Gaborchi

 Hajnalban arra riadtam félálmomban, hogy egy gyermekkórus ezt skandálja: Szamoljot, szamoljot, szamoljot... 

Az elmúlt napokban elegem lett ebből a szép orosz szóból. Pedig azt jelenti repülőgép, és azt általában szeretni szoktam. 

Hétfőn kezdődött. Miután megjártuk a Nagy Falat, elköszöntem kis családomtól, és a csodálatos pekingi metróval kiviharzottam a Capital Airport kettes termináljára. Az volt az elképzelés -és a repülőjegyre is ezt írták-, hogy egy moszkvai átszállással  kedd délelőtt Magyarországon leszek. Mindehhez a méltán híres orosz légitársaságot kívántam igénybe venni, amely odafelé teljesen zökkenőmentesen és kényelmesen repített. A becsekkolásnál kissé gyanús volt, hogy nem veszik át a csomagokat, és egy csomóan félreülnek, de azért csak sorra kerültem. Mikor is a kedves kínai leányka barátságos mosollyal közölte, hogy "Szö, jo flájt isz kanszelld. Plíz véjt der, vi vill transzort ju tu de hotel." Úgyhogy leültem a végtelen kettes terminál padlójára és vártam. Egyre többen persze, egy Airbusnyi ember. az idő lelassult szépen. Éjjel volt már. Akkor kitereltek minket egy mikrobuszhoz, amibe természetesen nem fért be mindenki. Úgyhogy vártunk. Kezdtem megszokni az orosz beszédet, bár okosabb nem lettem tőle. Hideg volt, éjjel volt, és nagyon elveszettek voltunk. De arra gondoltunk, egy akkora légitársaság mint az Aeroflot előbb utóbb csak megoldja a helyzetet. Így is lett, jött a következő mikrobusz, hosszúnak tűnő tekergés után kirakott minket egy hotelben, mondták, hogy nincs info, maradjunk a szobában, majd telefonálnak amikor repülünk. Persze a váltás ruháim a befóliázott bőröndben. Szerencsére a szobatársam egy svéd ifjú csavargó sincs jobban eleresztve. Döglünk sokáig. Olvasok, alszom. A fejünk felett szállnak fel a repülőgépek a világ minden tája felé, idegesítő hallani. Annyit megtudunk, hogy az időjárással van valami gond.

Késő délelőtt ébredünk, a reggeliről lemaradtunk. "Nó tájm sző.." az összes info. "vi vill kól ju." Kisebb csoportok mégis elindulnak. Annyit tudunk már, hogy túl sok ember torlódott össze Moszkvában, ezért az átszálló utasoknak várni kell. Inkább itt heverjünk, mint ott. 

Később állt össze a kép, két napig iszonyú káosz volt a moszkvai reptereken a váratlanul beköszöntött viharok miatt. fmh.hu/kulfoldi/20101227_kaosz_moszkvai_repteren 

Szóval várunk. Kapunk menza kaját, finom -legalábbis annak, aki szereti a kínait-, és sok. Délután megnézek egy Harry Pottert az HBO-n, meg szundikálok. Olvasok. Vacsora. A nap végére elkezdek beszélgetni a szobatársammal. Nem valami bőbeszédű, de nem bánom. Alszunk. Telefoncsörgésre ébredünk. Indulás. Reggel hét, még sötét és nagyon hideg. Egy kisbuszba a csomagok, egy nagyobbikba mi. Becsekkolás indul. Kiállok egy nagy sort, kiderül, hogy rosszat. Átszálló utasnak másik sor. Az még hosszabb. A feszültség kicsit vibrál, akad egykét hisztérikus jelenet. Vannak akik három napja várnak... A kínaiak arcáról nem fagy le a barátságos mosoly, ez sokat segít. A rájuk jellemző csendes, kizökkenthetetlen munkatempóval próbálna úrrá lenni a káoszon. Két és fél óra várakozás után kapok egy tűnyomtatóból kiköpött rejtjelezett papírt, ami szerint lesz egy Malév csatlakozásom. Ekkor végre sorba állhatok a becsekkoláshoz. Hihetetlen megkönnyebbülés a beszállókapuk felé baktatni. A kínai útlevél és security check gördülékeny, ez egy hatékony ország.  A végtelennél is hosszabb folyosók végén ott a bejáratunk, ott áll az orosz Airbus. Utolsó jüanjaimból veszek egy ásványvizet, meg valami szuvenírt. Pár egyes bankjegy megmarad emlékbe. Végül 6 órával az ébresztő után kiemelkedünk a pekingi szmogból. Közel nyolc órán keresztül csodálom Mongóliát és Szibériát felülnézetből, egyébként szép. Megnézek még egy George Clooney filmet is. Evés, ivás. 

Aztán beleereszkedünk a moszkvai hóviharba. Következik a második felvonás. Kb. másfél órás sorállás után kapok egy kézzel írott papirocskát, amivel majd pár óra múlva egy másik pultnál lehet, hogy kapok egy beszállókártyát egy Malév gépre, ami valamikor megy majd Budapestre. Seremetyevón látszanak még a káosz nyomai. Még mindig rengeteg a tévelygő utas, néhány utitársam is itt tudja meg, hogy mégsem megy ma tovább. Egy disztingvált holland úr üvölt mint a sakál, de ez nem hat meg senkit. Néhány koreai éppen lemaradt a hazamenő gépről. Egy rakás kínai menne haza. Németországba nem indul semmi. Egy német pár mégis feljut valami gépre, majdnem megcsókolják a pultost. Hasonlóképpen a koreai lány, aki két napja ott vár a beszállókártyájára. Az orosz személyzet korántsem olyan kedves mint a pekingiek, de láthatóan igyekeznek. Kb tizenötezerszer hallom, hogy igyot szamoljot, vagy nye igyot szamoljot. 

Mivel a tízdolláros sört rablásnak érzem, az automaták meg csak rubelért adnak háromdollárosat (Ó, a pekingi 70 forintos sörök....), kissé szomjazom. Már elég régóta talpon vagyok. De a népen látszik, hogy szinte mindenki. A transzferpultnál másfél óra alatt produkálnak egy beszállókártyát, addig mögöttem idegeskedik mindenki. 2 csaj intézi az összes átszállást. Durva nem? Némelyeket szállodába irányítanak. Érdekes, hogy nem veszítem el a türelmemet. Nem tudom, hogy csináltam. Sőt, rájöttem, ha rámosolygok az ügyintézőre, több esélyem van. Akkor nem teszi félre a papírjaimat kétpercenként, hogy másokat is kiszolgálhasson. Végül sok telefonhívás után egyszercsak kapok egy rendes beszállókártyát. 

A hó töretlenül szakad, nem lesz itt indulás időben, azt már látom. A járat 20:30-ra van kiírva, 21:30-kor érkezik csak meg a gép. 11 körül szállunk fel, mindenki félholt. Nem tudom, hogy aludjak-e, vagy micsinájjak, kényelmetlen a repülő, bár a kaja jó, és a borocska leszedál egy kicsit. Ferihegyen nagy meglepetéssel tapasztalom, hogy a csomagom is megérkezett, Seremetyevó ezúttal nem lett semerre motyó. Igaz, a derék orosz munkások a nagy sietségben csúnyán megrongálták, a kereke is kitörött, de a tartalma ép. 

Még van erőm alkudozni a taxissal, igaz sokat nem tudok. Éjfél után Ferihegyen nincs sok alternatíva... 59 órával azután, hogy kisétáltam a Botai Hotelből, és alig 25 órával az ébresztő után beesek a kuckómba. 

It was a long day...