HTML

Gaborchi

"Kitartás Jerzy, átutazók vagyunk." (T.) Egy turista megállt egy eldugott-elhagyatott hegyi faluban. A bolt előtt egy öregember ült, megszólította: -Bátyám, modja, van valami nevezetessége ennek a falunak? -Én azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez itt a világ közepe. Ha innen elindul, bárhová eljuthat.

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Friss topikok

2012.12.18. 10:07 Gaborchi

Fenn és lenn az Alpok szívében

A kilencvenes évekbe már úgy vágtam bele, hogy marathoni futó voltam... És éppen hegymászó akartam lenni. Persze elég léha életet éltem ahhoz, hogy se a futás, se a mászás ne váljon túl komollyá. Valahol 92 környékén egy hegymászó újságban olvastam egy cikket svájci alpesi marathonokról. Ez akkor úgy megragadott. Szerencsés ötvözete a hegyeknek és a futásnak. Azt ugyan nem tudtam komolyan elképzelni, hogy én valaha is képes leszek egy ilyen emberfeletti teljesítményre, de az álmodozás ingyen van - azt lehet intenzív bulizás utáni hamutartóízű másnapokon is...

94-ben úgy éreztem mégiscsak lendületbe kerülök. Akkor futottam mai napig leggyorsabb marathonomat, alpinisták között forgolódtam, és a Kinizsi 100 is megvolt. Kemény edzések, soha azelőtt nem volt olyan kondim. Aztán váratlanul beütött egy másfél hónapos Dél-Amerikai túra, ahol sikerült visszazüllenem - és utána már nem sikerült visszakapaszkodni. Csak az álom maradt. Igaz futkorásztam hegyeken, néha egy félmarathon is befigyelt, de a hitem, az önbizalmam az igen messze volt. Aztán a 2005-ben szándékom ellenére lefutott Budapest Marathonon valami beindult.

Úgyhogy 2007 őszén büszkén rohantam át a Kleine Scheideggi célkapun, éreztem, hogy valóra vált egy álom, egy nagyon nagyon régóta dédelgetett álom. Ezt az érzést kívánom mindenkinek, aki valaha futócipőt húzott a lábára. 20 év futás után, 15 évvel azután, hogy megálmodtam, ott voltam. És bár a felkészültségem korántsem volt elégséges, a hit, a vágy célba vitt. Hihetetlen volt, csodálatos. Csak ültem az Eigerwand vendéglő teraszán, vadiúj pólómban, éremmel a nyakamban, révedten néztem a híres Északi Falat, a Mönch és a Jungfrau hófátyolba öltözött csúcsait, és nem nagyon hittem el. Ez én voltam, én csináltam? Én a lúdtalpas? Én a kishitű? Én akit az orvos eltanácsolt a futástól húsz évvel korábban, mert a térdeim a sima városi futást sem bírták? Aki utolsó volt a tornaórákon? Fura egy érzés volt...

Egy dolgot biztosan tudtam: Ezentúl minden évben ott akarok lenni. Olyan nincs, hogy nem. 

Az élet persze keverte a kártyákat... Magánéleti válság érkezett - újra előkerült a züllött életmód, edzés szinte semmi. Mégis ott voltam a rajtnál - és amit edzésben elmulasztottam, azt a helyismeret pótolta, vagy az elszántság, tény, hogy ismét beértem. De ott már egy kicsit csalónak éreztem magam. Ezt nem lehet ennyi edzéssel, ilyen életmód mellett. Ez nem sport, ez orosz rulett, megérdemeltem volna, hogy fel kelljen adni. Persze, hogy baromi klassz volt, hogy így is sikerült, de valahol belül igazságtalannak éreztem. 

Az nyilván nem volt kétséges, hogy visszatérek...

A harmadik alkalom kissé kötelességszerűnek tűnt... Kavargott körülöttem a világ, kezdtem elveszteni a fixnek hitt pontokat - ha nem lett volna rég beadva a nevezésem, nem megyek. Kétszer 1200 km-t autózni csak azért, hogy közte fussak egy marathont, aminek már minden lépését ismerem... Egyedül. Minek?? Mit akarok bizonyítani? Kétszer megcsináltam. Egyszer is óriási dolog lett volna...  Minek harmadszor is? Minek sátrat verni a szakadó esőben, minek korán kelni, minek erőlködni, mire jó az egész??? Bekövetkezett az a hihetetlen pillanat, hogy célba értem a Jungfrau-Marathonon és nem örültem. Fásult voltam, kiégett, öreg... Minek, minek, minek. 

A külvilág felé ezt persze nem kommunikáltam, nem gondoltam, hogy bárki is értené. Ahogy oldódott a feszültség, inkább büszke voltam. Háromból három. De következő tavasszal valahogy lekéstem a nevezési határidőt. Valahogy... És a következő évben is. 

