Gaborchi

Tavalyelőtt egy idegbajosan szervezett, távokban erősen túlvállalt UB-m volt. Tavaly jól szervezett, reálisan vállalt - és talán pont emiatt meglehetősen unalmas. (Már eleve a futás ugye unalmas.) Úgyhogy idén egyáltalán nem terveztem részt venni rajta. Max, jó idő esetén, bicajjal tekeregni a futók közt, szurkolni, élvezkedni.

Ez a szezonom nem is ment jól, nyűglődtem a futással, a Téli Mátrára el sem mentem, a Mátrabércet Kékesen feladtam, máshova be sem neveztem. Úgy gondoltam, ez nekem most nem a futás éve.

Néhány hete elkezdett nyüzsögni a Facebook az UB-től, és hirtelen éreztem, hogy hát mégiscsak ott kellene lennem, aktívan. Közhírré tettem, és egy csapat, a Runaholic Anonymous úgy érezte, hogy szükségük van rám. Kevés futást, és bicajos kisérést vállaltam. Ami kicsit szürreálissá tette a dolgot, hogy egyáltalán nem ismertem senkit a csapatból. Nem is folytam nagyon bele a szervezésbe, gondoltam, odamegyek, viszem a bicajt, aztán majd megmondják, mit merre.

Szombat délelőtt volt az első szakaszom, vonattal mentem Csopakra. Már az északi parton zakatolva érezni lehetett, hogy itt valami van. Már a vonatablakból kihajolva magával ragadott a hangulat. Már tudtam, hogy itt rossz nem lehet. 

Megkerestem a Csopaki váltópontot, felhívtam Krisztát, hogy itt vagyok, aztán kiálltam napozni, szurkolni. Egyszer le is heveredtem, de ezt sikerült egy harcias hangyabolyban, úgyhogy nem időztem sokáig. Még ma is viszket a hátam, csíptek mint állat. Na végre megjött a csapat egy része, futócipőt húztam, vártam a rajtot. Kriszta elkérte a bicajomat, unta már az autóban ülést a hőségben, így együtt vágtunk neki. Csak 13,5 km volt, nem gondoltam, hogy ez nekem bármilyen nehézséget is okoz, de a frissen leküldött Redbull kicsit megpörgetett, úgyhogy elfutottam az elejét. A hőség meg taglózott rendesen. A pulzusom az egekben, de az élet derűs volt, kocogtam, beszélgettünk, arrafelé azért vannak árnyas sétányok, a Balaton gyönyörű volt, egy szimpatikus vidék. Még a tavalyi szenvedős maratonom helyszínei is inkább kellemes emléknek tűntek. Aztán a tihanyi elágazó után elfogyott az árnyék és túlélőjátékká vált az egész. Pontosan éreztem, hogy a Nap egy szondát bocsát az aurámba és szívja ki az erőt. Másodpercről másodpercre gyengültem, szél semmi, azt a kutyafáját! (Ezt nem pont ezekkel a szavakkal gondoltam.) De közben vidáman dumálgattunk, ráadásul az utolsó zebrán egy halmozottan csinos rendőrnő irányította a forgalmat, majdnem meg is álltam ott, és aztán már jött is a befutó. Megálltam, és úgy éreztem, mintha egy hegyiultrán lennék túl. A váltóm továbbment, Kriszta is vele a bicajjal, én nagyon lassan összeszedtem magam, nyújtottam, nyújtózkodtam, aztán autóval átmentünk a következő pontra. 

Onnan Andit kellett kisérnem, a hegyek között. Ezt a szakaszt nagyon szeretem, bár fizikailag nehéz, látványra gyönyörű, és szellős is. Az előző két évben ott futottam. Andi meglepően lazán nyomta, a szél szépen simogatta a bőrömet, tök vidám volt. Időnként jöttek ismerős futók, bicajosok, autós kisérők, integettünk, dudáltunk, beszélgettünk, olyan igazán kellemesen és nyugisan telt az idő. Andi próbálta számolgatni a szintidőket, a tempót a tervhez képest, én javasoltam neki, hogy ne törődjön ilyen baromságokkal, csak élvezze. Ezt láthatóan megfogadta. Dörgicsénél óriási meglepetésemre Csanyáék voltak a frissítő, ott leragadtam kicsit dumálni, aztán utolértem a védencemet, és ott támolygott Bitliszbá is, igen szánalmas állapotban. Próbáltam őt vidámságra gerjeszteni, de igen határozottan tudtomra adta, hogy törődjek a magam dolgával. Nagyon rosszul nézett ki, ehhez képest még 50 km-t ment... Hát, kalap le...

A Zánkai ponton István mondta, hogy nem kell kisérni, de mehetek utána, ha akarok. Ott kajáltam, ismerősökkel beszélgettem, Bitliszbá még mindig talpon, aztán belevetettem magam a Káli-medencébe. Persze a csapattal elvesztettem a kapcsolatot, nem tudtam, ki, hol mikor vált, bíztam benne, hogy valahol majd összefutunk. Közben újabb megállások, beszélgetések, baromi klassz volt. Köveskál, Salföld környékén már kicsit gyanús volt, hogy hol lehetnek, elkezdtem írogatni. A salföldi pontnál mondták, hogy a Varga pincészetnél vannak, oda menjek. Határozottan emlékeztem, hogy Köveskálon volt egy "Varga picészet" tábla, váltópontra ugyan nem emlékeztem, de usgyi vissza. Nem lehetett több tíz km-nél. De valahogy, ahogy telt az idő, a napfőzte agyamban valami gyanú kerekedett, Köveskál határában rágugliztam és igen, jahuliiii, hurrrá, a Varga pincészet pont a másik irányban van. Ő igen, ezennel felállítottam az önszopatás pehelysúlyú világrekordját, száguldás vissza, a Varga pincészet persze végtelenül messze, rohadt nagy emelkedők után. Mehettem volna a hetvenegyesen is, de nem mertem letérni a futóútról. Csapatom már telefonált, hogy mivan, de valahogy megtaláltam őket, mocskosul fáradtan, frusztráltan, aligállva a lábamon. Onnan csak Tördemicig kellett eltekernem, nem is kellett sietnem, onnantól más akart bicajozni egy bő félmaratont, ezt egyáltalán nem bántam. Ott végre jött egy kis relax, eszegettem, iszogattam, pihentem. Kocsival átmentünk Keszthelyre, útközben Meki, aztán megint relax amíg meg nem jött a bicajom. Közben persze nézzük a futókat, tapsok, szurk, minden. 

