Gaborchi

Nem írtam rosszul, én valamilyen régebbi korok embere vagyok, aki ragaszkodik hozzá, hogy a marathont th-val írja, nem mintha ennek bármi jelentősége lenne.
19 éve futottam az első félmarathont, akkor még IBUSZ marathon néven futott az esemény. Igazából a nagy Marathon volt a célom - igazából csak azért kezdtem futni, hogy egyszer megéljem a Nagy Erőpróbát. A verseny előtt azonban a józan ész győzedelmeskedett, és csak féltávra neveztünk Imi barátommal. Az időeredményre nem emlékszem, az eredménylista rég elkallódott az élet sodrásában. Arra viszont igen, hogy iszonyú nehéz volt. Akkor elég valószínűtlennek tűnt, hogy a 42 km valaha is összejön.
Fél évre rá, egy borongós őszi napon a Népligetben aztán összejött. Körbe körbe kellett futni és rettentően lemaradtam az élbolytól. Sőt nemcsak az élbolytól hanem az átlag amatőrök is sorra köröztek le. Az utolsó előtti körben aztán szépen leültem egy járdaszegélyre, és eldöntöttem, hogy ennyi volt, ez nem nekem való, mindenki megveszekedett bolond aki 37 km-nél többet fut. Csak azt nem tudtam, hogy jutok el az öltözőig, mert a lábam, hát az kizárólag a mozdulatlanságra volt hajlandó.
Megállt mellettem egy lány. Nagyon szép lány volt, az emlékeimben legalábbis így él, és a lelkemre beszélt. Olyan ékesszólóan biztatott, hogy a lábaim megmozdultak. Elkísért a célegyenesig, ő ott befordult, én mentem tovább az utolsó körre, érdekes módon újra volt erőm. Utolsóként értem be a kongó stadionba, a szpíker mindenféle szépeket mondott rólam, a maradék közönség tapsolt, én nyeltem a könnyeimet, és más ember lettem.

Azóta volt még 2 marathon, egy kellemesen gyors (??), és egy "véletlenül" végigfutott. Egyszer ezekről is szó lesz.

Pár éve rákaptam a Nike Félmarathonra. Kicsit mindig félvállról vettem, a nagy nyári semmittevések után jól jött egy kis sikerélmény, aktivitás, és a hangulatot is nagyon szeretem. Ez már elég kemény ahhoz, hogy csak a rátermettebbje induljon, hogy tanúi lehessünk nagy emberi drámáknak, mégsem olyan izzadtságszagú, gyötrődő mint egy marathon. De -tekintettel az ellazsált nyarakra- sohasem tudtam 2 órán belül megcsinálni.

Idén sem számítottam erre. Miután jövő szombaton életem első hegyi marathonján indulok, úgy gondoltam, ez csak cipő-bejáratás lesz. (Természetesen az utolsó pillanatban vettem egy új cipőt, életem első Reebokját.)

Kicsit elbangáskodtam az időt az úton, parkolóhelyet már csak a liget túlsó végén találtam, mire elkocogtam a rajtig, meg is volt a bemelegítés.A rajtzóna legvégére álltam, Mályi Józsival mindig itt futunk össze, szépen eldumáltuk a rajtot.
Igyekeztem minél visszafogottabban futni, magam csodálkoztam a legjobban, hogy még ezzel a pihenő tempóval is 6 alatti km-ek mennek, belül éreztem, hogy sokkal gyorsabban kellene, de nem mertem, nem akartam kinyírni magam, főleg nem az elején. A Lánchídon azért már le kellett előznöm pár tucat embert. Az első frissítő fontosságára egy korábbi versenyen döbbentem rá, akkor lazán elfutottam mellette (5km-nék csak a gyíkok frissítenek), aztán az alsó rakparton állt a levegő és tűzött a fejemre a nap, és félájultan támolyogva volt időm végiggondolni, hogy mekkora hülye vagyok.
Szóval az 5km frissítőnél öntözés és minden kezembe poharak, és figyelni a tempót, nem kell gyorsan menni. Itt még a tömeg is nagyjából az én tempómban futott, volt alkalmam figyelni az embereket.
A bátrat, aki nagyon gyors -tudtam, hogy nemsokára lehagyom. Az öreg marathonistát, akinek egykedvű mozdulatain látszott, ő ezt a tempót holnap estig tudná.
És a fiatalembert a tolószékben, akit apja és testvérei toltak. Hát ilyenkor el lehet gondolkodni, kik vagyunk, és miért...
10km után éreztem, hogy ezt a tempót tartani tudom, kicsit engedtem gyorsulni magam. A Petőfi hídtól kezdve folyamatosan lassult a tömeg, egyre több fáradt, kipukkant arccal találkoztam, próbáltam egy kis mosolyt villantani rájuk, hátha erőre kapnak. Szeretném visszaadni, amit attól a lánytól kaptam a 88-as Rank Xerox Marathonon. Parlament, Margit híd, Kossuth-tér, Alkotmány utca, már csak egy jól bejáratott gép vagyok, nincs erőlködés, nincs fájdalom, nincsenek kósza gondolatok, már egészen biztosan tudom, hogy most először végre be fogok érni 2 órán belül. Most nagyon kell vigyázni, hogy ne kezdjek el gyorsozni. Kár lenne a végén elszúrni. Két frissítőt kihagyok, lehet, hogy baromság, a szőlőcukor (vagy kitudja mi) rondán marja a gyomromat, de nem lassulok tőle, még a vigyor sem tud lehervadni. A Gundelnél egy sporttárs felbukik a járdaszigeten, felsegítjük, minden oké, gyerünk tovább, a dobzenekar tolja az agyunkba az endorfinokat, az eufória kezd hatalmába keríteni, már nem kell visszafogni magam, belül nevetek, de valószínűleg kifelé is látszik, élek, és élvezem, egy harci ugrással átrepülök a célvonalon, hát ez igazán kellemes volt.

Az autóm szélvédőjén cetli, és az összes többin is, futótársaim nevében ezúton is csókoltatjuk a Közterület felügyeletet, de valahogy ott és akkor le vannak...

Ja és 1:59:02 a rend kedvéért. Ami érdekes, hogy a második fele volt a gyorsabb. Ilyen sem történt még velem.