Az élet közben adta a kis pofonocskákat, a fene akart itt Jungfrau-t futni. Elkönyveltem, hogy az a múlt. Gondoltam, pár évig úgyis el tudom magam adni még nagymenő hegyimarathonistának. Már nem kell lehajtott fejjel futók közé mennem - 3 JM akárhogyis, az már egy komoly szint. De néha elővettem a filmet, a könyvet, amiben én is szerepelek, és hát kezdett cikázni az agyamban az a valami... A vágy. Akartam újra. 

Totális pénzügyi csődben voltam, névnapi ajándéknak kértem a nevezési díjat. Hogy miként fogok kijutni, ezen nem gondolkodtam. Csak ugye edzeni kellett volna... Mivel melegben nem nagyon szeretek futni, nyár elejéig fel kellett volna szívnom magam. Téli Mátra, Mátrabérc, ilyesmi. Na ezek elmaradtak. Havi 20-50km-ek jöttek össze. Április elsején futottam ugyan egy két órán belüli félmarathont, de borzasztóan elfáradtam tőle... Aztán elmentem a Kékesre is, az viszonylag jól ment. De nem éreztem azt az energiát, azt a valamit, azt a pluszt. Azt tudtam, hogy a következő három hónapot meg kell nyomnom. 

És akkor jött a meleg. És a görkori. És a baleset. Nem volt nagy baleset, de egy nyílt sebet hordoztam több mint egy hónapig. Lázzal, legyengüléssel, ahogy kell. Azért a Balatonátúszásra elmentem. Nagyon nehezen ment. A kánikulában egyszerűen gyűlöltem a futást, főleg betegen. De akkor már nem volt visszaút, egy lapra kellett feltennem mindent. 

Drága szüleim ugyanis örömmel fogadták a svájci út tervét. 40 éve jártak arra utoljára, örültek, hogy ürügyet kaptak az újbóli látogatásra. Főleg, hogy az unokájuk is jön. Eszterem még sosem látott futni, még sosem szurkolt nekem. Mi lenne alkalmasabb hely, mint a Berni Felföld? Úgyhogy edzettem. Utáltam, de nem éghettem le előttük. Még sosem láttak futni.

A Hortobágy maga volt a katasztrófa. Hülyén is csináltam, meleg is volt, és a sebem még igen messze volt a gyógyulástól (utóbb derült ki, hogy benne maradt egy szilánk, azért nem tudott begyógyulni 40 napig...). Az első kilómétertől az utolsóig utáltam. Minden futást utáltam, minden mozgást a hőségben. 

Adria... Trópusi hőség... És én futok. Futok? Vánszorgok, küzdök, emberkedek. Ájult fekvés az árnyékban a poreci országút mellett kiürült kulaccsal. Tengervízzel locsolt sapka... Rosszullétek. Minek csinálom??? Majd elmegyünk Svájcba, kirándulunk egy jót, majd rajthoz állok, és kocogok amíg jólesik. Kit érdekel a cél? Már háromszor voltam ott. Tudtam, hogy nem ez lesz. Tudtam, hogy ha rajthoz állok, addig fogok futni amíg engednek, vagy amíg a lábam ki nem nyaklik alólam. Ott legalább nem lesz ilyen pokoli hőség.

Minden nap nézem a webkamerákat - Interlaken 5 fok, Kleine Scheidegg -5 és havazik. Ez kell nekem!!! Kis napsütést azért kérek, hogy az idősebb és ifjabb generáció élvezhesse a szurkolást.

Két nappal a verseny előtt eláll a havazás, a hétvégére kellemes napsütést ígér a Yahoo...