Innentől pár szakaszt szilaj férfiak futottak, akiknek nem kellett kiséret, a következő 30 km-n a magam ura vagyok :).Alaposan beöltözök, lámpa, kóla, minden ami kell, aztán indul a magányos száguldás. Valahol Keszthely után a susnyásban Kareszék egy privát frissítő és szurkolópontot csináltak, kell is, mert az egy lélekölő szakasz. Ott is beszélgettem sokat. Aztán a déli part végtelen egyenesei, lángosszag, gyrosszag, diszkókból támolygó ittas ifjak, az a szakasz egy elmosódottan vibráló fénycsík az emlékeimben, egyre több Redbullal a szervezetemben, egy szürreális, filmszerű álom, pokolian fáj a seggem a bicajon, legszivesebben leroskadnék egy gyrososhoz, sör jéger - persze akkor nem lenne az az erő, ami rávesz a továbbmenésre. Alsóbélatelepen lepihenek, szerencsére az online kommunikáció jól működik, nagyjából tudom, mikor jön az ember - Melinda úgy gondolja, nincs rám szüksége ezen a szakaszon is végigrohanok. Ibolyát kisérem valami öt km-en, kedélyesen elbeszélgetünk, a fenekem még mindig marhára fáj, sőt egyre jobban, és hol a vége, atyavilág, mekkora egy ütődött alak vagyok, de mindegy, mert közben a kedvem mégis tök jó. A következő két szakaszon megint nincs rám szükség, relaxálok, élvezem a balatoni hullámok moraját, kezdenek csicseregni a maradak, már lassan világosodna is, ha nem lenne tök felhős az ég. Szerintem esni fog.

Balatonvalamicsodádon indul Kriszta egy laza harmicasra Siófokig, ő kérte, hogy menjek vele - sőt benne van a pakliban, hogy sok lesz neki, és egy részét be kell vállalnom. Felkészít arra is, hogy hisztizni fog meg ilyesmi, na gondolom magamban, az klassz lesz, merthogy épp nekem is leginkább hisztizni lenne kedvem. Fázom, esik az eső, pokolian fáj a seggem, álmos vagyok, öreg, nyűgös és beteg. És végtelenül hosszú nyílegyenes szakaszokon kell menni bő három órát lépésben imbolyogva, esőben. Ó én hülyebarom. De mindegy, én akartam. Hálistennek ez a hiszti dolog csak ijesztegetés volt, a csajszi tök jól megy, vidámnak tűnik, keveset kommunikálunk, de azt értelmesen. Vannak hosszú fasorok, ahol alig érezni az esőt, ez sem rossz érzés. Végülis egész kellemes. Az idő meg a távolság akkor is ugyanannyi, ha utáljuk, ha nem utáljuk, könnyebben telik. Aztán valahol felveti, hogy mit szólnék, ha az utolsó nyolc km-t én futnám. Ööööö, erre némileg udvariasabban válaszolok, mint amit valóban gondolok, de persze, miért ne. Már úgyis marhára unom a bicajt, csak nem tudom, lesz-e erőm futni. Mindegy, majd kiderül.Úgyhogy kedélyesen haladunk tovább, a váltópont előtt előremegyek, hogy át tudjak öltözni, tök merev minden porcikám, fázom, nem tudom, mennyire lesz meleg futva, mindegy. Jó pár percet el is baltázunk ezzel az öltözködősdivel, aztán nekiiramlok.

És a lábaim, mint valami felhúzós játék, akaratom ellenére beállnak egy hatperc körüli tempóra, és hiába tiltakozik a szervezetem többi része, mennek. Jahátmondjuk a gyomrom rögtön ellenzékbe vonul, felmászik a torkomba, meg minden szart csinál, ebből rókamóka lesz, fujj, de utálom, szerencsére pont jön egy frissítő, ott leszedálom sóspereccel, aztán utolér Kriszta a bicajommal, ad kólát, ezzel megoldottuk a problémát. Onnantól rendesen élvezem a futást, beszélgetünk, nevetgélünk, és jólesően haladunk. A váltás a DK pontnál van, ez külön öröm nekem, úgy fogadnak mintha olimpiai bajnok lennék, úgy is érzem magam, baromi jó, imádom. 

Onnan autóval a célba, aztán várjuk a csapatot. Van nagy közös célbaérkezés, csapatfotó, örülés, aztán a kimerültségtől elkezd forogni a világ. De már nem baj. Lassan szétcuccolunk, elköszönünk, baromi jó csapat volt, hálás vagyok ezért a roadmovie-zós adrenalinmámorért, köszönöm. 

A versenyközpontban kódorogva Siegli Úrba botlok, és afterpartyzunk még némileg vérbe borult szemekkel és egyre komótosabban forgó nyelvvel. Mikor ő elköszön bicajra szállok - még nyolc km. Lepsényig. Hú, de hosszú ez most... Aztán elalszom a vonaton.