Gaborchi

 Mikor megtudtam, hogy a Karácsony környéki napokat Pekingben fogom tölteni, az első gondolatom az volt, hogy szeretnék úszni egyet az olimpiai uszodában, a Vízkockában. Egyébként fogalmam sem volt, mit érdemes megnézni a Tienammen téren meg a Tiltott Városon kívül, hát erre fókuszáltam. Nagy örömömre kiderült, hogy az usziban aquaparkot rendeztek be, és a hely szelleméhez képest relatíve kedvező áron lehet bejutni.

Mindjárt a második napon neki is vágtunk Eszterrel. Hatalmas villásreggelit csaptunk a sarki KFC-ben aztán leintettünk egy taxit. A taxizás a nyelvi nehézségek okán úgy zajlott mindig, hogy én a térképen megmutattam, hová tartunk, a taxis meg mormogott magában kicsit, aztán nekivágtunk. Eleinte ugyebár fogalmam sem volt, hogy merre, hová, aztán idővel kezdtem kiismerni magamat abban a fél Dunántúl méretű metropoliszban. A taxis becsületesen bekapcsolja az órát és végtelen sugárutakon, alul- és felüljárókon körforgalmakon vágunk át a hömpölygő, időnként némiképp kaotikus autó és kerékpárfolyamban. Aztán egyszercsak megáll, hogy ittvagyunk. Egy park bejáratánál. Az olimpiai ötkarika ott van, de valahogy nem ismerem fel a híres épületeket, mindegy, kiszállunk. Jó idő van, kissé hideg, de napsütéses. Nekivágunk a hatalmas parknak, elhaladunk egy utcai konditerem mellett -nem vicc, ez normális dolog Pekingben, használja is a nép, a legvacakabb mellékutcákban is van, és nincs tönkretéve-, tornászunk kicsit. Lassan kiderül, hogy egy másik olimpiai parkba kerültünk, itt a focistadion van, tornacsarnok, meg egyéb impozáns épületek, egy befagyott csónakázó tó, szóval szép, kellemes, klassz, de én a Herzog és de Meuron urak által tervezett csodát akarom, türelmetlenül szedem a lábam, a gyermeknek alig hagyva időt a bámészásra. Meg is látjuk a híres nevezetes Madárfészket, csak egy hatalmas sugárút választ el tőle. Megyünk jobbra, megyünk balra, de semmi átkelő. Jobb híján megcélzok egy felüljárót, de a távolságok hatalmasak. Közben a szervizúton kétpercenként megjelenik egy motoros riksa, (Nem tudom, hogy ugyanaz-e), hogy olimpik park szőr? A jármű nem túl bizalomgerjesztő, egy háromkerekű motorkerékpáron egy bádogdoboz, a gyermek azt mondja, hogy inkább gyalogol még egy órát, minthogy ebbe beleüljön, én viszont úgy vélem, ha már itt vagyunk, legalább egyszer kipróbáljuk. Úgyhogy beleülünk. Én sem vagyok túl nagydarab, a hétéves meg eleve, de így is nehezen férünk el hátul. A kilátást eltakarja a sofőr pufajkás háta és kucsmája. A karosszéria tényleg alufóliából van, plexi ablakok, zörög csattog az egész miskulancia, viszont alig megy. És jön befelé a kipufogógáz. Sofőrünk roppant elszántsággal veti bele magát a hatsávos út és a háromszintes kereszteződés forgatagába - a körforgalomba szemből megyünk be, a szembejövő hasonló járművek szétrebbennek az utunkból, megnyugtató. Ezt egyébként máshol is láttam, lehet, hogy a háromkerekűeknek szabad. A végén jól le akarja húzni a pasi a hülye turistát, szerintem sikerült is. (Néhány nappal később már sokkal keményebben alkudtam mindenhol, de itt még az elején voltunk...)

Az olimpiai parknál (az igazinál) csomagátvilágítás rögtön az utcasarkon. Érdekes, hogy igazán nem lepődök meg rajta, fenn sem akadok különösebben. Még itt annyira új minden, annyira más, mint Európában. Mégis felettébb otthonos. Persze a turistának, az otthoni árak feléért, harmadáért lehet is otthonos :-). Az átvilágítás semmilyen fennakadást nem okoz, bőven van személyzet és mosolyog mindenki.  Végre itt állunk a Madárfészeknél, a XXI század egyik ikonjánál, a bálnaként felszínre törő modern Kína egyik szimbólumánál. Na, elragadtattam magam, pedig csak eszembe jutott milyen érzés volt ott állni a látszólag teljesen összevissza acélszerkezet mellett és lassan felfedezni benne a rendszert, a tervezés nagyszerűségét. A keszekusza acélgerendák lépcsőket, folyosókat rejtenek, nosza, be is megyünk. A stadionban most hó-vidámpark működik, de mi csak szimpla látogatójegyet veszünk. Mire beértünk már harmadszor világítanak át. Kószálunk a hatalmas nézőtéren, 91000 szék, felmászunk a majdnem legmagasabbra, rendesen szédülünk. Még a leánygyermeket is magával ragadja a hely szelleme, nem könnyű továbbállni. 

