ezelőtt lejárt, és mivel a riói tranzitunk meghaladja a törvényben előírt néhány órát, a visszatoloncolásunk költségeit neki (mármint  a légitársaságnak) kellene viselnie. Amit ők persze nem szeretnének, ez logikus. Próbáljuk meggyőzni, hogy a gép már úgyis több órás késéssel fog indulni, nehogy néhány óra, de örülhetünk, ha elérjük a hazafelé tartó gépet. Hajthatatlanok, a bötű, az bötű. 

Már a fél repülőtér velünk foglalkozik, egy kedves fegyveres őr közben felvilágosít, hogy biztonsági okok miatt el kell hagynunk a repülőteret ha a gépünk elment. A Nagykövetségen senki nem veszi fel a telefont, elnöki beiktatás van. 

Hát, enyhén szólva ki vagyunk akadva. Nagyon elvágyódunk már ebből az őrült világból, vissza a mi kis Közép-Európánkba, nagyon. Végül a konzul fia felveszi a telefont, megígéri, hogy szót emel az érdekünkben, ha hazaérnek. Valóban, egyszer csak megjelenik egy határozottan jól öltözött, kifinomult modorú házaspár az Avianca pultjánál. A konzul minden határozottságát latba veti az érdekünkben, mindhiába. Megvesztégetésre nincs már pénzünk, de nem is lenne értelme szerintük. Ahogy egész Dél-Amerika összes kikötőjében pótolta a whisky és a dollár a tengerészigazolványainkat, a nemzetközi bürokráciával nem tud mit kezdeni. Vasárnap éjszaka lévén természetesen a brazil nagykövetésg még kevésbé elérhető. Egyetlen lehetőség marad: másnap csináltassunk egy új vízumot, és 3 nap múlva indul egy gép, azzal mehetünk. Igaz, annak rióban 2 napos csatlakozása van, ez senkit nem érdekel.

Konzulék nagyon segítőkészek, a szabályok ellenére elszállásolnak a nagykövetség könyvtárszobájában. Másnap beoltatjuk magunkat sárgaláz ellen, remek, gyűrött arcú vízumfotókat csináltatunk, és konzulné kíséretében elballagunk brazilékhoz. Impozáns épület, és egy udvarias hivatalnok: Nem. Ő nem adhat nekünk vízumot. Úgy állunk ottan, mint Lót, szerencsére a konzulné kommunikációképes, és igen: Érvényesek a vízumaink. Az Avianca egyszerűen rossz helyen nézte az érvényességet, valójában 90 nap. Hát a (sípszó), (sípszó), (sípszó), az Avianca édesanyjának a (....)-ba. 

Innentől változik a státuszunk, már nem hülye turisták vagyunk, hanem méltanytalanságtól szenvedő magyar állampolgárok, a követség ügyvédje neki is ugrik azonmód a nemzeti légitársaságnak. Nem könnyű falat persze, de botrányt sem nagyon akarnak, úgyhogy kiegyezünk. A bogotai tartózkodásunk idejére kapunk 200 USD-t fejenként (kb. 3 hónap múlva érkezett meg), ingyen átrakják a repülőjegyünket, és a riói átszállás idejére biztosítják az ellátásunkat -ez 2 nap. 

Kicsit felszabadultabban vetjük bele magunkat a hátralévő bogotai napokba. Városnézés, piacozás. Időnként a követségi sofőr visz a nagy Mercivel, urak vagyunk. 

Bogata egyébként egy kb 7 milliós metropolisz 2000m magasan a dzsungel közepén, nem túl messze az egyenlítőtől. A klímája ennek megfelelően elég érdekes: Délelőtt tavasz van, vagyis párás meleg, némi napsütéssel, délután ősz van. Ugyanez esővel. A fentebb leíírt közbiztonsági helyzet ellenére a nép derűs, és egykét nap után már mi sem érezzük, hogy mindenki minket bámul, kezdünk feloldódni Dél-Amerika lassú ám szenvedélyes ritmusában. Az utcasarkon papírstanicliben sült hangyát árulnak - nem kóstoltam meg, de meg kellett volna, mert így hazudozni vagyok kénytelen, hogy igen-, ilyen szép kövér őserdei hangyák megpirítva, és a helyi pógárok úgy szemezgetik, mint mifelénk a szotyit. Végülis egészséges lehet, nem?? 