Keresztülszáguldunk az Alpeseken - élvezkedünk, gyönyörködünk. Este rajtszámátvétel. Másnap felmegyünk a Jungfraujochra a vonattal. Kleine Scheideggen megállunk egy sörre - a célban a női mezőnyre készülnek. Egyszál pólóban ücsörgök - kellemetlen. Mármint belegondolni, hogy ennyire meleg van... Kétezer méteren polárkabátban is fázni illik reggel 10-kor. Sörözni remek, de futni? Ettől akartam menekülni egész nyáron. Kezd elszállni az optimizmusom. Fenn, 3500 méteren ritka levegő és pokoli napsütés. A család - főleg a gyermek- piszkosul élvezi a havat, a csodás kilátást, szánkózás, drótköteles száguldás a gleccser felett. Csodálatos. De a fejem fáj. Lefelé menet már nem nagyon élvezem az életet. Lehet, hogy napszúrást kaptam? Szorongok a másnap miatt. Érzem, hogy nem fog menni. Tétován ülök a szálláson, próbálgatom a cipőket, rakom a rajtszámot a pólóra. Bizonytalan vagyok. Már előre fogalmazom, hogy mit mondjak miért nem jött össze. Ez nem jó jel. Eddig egyszer sem merült fel bennem, hogy nem sikerülhet. Eddig mindig tudtam, hogy csak akkor sikerül, ha nincsenek kétségeim. De most vannak. Lehet, hogy azért, mert a pólót már előre megkaptuk? Lehet, hogy nincs kedvem az egészhez? Igazából egész nyáron ezt éreztem. És erre itt ez a rohadt hőség. Nem tudtam elmenekülni előle. Berakok 20 frankot a futógatyámba. Tudjak sörözni a kiállás után. Úgy érzem, átvertem őket. Eljönnek a világ végére, hogy először lássanak futni, és tessék. Már előre feladom. Ők persze nevetnek rajtam - ha nem jössz futni, magunktól sose jöttünk volna vissza ebbe a csodavilágba. Mit számít a célbaérés? A gyermek is boldog - reggel az ágyából az Eiger hófedte csúcsán megcsillanó napsugarakat látja meg először. Mindenki boldog, hogy itt vagyunk, én akkor mi a  szösznek izgatom magam? 

Reggel a vonaton feszült arcú futók között szorongunk. Én is feszült vagyok. A gyermeket teljes mértékben a nagyszüleire bízom, és elmerülök  üvöltő fülhallgatóm burokszerű világában. Már nem vagyok a világon. Már futok. A rajt előtt bemelegítés, pisilés a parkban. Mielőtt az utolsó ruhadarabomat és a zenegépemet is leadom az öregeknek a gyermek odajön hozzám és szorosan átölel. Ritka dolog ez nála. Apa, sikerülni fog hidd el. Nyelem a könnyeimet. 

Beállok a tömegbe - rajt. Pokoli nehezen mozgok. Mintha iszapban lépkednék. Az első öt km-n gyűlölöm az egészet. Aztán belelendülök. Nagyon jó ez, csodás, fincsi, ismerős tájak, remek tempó. Csak ne lenne ilyen kurva meleg. Minden frissítőponton vedelés, öntözés. Mint a Hortobágyon. De 10 km-nél nagyon fickós vagyok még. Főleg, hogy a szűk völgy árnyékot ad. Van, hogy fázom is. Aztán valahogy érzem, hogy fogy a lendület... Az első évben a 26 km-en lévő durva emelkedőig lazán és könnyedén futottam. Most 18 km körül kezdek erőlködni. Befutunk Lauterbrunnenbe, 20 km, ünneplő szurkolók, és nincs kedvem, nincs erőm. Úgy érzem, ennyi volt bennem. De nem állhatok meg. Olyan isten nincs. Minden lépés az akaraterő nyers próbatétele - és még sehol sem vagyunk. Féltávnál 2:24. A Hortobágy gyengébb volt két perccel. De más az inerciarendszer. Ott akkor célbaértem. Itt a nehézségeknek a negyedén sem vagyok túl. És már alig van erőm. Az a kurva hőség. Miért nincs fagy, jégeső??? Hát hiába menekültem Svájcba a nyár elől???? 26km - az első komoly szint. Megyek. Megyek. Megyek. Ennyi. Nincs lendület, de erőlködés sem. Már nem gondolkodom azon, hogy meglesz-e. Talán már nem is érdekel. Csak arra gondolok, hogy nekem bele kell tennem mindent amim van. Csak akkor ér bármit is ez a hely. Az emelkedő tetején Pink Floyd szól. Könnyebb részek jönnek, újra futok. Újra érzem a lendületet. Újra elhiszem. Még a Wengeni főutcán is. A hangulat frenetikus. Ismerek már minden utcakövet, és az az illúzióm, hogy remekül haladok. Bárha az óra mást mond. Az a szemét azt mondja, hogy vészesen zárkózik fel rám a szintidő. Alpiglen után az emelkedőn már érzem, hogy vége. De én nem állok meg, amíg azt nem mondják. Látom a frissítőállomást, tudom, hogy ott meg kell állnom pihenni - talán masszázsra is. Ha belefér az időbe. 