Azért a kötelező szuvenírvásárlás, meg újabb körbejárás után csak kiszabadulunk, átsétálunk a Vízkockához. A park patyolattiszta, minden bámészkodóra jut legalább egy rendőr meg egy utcaseprő. Nem tudom milyen lehetett itt az olimpia idején a tömegben, most kellemes nagyon. Leszámítva, hogy minusz 12 fok van és szél. De Pekingben ez a jobbik eset, a szél elálltával órák alatt beterít mindent a sötétbarna szmog fujj.

A vízkocka egyáltalán nem tűnik nagynak, (egy része eleve a föld alatt van mint kiderült), de itt vigyázni kell az ilyen kijelentésekkel, mert itt minden baromi nagy, és ez ahhoz képest nem annyira. Keresünk valami bejáratot, persze egyből a szuvenírshopba botlunk. Aztán megtudjuk, hogy van aquapark-jegy (az drágább mint Esztergomban! hé..), úszójegy (az annyi mint a margitszigeti) és látogatójegy. Úszójegy a hetes kasszánál váltható, nem csak úgy akárhol. A kedves kínai lány megkérdezi, vajon úszósapkánk meg gatyánk van-e mert az kell, aztán kifogy az angoltudásból, pedig láthatóan akar valamit mondani. Végül az orrom alá dug egy ronda kézírással de érthető angolsággal megírt kartonlapot, miszerint a mélyvizes úszómedencében csak azok úszhatnak akik rendelkeznek China Deepwater Certificate-tel, vagyis Kínai Mélyvízi Igazolvánnyal. Az Írás azt is elmondja, hogy a helyszínen is hozzá lehet jutni ehhez a felbecsülhetetlen értékű dokumentumhoz, csak le kell érte vizsgázni. Rövid habozás után úgy döntünk, hogy belevágunk, bár a feltételek elég szigorúnak tűnnek, nem tudom, Eszter képes lesz-e rá. 

Átvilágítás, beséta. A méretek kezdenek kiütközni. Egy kis nyíláson kell besurranni - valójában hatalmas bejárat, csak hát a fölénk tornyosuló buborékfal még sokkal magasabb. Tényleg buborék egyébként. Puha nájlon, be lehet nyomni, egy vázra feszítve, felfújva. Ahogy baktatunk befelé, balra rögtön ott az aquapark. Eszterrel egyetértünk, hogy legalább kétszer akkora mint az esztergomi, de lehet, hogy háromszor, magasságra mindenképpen. Olyan csúszda-bonanza van benne, amit addig elképzelni sem tudtam. (Looping-csúszda pl.). Hullámmedence -furi, hogy a legtöbben mentőmellényt öltenek mikor jön a hullám, lehet, hogy nekik sincs certifikátjuk-, kis tutajok műanyag dzsungelek, vizesések. Üvegfala van, gyönyörködünk a lakosság kultúrált szórakozásában...

Aztán betévedünk a nagy olimpiai medencéhez. Ehhez nincs mit hozzáfűznöm, hatalmas, gyönyörű. A plafon is buborék ígyhát besüt a nap. A stadionból ismert áhítat itt is elkap, szinte látom a győzedelmes sportolókat. A víz tükörsima, akkor mi hol fogunk úszni? Sajnos a pórnép itt nem, hanem az edzőmedencében. Még az is elfér ebben az épületben. Érdekes módon itt nem lehet papucsban menni a medencéhez igaz, a padló meleg. A medencét hosszában kettéválasztották, az egyik oldalon a padló megemelve, itt csak 80 cm a víz. Itt úszhatnak azok a csökevényesek, akik nem tudtak levizsgázni. A másik oldal megközelíthetetlenül elzárva, oda tényleg csak a Big Boyok mehetnek. Egyébként sem a sport volt itt a lényeg nekünk, hanem a hely szelleme. Ahogy a Margitszigeten a múlt dicső szelleme öleli át az embert úszás közben, hát ez itt inkább a dicső jövő. 

Mire kiérünk besötétedik. A buborékok kéken világítanak, álomszép, megnyugtató, elgondolkodtató. Háttérben a Madárfészek pirosas fényei, a park még nyüzsög, néhány nepper autentikus csecsebecséket akar ránk sózni, és hatalmas zászlóval kúszó műanyag kínai katonák hada foglalja el a világot 30 jüanonként. Rendesen szlalomozni kell közöttük, valamelyik árus mindig a lábunk alá rak egyet... A taxis le akar húzni (ez itt úgy megy, hogy előre megmondja, mennyit fog kérni, és aztán alkuszunk, sajnos idefelé órával a negyedéért jöttünk, így nincs megegyezés). Kiszállunk, végül leintünk egyet a forgalomból, az tisztességes. A 90% az. Nézem a hátsó ablakból ezeket a kivilágított csodákat, nézem Pekinget, nézem a múltat és a jövőt, próbálom megérteni, miből áll ennek a népnek az ereje, aztán azon kapom magam, hogy már a Nyugatot nem értem...