Itt is van Montserrat, mint minden komolyabb spanyol/portugál ajkú városban, de oda nem javallották, hogy ellátogassunk, lévén komoly esély van, hogy némileg kifosztva érkezünk vissza, ha egyáltalán. 

Aranymúzeum. Na ezért már érdemes volt elmenni, és szívni az egész őrültséggel. Hazatérésünk után elég nagy hírverés volt a honi sajtóban, hogy a legnagyobb európai múzeumokban vándorkiállítást tartanak a bogotai Aranymúzeum kincseiből. Ha jól emlékszem százvalahány aranytárgy tartotta lázban európát, a hírek szerint sorok tolongtak a bejáratok előtt. Nos, eredeti lelőhelyükön 50.000 ilyen tárgyacska van. A hely a kolombiai Nemzeti Bank aranykincse, az egész egy óriási páncélterem, rendes széf-ajtó a bejárat, nem tudtam lefotózni sajnos, mert a fényképezőgépemmel szinkronban egy fegyvernek látszó tárgy is megmoccant egy marcona tekintetű egyenruhás kezében. 

Én olyan szívesen leírnám, mi van odabenn, de nem tudom. A tárgyak valóban nem nagyok, de valóban sokak. És minden egyes darab gyönyörű. Káprázat. A muisca indiánok készítették, és némely tárgyak az El Dorado mítoszhoz kötődnek. A muiscák mikor új uralkodót választottak, alaposan felékesítették,  testét aranyporral kenték be, majd egy tó közepére vitték tutajjal, ahol az összes aranytárgyat a vízbe dobálták áldozatként. Persze az aranyporból is került a vízbe némi mennyiség. Erről terjedt el a legenda, hogy El Doradóban minden csupa arany. És erről az eseményről emlékszik meg a múzeum egyik legszebb darabja. Az egy csoda. Nézzétek meg!

Aztán egy szép napon felszállott velünk a vasmadár, keresztülrepültünk az Amazonas-medence felett, vissza Rióba. Az Avianca limuzinja várt, és Rio egyik legelegánsabb szállodájába, a Gloriába vitt. Ez nem a Copacabanán van, hanem Flamengo negyedben, egy kisebb öbölre és dús pázsitú parkra, valamint egy igen elegáns vitorláskikötőre néz. A gyarmati korok eleganciája elevenedik itt meg, a vacsoránál vörös eleganciába öltözött művésznő játszik hófehér zongorán - csendesen, szépen, diszkréten. A dobozos kólát ezüst jegesvödörben kapjuk. A menü elmondhatatlan. Csodálatos, pazar, finom. 

Nem nagyon élvezzük már, hazamennénk. Másnap még felmegyünk a Cukorsüvegre, némi nehézséget okoz megértetni a taxissal, a kiejtésünk nem akar alkalmazkodni a helyi dialektushoz. A hely pazar, egy félelmetes függőleges sziklafal mentén visz fel a libegő, a tetején őserdő! Hihetetlen! Egészen szürreális élmény. Majmok esznek a turisták kezéből, papagájok rikoltoznak. Csuda. Alattunk a niteroi öböl bejárata, ahol kihajóztunk másfél hónapja, balra Flamengo, jobbra Copacabana. Csodálatos, elképesztő.

Másnap nem jön értünk az igért limuzin, utolsó fillérjeinkből taxit fogadunk. Becsekkolunk az Alitalia római járatára, az olasz utaskísérő eltépi a jegyemet, nekem meg könnyek szöknek a szemembe. Európa. Végre.