És akkor tétován hátrafordulok, és meglátom a záró bicikliseket. Kedélyesen tekernek, egyenletesen. Egyikük hátizsákjában cirokseprű. Humoros. Sorra előzik le a gyalogló futókat. Ezt nem hiszem el. Olyan mint egy rémálom. Egyre közelebb érnek hozzám. Akkor tudatosul bennem, hogy a gondolat, amivel eljátszottam, valósággá válik. Hogy itt tényleg van esély, hogy ne sikerüljön. Igazi valóságos komoly esély. Hogy most először nem kapom meg a sikert csak úgy. Mit mondok nekik? Elképzelni olyan könnyű volt. De most itt lohol a nyomomba két kibaszott vidám bicajos. Próbálok meglógni előlük. Szívem rögtön felmegy a két fülem közé, ott zakatol - gyomrom meg a torkomban. Elvtársak, ami nem megy, azt ne erőltessük, jutnak eszembe Lenin örökbecsű szavai. Mellém ér a rohadt bicigli. Hát ebben annyi emberi érzés sincs, hogy lelassítson mögöttem? Rohadt svájciaknak ennyire fontos a menetrend? Nem látják, hogy milyen jó erőben vagyok? Futok én, csak kicsit lassan. Megkérdezi, hogy jól vagyok-e? Miért, gottimhimmel, nem úgy nézek ki? A tekintetéből úgy látom, hogy nem... 100 méterre van a pont. Ha addig vissza tudom előzni őket, kapok még 6km esélyt. Tudom, hogy felesleges. Még 10 km hátra van, és kb 800m szint. Ezt persze csak utólag gondoltam végig. Akkor csak az volt a fejemben, hogy ez nem lehet, ez kibaszás, hogy nem mehetek végig. A szemem előtt zárják le a pályát. Én vagyok a harmadik vagy negyedik akit kiállítanak. Forog a világ. Szédülök, remegek. A kudarc fájdalma óriási megkönnyebbüléssel keveredik. Nem kell tovább mennem. Megtettem amit tehettem. Nem én adtam fel. (na persze...) Leadom a chipet, kapok érte egy elismervényt. Ezért a célban kapok egy klassz hátizsákot. Ez nem vált meglepetés. Még el is mosolyodok. Először azt gondolom, hogy nem érdemlem meg, aztán megnyugtatom magam: három teljesítés után ne legyenek ilyen aggályaim. Aztán lefekszem az aszfaltra - mielőtt elzuhannék. Behengeredek egy asztal árnyékába. A rendező csaj kérdi, hogy kell-e orvos, meglepően összeszedett angolsággal mondom el neki, hogy semmi bajom nincsen, csak kell egy kis idő, mire az agyam újra vérhez jut. Felajánlja, hogy menjek be - hűs árnyékos helyen kényelmes kempingágyon is heverhetnék az aszfalt helyett. Végiggondolom az ajánlatot és arra lyukadok ki, hogy nem éri meg az erőlködést. Ott akkor semmi egyébre nem vágyom csak a mozdulatlanságra. Visszhangos ködfátyolon keresztül hallom, ahogy beszélgetnek. Beér az utolsó futó -vánszorgó- is, szép lassan pakolni kezdenek. Visszatérek a valóságba, feltápászkodom. El kéne menni a vonatmegállóig. Egy km. Azon a terepen, ahol félórája még fel akartam futni. Zombicsapat vándorol felfelé. Senki nem nem nevet, senki nem szól. A megálló mellett az Allmendi vendéglő. Kiülök a teraszra, és kérek egy sört. Még mindig remegek, reszketek. Nem a hidegtől. Bár lassan feltámad a szél. Alattam - nagyon messze alattam- a völgy, amin feljöttünk. A világ egyik legszebb völgye. Felettem szinte karnyújtásnyira a gleccserek. Kudarc? Nem tudom. Sörözök a világ egyik legklasszabb helyén, egy kemény 32,5 km hegyi futás után. Kudarc ez? De hát nem értem célba. Ezen még sokat lamentáltam később is. Fázni kezdek, és a vonatot is látom kanyarogni, elbotorkálok az állomásig. Bambán nézek kifelé. Ismerős tájak másik nézőpontból. Érdekes.. Aztán utolérjük a mezőny végét. Épp zárják a Wixi pontot. Kígyózó embersor halad felfelé a morénán - ők már megcsinálják. Belémhasít a fajdalom. Ott a vonaton sírni kezdek. Nézek meredten ki az ablakon, és fáj, ahogy mennek, rendíthetetlenül felfelé. Nekem is ott kellene lennem. 

Mire felérünk, nagyjából helyreáll a lelki egyensúlyom. Átveszem a hátizsákot, megkeresem a családot. Gyermekem a célban kuporog és vár. De egyszerűbben túllép az ügyön - jöjjünk jövőre, akkor megcsinálod. Nem bírom nézni a célba érkezőket, elmegyünk kajálni. És hát iszogatok is szépen. 

Este Grindelwaldban kinn maradok vacsi után - egy fáklyákkal kivilágított terasz az Eiger alatt. Kolompok, patakzúgás, sör és jéger. Csend nyugalom, relax. Igen, jövök jövőre is.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://gaborchi.blog.hu/api/trackback/id/tr454971040

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása