Gaborchi

Egyszer régen egy forró nyári napon, fáradtan, és a megfelelőtől igen távol eső öltözékben felkínlódtam magam a Vöröstorony-hágóra, társaim egy csomót vártak rám, és a Nagy-Tarpataki völgyön a leereszkedés végtelennek tűnt.
Jó néhány évvel később egy másik irányból - a Lengyel-nyereg és a Rovátka érintésével jutottam el ugyanide. Ez már kellemesebb volt, bár a Hosszútavi háznál (Zbojnicka Chata) igen sokat kellett sorbaállni a sörért.

Tavaly azt találtam ki, hogy mindhárom hágón végigmegyek!
A Csorba-tónál szálltunk meg, elektricskával mentem Smokovecre, ragyogott a nap, a Tátra legszebb őszi arcát mutatta.
A sikló indulásáról 1 perccel lekéstem, nem akartam megvárni a következőt -már így is 9 óra volt. Iszkiri fel az úton, a Tarajka, a Bilik ház csak úgy elsuhantak mellettem, a Rainer kunyhónál sem lassítottam. A kis hídon átkeltem a Tar-patakon, fel az Óriás-vizesés felé, a Zamkovszky-házhoz, persze ott sem álltam meg, előző nap úgyis ott ebédeltünk, az egész família. Most siettem, hogy a hágókon időben átérjek. Irány a zöld jelzés, a Tátra egyik legszebb völgye, a Kis-Tarpataki völgy.
Ez a völgy a Nagy-Tarpataki völgy felett függ, egy egykori függőgleccser alakította ki, a gleccserlépcső most az Óriás vízesés. A völgy bejáratánál meseszép környezetben áll a Zamkovszky ház, onnan a Kis-tarpatak mentén visz az ösvény. Körbe körbe nem sok látnivaló van eleinte, felfelé nézve annál inkább, ugyanis a Lomnici-csúcs függőleges déli fala alatt baktatunk. Szóval vigyázni kell, mert az ember könnyen elbotlik.
Erőltetem a tempót, sietek, vár a Téry-ház, a sör. Kezd rettentő meleg lenni. Hoztam ugyan vizet, de a Tátrában valahogy nem érzem odaillőnek.
A Téry-házban az ominózus Vöröstorony-hágó túrán jártam először. Előző nap a Sárga-falon másztuk a Korosadowicz utat, a másnapi túra lett volna a levezetés. Csak éjjel nem aludtam, a farmer alá műszálas harisnyanadrágot vettem és egy nehéz bakancs volt a lábamon. Mindez júliusban, rekkenő kánikulában. A ház egy hatalmas sziklafal tetején ül, egy vízesés mellett tekereg az ösvény felfelé - szerintem ez egy remek vendéglátós trükk - aki itt nem éhezik/szomjazik meg, az meg is érdemli.
Pár évre rá szakadó esőben jöttünk. A patak elöntötte az egész völgyet, térdig jártunk a vízben, mikor Csaba realizálta, hogy még a vizesésen is fel kell mászni, elment az életkedve. Pedig szerintem nagy buli volt:-)
Aztán mentem túrasível is. Havaseső esett és köd volt. Szerencsére a sílécem sárga, legalább az elejét láttam. A hó iszonyú mély volt és puha, minden második lépésnél visszacsúsztam, beszakadt a síléc alatt, nemegyszer dobtam hátast... Úgy éreztem sosem érek fel. És hogy fogok itt lecsúszni... A ház söre és becherovkája azért adott energiát, a vízesés sziklái között életem sízése következett, hangosan üvöltöztem a ködben, és iszonyú boldog voltam, hogy itt lehetek.
Voltam itt azóta gyalogos hótaposással is - síléc nélkül is nagy élmény volt lecsúszni- és láttam a ház körül a ködben legelésző kőszáli kecskéket.
Ezek a régi túrák jártak a fejemben, lassan elmaradt a Lomnici-csúcs, elértem a Sárga fal alá, egyetlen magashegyi sziklamászásom helyszínére, aztán lassítás nélkül fel a vízesésnél. Sorra előzgetem az embereket, igaz, egyre lassabban, egyre nehezebben megy. A torkom már taplószáraz, a szívem a fülemben dobog, a levegőt meg a sok léhűtő túrista elszívta előlem, az aljasok. Bár ahogy jobban megnézem őket, rájuk is férne egy oxigénsátor.
Jeden pivo proszim, gyekvujem peknye, ki a házból, félmeztelenül ülök egy kövön az Öt-tó katlanában, a szeptember végi nap édesdeden símogat. Még dél sincs, és már itt vagyok. Az élet szép, a világ szép, a völgy szép, itt valahogy minden szép. Izzadt pólóm szépen megszárad egy kövön, visszaviszem az üres korsót és fel. Fel a hágóra, ami 10 éve úgy megcincált.
Sajnos igazán sokat a felmentről nem tudok mondani. Az biztos, hogy a Vöröstorony-hágó a Tátra legnehezebb turistaútja, kemény klettersteig, vagy inkább sziklamászás, láncokkal támogatva. Itt nem jó tömegbe kerülni, szerencsére most kevés helyen torlódik fel a nép, őket ki tudom kerülni. Nem nézek semerre, csak fel fel, mint a tirabjai a földnek, és putty, vége. Egy talpalatnyi helyen állok, szó szerint. Balra a Kis, jobbra a Nagy-Tarpataki völgy. Fantasztikus sziklaélek vágják ketté a panorámát, ha nem lenne létszükséglet, hogy minden egyes ókettő-molekulát a tüdőmbe terelgessek, valószínűleg elakadna a lélegzetem. De így csak lihegek hosszasan, és gyönyörködöm. Lassan utolér egy nagyobb csapat, ideje továbbállni. A Hosszútavi ház alattam, de tudom, hogy kacifántosan kanyargós út visz le - sokkal messzebb van, mint gondolnánk.
A lemenet egy rettenetes dzsuvabánya, minden gördül, csúszik, kapaszkodó nyista, jobban megkínlódom vele mint a felmenettel, szerencsére hamar ellaposodik az ösvény, magamba merülve bandukolok, itt rendkívüli látnivalók sincsenek. Egy hosszú végtelen baktatás, kis tavacskák, kis völgyecskék, és nagy kerülők. Néha kopácsolás a fejem felett, sziklamászók gyűrkőzek, élvezettel szemlélem őket, a lábaim most nem nagyon akarnak menni, pedig kell, az utiterv elég feszített, és ennél a háznál kajálnom is kell. Ezt jelzi is a belem sűrűn, de nem állok meg szendvicsezni, az jó lesz akkor, ha már nincs ház a közelben. Meg ugye a fíling...
Lassan azért csak odaérek, és nem csalódom, itt mindig sokan vannak, több út fut itt össze, kora délutánra sok éhes/szomjas ember gyűlik ide, a lépcsőn áll a sor, mire a pulthoz érek, úgy érzem, mindenből duplát kell kérnem. Amíg a gulás elkészül, az első sör és becher lecsúszik, aztán kihurcolkodok a teraszra, hátradőlök egy padon, és újfent átjár az élet élvezetének az a magasztos érzése, ami csak itt, kétezer méteren, egy tátrai menedékház teraszán sörözve...  Amiért az ember idejön.
Jó, hogy dupla gulást kértem, csak ki fog erről a padról felemelni...
Még ejtőzök egy darabig, aztán meggyőzöm magam az indulásról. Ha nekiindulok a hágóknak, nem lesz lehetőségem rövidíteni.
A Rovátkára a felmenet kicsit könnyebb, mint a Vöröstorony-hágóra. És meglepően rövid. Vagy csak jó regenerálódtam? (Tény, hogy alacsonyabb, ha csak 64 méterrel is, de itt a ház is lejjebb volt.) Mindenesetre élvezettel csimpaszkodom a sziklába, a láncokba, itt már árnyék van, délután, de a falakon még ragyog a nap. Már megyek is lefelé, a Fagyott-tó felé, a felső szakasz elég nehéz, néhányan be is pánikolnak. Egy leányzó reszket a sziklába kapaszkodva, meg sem mer moccanni, lábai alatt feneketlen mélység, ő ugyan el nem fogja engedni azt a fix pontot amit talált...Úgy tűnik, inkább lelki segítségre van szüksége, néhány biztató szó után lazán követ, ügyes, csak tapasztalatlan. Azért elég hangosan szakad ki belőle a megkönnyebbülés mikor sima útra térünk. A pasija ott várja egy kövön ülve, nézelődve, a macsó, felőle aztán a mai napig ott kapaszkodna a nyomorult nőszemély...
