Szóval Arizona. A határon indián árusok. Indián sátrak, indián minden. És vörös homokkő. Vörös, vörös minden, még az autópálya is vörös. (Ami elég furcsa érzés.) A Petrified Forestnél nem állok meg - később visszatértünk ide, megéri-, lassan falom az utat Flagstaff felé. A jelzésnél balra fordulok, és pár mérföldes bekötőúton elérem a Krátert. Sajnos, ez a természetnek egy olyan tüneménye, amiről nagyon nehéz írni. Merthogy egy nagy kráter a sivatagban, körben felgyűrődött peremmel, mélytányér a belseje, persze tudom, láttunk ilyet a tévében satöbbi. De amikor az apró emberke sétál a nagy kráter peremén, és megpróbálja elképzelni, mi hozta létre, és hogyan? Milyen erő kellett ahhoz, hogy a sivatagban egy százhetven méter mély, 1,2 km átmérőjű luk keletkezzék egy pillanat alatt. Milyen erők gyűrték fel a peremét annyira, hogy több tucat mérföldnyiről is látszik. Állsz csak ott a peremen, a hangyafasznyi kis ember, és arra gondolsz: "megzabolázzuk a természetet". És könnyesre röhögöd magad. A kráternél egyébként kellemes büfé, és téglafalakkal szélvédett piknikhely van. A fal mögött a Flagstaff Mountains hófedte (!) csúcsai. Mögöttük következő megállóm, egy másik gödör. És bár épp most ájultam el a természet erejétől,  bár elég sok filmen, fotón láttam, és  sejtem, mire számíthatok, mégis nehezemre esik gyorshajtás nélkül megtenni a következő százegynéhány mérföldet.
Flagstaffnál letérek a pályáról, a nemrég látott hósipkák lassan mögém kerülnek, kétsávos úton haladok, lassan felfelé. Alig érezhetően emelkedik az út, lassan elmarad a fenyves, cserjés, sivatagos vidék jön. A térkép szerint egész közel vagyok, mégsem utal semmi az előttem álló csodára. Persze, tudom, ez nem hegy, ez gödör, mitől látszana. Mégis, az ember várna valamit, valami utalást, valami fílinget, mégiscsak a világ egyik legnagyobb természeti tüneménye van itt - 11 mérföldre a tábla szerint, a Magas-Tátra ilyen távolságból már fölénk magasodik, itt meg csak a Park bejárata magasodik, veszek egy Golden Eagle Passt, ez érvényes innentől minden Nemzeti Parkba, ki is használjuk a későbbiekben. De hol az a híres nevezetes Nagy Kanyon??? Nyújtogatom a nyakam, izzadtan markolászom a Century ócska műanyag kormányát. Parkoló, kilátópont. Hát akkor itt megállok és kilátok. Tompa puffanással csapódik be a batár ajtaja a hátam mögött, nem zárom be. Közeledek a korláthoz, és látom. Látom, látom, látom, amerre nézek csak azt. Ha nem lenne a korlát, belegyalogolnék. Szédülök, meresztem a szemem. Olyan szavak tolulnak a számra, melyet kiskorúak előtt kerülnék. Bárha itt lenne egy kiskorú, úgysem tudnám visszatartani. Most sem könnyű, 9 év után.
Fogalmazzunk úgy, hogy a hely nevében a "Grand" az egy understatement. Itt látóhatártól látóhatárig Canyon van. Szemben valahol messze látszik az északi perem. Nyugatra nem látni a végét. És keletre sem. A Colorado állítólag ott folyik lenn, innen nem látni. Vadul fotózok, a márciusi levegő káprázatosan tiszta. Ki tudja eljutok-e még ide. (Májusban visszajöttünk. Sokkal nagyobb a tömeg, és a Los Angelesi szmog nyúlványai is beértek. Nem mintha az évmilliók mesterművét ez megalázta volna. Inkább minket, pillanat-emberkéket.)
A Bright Angel Pointtól végre látni a folyót is. Nagyon messze van, nagyon mélyen, nagyon kicsi. Ájuldozásom újabb dimenzióval bővül. Itt egy napos gyalogtúra lemenni. Keskeny ösvények és perzselő nap, mégis csak az időhiány akadályoz meg.
Rettentő nehéz elindulni. Néhány óra erejéig összefonódtam az évmilliókkal. A dimenziók felfoghatatlansága még sokáig kisért.

Merengve hajtok tovább. Gábor kocsit hajt. Nagy, ugly, Buick Century Station Wagon típusú gépkocsit. Olyan üresnek érzem magam.
Selingmannél lemehetnék a pályáról, hogy a történelmi 66-oson is menjek egy kicsit. Most nincs kedvem. Lesz még rá alkalom.  Kingmannél alkonyodik. Valami mégis hajt, hogy az éjszakát már  Californiában töltsem. A Manifest Destiny biztos, ami emberek millióit hajotta végig ezeken a vidékeken, ezeken az utakon. Lóháton és echós szekereken, indiánokat kergetve és indiánok elől menekülve,  széteső teherautókon az aszály elől , arany után sóvárogva, Hollywood után sóvárogva, így vagy úgy, de mindenki ugyanazt kereste. Amit én is. Az Amerikai Álmot. (Én persze nem azt keresem. De mégis.)
Lehajtok a Colorado völgyéig, határórök ellenőrzik az autót. Californába ugyanis nem lehet élelmiszert bevinni. Persze az éjszaka közepén nem vacakolnak túlságosan.
Needlesben alszom.
Kezdődik az utolsó nap. Nem akarom, hogy vége legyen. Az út magába szippant, átölel, elringat. Megszerettem ezt a szar autót. Megy. Megszerettem a 40-es autópályát. Visz.
A Century megint melegszik. Az út keményen emelkedik, megértem miért hívják a Mojave-t magas sivatagnak. Mellettünk végtelen tehervonat küszködik hat mozdonnyal.
A később ellaposodik a táj, nem érezni a magasságot. Gyakorlatozó bombázók húznak el a fejem felett. Lejövök a pályáról, megyek egy kicsit a 66-oson. Gazverte betoncsík. Párhuzamosan megyünk a negyvenessel,  mindenki elhagy. De meg kellett éreznem a feelinget. Lehet, hogy hülyeség, de nagyon jó. Része vagyok a történelemnek. Barstownál véget ér a 40-es, becsatlakozunk a Las Vegas felől érkező tizenötösbe. Kisvárosnyi kamionparkoló és benzinkút. Roadmoviezok egy utolsót, ócska söntés, benzinszag, a kamionok végtelen mormolása. Megszerettem ezt a világot, megszerettem Gördülő Amerikát, a modern Vadnyugatot. Ülök egy fantasztikus hullámvasúton, és nem akarok kiszállni.
A tizenötös délnyugatnak tart, kissé emelkedik, hófedte csúcsokat látok, aztán egy hágó után a hullámvasút lefelé fordul. Kitárulkozik előttem a hatalmas Los Angelesi agglomeráció keleti csücske, város, város, ameddig a szem ellát. Nem tudom eldönteni, befejeződött-e valami, vagy most kezdődik.
Keresgélem a barátom házát a végtelen rengetegben, az autónak nem tetszik az araszolás a melegben. Végre megvan. Leparkolok, és iszonyú gőzfelhő csap ki a motorból. Eddig bírta, nevetek, megpaskolom a tetejét, oké, haver, megjöttünk.