Mit tesz az ember, ha sorsa Krétára veti pár héttel a hegyi marathon előtt?

Az első nap, talán a második nap is hever és élvezi a korlátlanul rendelkezésre álló sör és fröccs-forrást. Aztán lemegy a tengerpartra futni.

A Rethymnoi tengerpart elég hosszú volt, és hatalmas hullámok csapkodtak, mezítláb, térdig-combig a tajtékban igencsak megerőltető volt a menés, valami miatt mégis levakarhatatlan vigyor feszült az arcomra. Igen, ez Élet... Időnként a fejemet is elborította egy-egy nagyobb loccsanás, időnként majdnem magával rántott az Égei-tengerbe, én mosolyogva fenyegettem, no-no tenger, futni jöttem, nem úszkálni... A part végtelen sorában napbarnított testek, szebb és kevésbé szép emberpéldányok lesték csodálkozva, mit is csinálok én ott. 

Másfél óra elteltével végkimerülten roskadtam a homokba és jó volt...

Másnap persze nem volt kedvem futni, de egyre komolyabb sóvárgással nézegettem a távoli hegyeket. Nem csak azért mert hegyi marathonra készülök, azért mert vad kopárságukban szépek voltak, csábítóak...

Úgyhogy egy bőséges villásreggeli után némileg rápihenve futócipőt ragadtam, az iPhone-on bekapcsoltam a GPS-t, hogy vissza is találjak, és nekiindultam a hegyeknek. Találomra kanyarogtam a tekergő aszfaltutakon, elhagyott olivaligetek között, a hőség nyomasztó volt, de a friss tengeri szellő oldotta valamelyest. Lassan elhagytam a tengerparti településeket, egyre kopárabb lett a táj, egyre meredekebb az út, egyre fárasztóbb a futás. Egy elágazásnál Maroulas felé vettem az irányt, ösztönösen éreztem, arra érdemes. Egy rohadt meredek emelkedő őrizte a falut, belem-tüdőm kiköpve tántorogtam az ódon házak közé, és... És megfeledkeztem a melegről, megfeledkeztem a fáradtságról, megfeledkeztem mindenről, mert eleven középkorba csöppentem. Egynémely házikóból mintha most költöztek volna ki a velenceiek, a felhagyott olivamalom romjai, az erőd, a félig összedőlt házak között otthonosan éldegélő kisöregek, az árnyékban nyújtózó macskák.

A falu melletti kopár ösvényen töpörödött nénike cipelte a rőzsét, paraszt kapálta a szörnyen köves földet, szamarak cipelték a vizesbödönöket és girhes kecskék próbáltak lerágni valamit a végtelenségig lerágott kórókról. 

A nap felrajzszögezve az égre, csend, mozdulatlanság, lassított felvételekbe dermedő dokumentarista dioráma. Lassan végigjárom a kis utcákat, a puha, futócipős léptekkel, izzadtságban fürödve, boldogan próbálom magamba szívni a látomást. Valóság?

Vajon a tengerparton hering módjára tespedő tömegek tudják? Sejtik, érzik, hogy egy óra futásra mekkora kincset rejtenek a krétai hegyek? Vajon érdekelné őket? 

Lézeng azért pár turista, és a falun is látszik, hogy itt ott amott beindult valami restaurálás. Tovább kell mennem, nem maradhatok, futni jöttem, lenézek, látom, iszonyú messze a tengerpart. És még felfelé szeretnék. Titokzatos épület sziluettje rajzolódik ki az ég kékjére magasan felettem, az még meg kell néznem. Kifutok a faluból tovább fel egyenesen, borzasztó meredek az út, alattam egy halamas szurdok végtelen szakadék. Eljátszom a gondolattal, ha találnék ösvényt lefelé, ott kellene visszafutnom a tengerhez. 

Megérkezem az építményhez, csinos vendéglő, Taverna Fantastico. Tényleg Fantastico, a kilátás, az egész partszakasz, falvak, ligetek, cserjések. Továbbmegyek, keresem az utat a szakadékba, egyre feljebb és feljebb. Egy lánc keresztezi az utat, mellett kutyaház. Nem tudom mit és miért őriz ott az az összekuporodott elárvult kutya, mélyen a szemembe néz árnyékos kuckójából és továbbenged. Egy darabig megyek tovább, lefordulok az aszfaltútról, kecske tetemek mellett futok el, de zsákutcának bizonyul, nem erőletem tovább. Fáradt vagyok és borzalmas meleg van a kopár fennsíkon. Mire visszaérek, a kutya kikászálódott a házából, hanyatt fekve az út közepn várja a simogatást, megkapja, szegény kis elhagyatott dög, hálásan pillant utánam. A taverna látványa megérleli bennem a magyarázatot a zsebemben gyűrődő Eurókra, kérek egy sört. Kiülök a kerthelységbe, én vagyok az egyetlen vendég, az asztalra teszem  fájós lábaimat és az élet császárainak arckifejezését öltöm magamra. 

Még csábító lenne 2-3 sör, de a szállodában ingyen van, innen meg csak taxival mennék le utána, összeszedem magam, fülemben szól a rakendroll és száguldás lefele, új utakon persze, csodás villanegyedeken, olivaligeteken keresztül, a lefelé futó ember nagy barátja a gravitáció vezérli szökellő lépteimet, egyre közelebb a tenger, a város, a civilizáció, a zsúfolt főutcán vigyorogva kerülgetem a népet, a szállodaportás nevet, a sörcsap alá egyszerre két korsót teszek, emberek, ez fasza volt!