Szinte szaladva megyek a köveken, szökellek lefelé, már a Lengyel-nyereg alatt vagyok, a Fagyott-tónak hátat fordítva a harmadik, legkisebb, legkönnyebb hágóra fel, itt egész nagy placc van, szuszogok kicsit, a Nap már kezd lefelé baktatni és még nagyon hosszú út vár rám. Holt fáradt vagyok, de menni kell tovább, le a Felkai völgyön a Sziléziai-házhoz. Ezt a völgyet méltán tartják az egyik legszebbnek, szelíd, kis tengerszemek, lágy völgyek, buja rétek. A völgy alsó szakaszát Kvetnicának, Virágoskertnek hívják, nem véletlenül.
Már látom a házat (ocsmány betonépítmény egyébként, egy szálloda igaziból) mikor le kell ülnöm. Itt a vége. Nem bírok még negyed órát menni, pihenni kell. Sajnálom az időveszteséget, de hát ha nem megy, nem megy. Összeszedem magam, lebaktatok, iszok egy sört. Innen még negyed óra a Batizfalvi-tó, onnan egy óra alatt lenn vagyok a faluban, az már sötétben is menni fog. A Nap még fenn van. Épp, hogy.
A tó nem akar negyedóra alatt megérkezni. Félóra alatt sem. Az út rohadtul emelkedik, nem úgy volt, hogy innen majd lefele megyünk? (utóbb kiderült, hogy elnéztem az időt, valójában 1 és negyed órának titulálták) A Batizfalvi katlan gyönyörű. És ha ezt a szót fokozni lehetne, akkor is alulértékeltem. A Gerlachfalvi csúcs alatt , hegyóriások ölében csillog a vízen a lemenő nap utolsó sugara. Bár ez kicsit sárgábbnak tűnik. Meg a Nap igaziból már lement, láttam, a hátam mögött izzott a hatalmas vörös korong, hogy majd megszédültem belé.
Ami most csillog, az a Hold. Ilyet még nem láttam. Hátam mögött sutty lemegy a telinap, szemben velem rögtön jön a telihold. A díszleteket elmondtam, az előadás fergeteges sikert arat. Hulla vagyok, és már kissé nyűgös is, de ezért a látványért minden megéri. Ülök a tóparton kicsit, merengek, gyönyörködöm. Fázom. Menjünk.
Gyötrelmes a lemenet. Törpefenyőerdő, a Hold vakít, az ösvény árnyékban. Botorkálás a köveken, a gyökereken. Furcsa zajok, félelmetes árnyak. Elveszettnek érzem magam. Ez minden tátrai túra szívása. A végén, hulla fáradtan, sötétben kell a nyomorult törpefenyők között kolbászolni. A fejlámpába is jó lett volna új elemet rakni mert a rohadt törpefnyők leárnyékolják a rohadt holdfény, ami csak vakít, de nem sokáig szerencsére hamar a fejem fölé emelkedik. Mindegy, én akartam, ülhetnék otthon is elvégre. Basszus. Ez egy gyökér volt a nagylábujjammal rúgtam bele.
Beérek a rendes fenyők közé, itt már kevésbé rossz az út, de sötétebb és félelmetesebb. Látom Poprád fényeit a távolban, tisztásra érek, hurrá, ez a falu széle, itt asztalok vannak, forrás van, de sajnos mégsem a falu széle. Még kell botorkálni az erdőben, aztán egy erdészház, aszfalt a lábam alatt, főút, falu.
Megkeresem az Elektricska megállót, és csodák csodája pár perc múlva megjelenik a vonat. Elterpeszkedem benne, élvezem a létezést. Fasza kis túra volt na.
A Csorba-tavi megállótól a szállodáig csak vonszolom magam, és erősen imádkozom, hogy legyen nyitva a söntés.
Nyitva volt...