Háá, hááá, szombaton végre lepottyant a hó. Mindjárt úgy is éreztem, hogy ezt a jeles eseményt egy rendes futással kellene megünnepelnem. Miután legkedvesebb leánygyermekem az anyájával meg az én anyámmal pénteken elröpült a távoli Pekingbe, szükségem is volt valami lelki megerősítő manőverre, mi más lehetett volna, mint egy hegyi futás.
Az új terep North Face cipőmet is ki kellett próbálni, hát felkerekedtem. Igaz, elég sokat pöcsöltem, úgyhogy dél elmúlt mire végre...
Előbb lekocogtam a Margit körúton, aztán el a Molnár János barlangnál és a Komjáthy háta megett, jól megszokott utam a Hármashatár-hegy felé. A nap sütött, kicsit latyak volt, de ahogy egyre feljebb hatoltam a Szépvölgyi úton, egyre jobb lett. Egyre több hó, egyre kevesebb latyak. A Fenyőgyöngyénél már határozottan kellemes volt, a lelkesedésem is egyre nagyobb, fel fel tovább. A nagy adótorony alatt kis pihenő, telefonhívás Pekingből, szerencsésen megérkeztem, minden oké, minden cool. Felhívom a többi családtagot is, addig is kifújom magam, aztán gyerünk tovább. A táj varázslatos. Mesevilág. Nagyon szép. Fantasztikus. Csodás.
Kifutok a siklóernyő-starthelyre, aztán fel a Hármashatárhegy tetejére. Egy snowboardos srác próbálkozik, én futok tovább lefelé, fröccsen a friss hó a lábam alatt, boldogsághormonok töltik el az agyamat. Felkapaszkodok egy kisebb csúcsra, nagyon köves a hó alatt, de megoldjuk, gyerünk tovább. Egy hatalmasat azért zakózok közben, ez nem tölt el boldogsággal, tekintve, hogy majdnem eltört a karom... De nem adjuk fel :-). A fájdalom ellen legjobb ír a futás, lankák, emelkedők, egykét durvább lejtő, egyre több lityik-latyak, és máris Hűvösvölgyben vagyok. Nem rossz, nem rossz, de még mennék tovább. Kicsit lelassulok, keresem az utat, eszem egy kis csokit, és futás tovább, először egy Mária-oltárral találkozok, aztán egy lezárt kerítéssel, ki kell kerülnöm, felfutok, felbotorkálok egy nagyon meredek emelkedőn, egy szánkózó családtól érdeklődöm, merre tovább. Felfutok a hóban a Kis-Hárshegyre, felmászok a kilátóra, körülnézek, imponáló távolságot tettem meg, fantasztikus. Egy külföldiül beszélő fiatalemberrel beszélem meg a dolgot, ő is elismerően bólogat. (Próbálna mást :-) ). A János-hegyi kilátó csábítóan magasodik fölém, kacérkodom vele. De már kezd késő lenni, hiába, aki nem reggel indul futni, így jár. Azért még a Kaán-kilátóra is felfutok. Az még magasabb, megerőltető a menet. Ott már határozottan sötétedik és délutánodik. És hidegedik. Futok le a Szépjuhásznéhoz, onnan akarok fel a János-hegyre, de a józan ész győzedelmeskedik, és egy könnyebb lankásabb utat választok, végig a hegy lankáin, nagyjából szintben. Ne feledjük, a friss hóban nem valami könnyű a futás... Végülis a libegő alá érek ki, lefutok az aljához, ott áll egy busz, felszállok rá, ennyi volt mára, köszi, jó volt.
Otthon utánaszámolok, 21 km, egy félmarathon. Igaz, borzalmas lassan, de lássuk be, a körülmények is rettentő nehezek voltak. Mindenesetre nagyon nagyon jólesett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.