Gaborchi

Régi Hegymászókat és egyéb újságokat lapozgatva az ember néha kincsekre bukkan. Egyet közreadok ezennel:


A XX. Század végén
(megjelent a Hegymászó 93/1 számában, -karac- aláírással)

Bár elég okod volna rá, hogy a technokrácia nyakkendőtű-csillogása elől, némi cinizmussal a World Trade Centernél is magasabbra mássz, ha egy több száz méteres sziklafal közepén kapaszkodsz fölfelé, eszedbe sem jut a földszint hamburgerszaga.

A kalandvágy évszázadok óta űzi a hegyek közé a gyakorta tudományos felfedezőutak köntösébe bújtatott vállalkozó szellemeket. Kezdetben Európa hegyeiben, az Alpokban forrt a hegymászás boszorkánykondérja és a századelőre ki is főttek belőle az alapvető mesterfogások (alpinizmus).

Az aranykor határtalansága végigűzte hőseinket az öreg kontinensen és a népvándorlásokkal rokonítható gigantomán expedíciókban leltek az „utolsó nagy feladatra”, megmászni a világ legmagasabb hegyeit. Több mint harmincéves ostrom után, 1953-ban az új-zélandi Hillary és a nepáli Tenzing feljutott egy ilyen nevezetes helyre, a 8848 m magas Mount Everest csúcsára. (Megjegyzendő, hogy tavaly ugyanitt egyazon napon annyian álltak, mint egy álmosabb délután a 7-es busz fedélzetén, valahol az Astoria és a Blaha között, számszerint harmincketten.) Majd miután szép sorban maguk mögött tudták a Himalája összes nyolcezresét, újfajta irányzatok kezdték bontogatni a szárnyaikat. Ma már, különböző etikai kérdéseket feszegetve, vagy dicsvágyból, oxigénpalack nélkül, egyedül, vagy szélsőséges körülmények között, mondjuk télen másznak ugyanitt.

Időközben benépesültek az Alpok előhegységeinek párszáz méter magasságú falai is, amiket a régi öregek csupán mint edzőterepet tartottak számon. És bár igazuk volt, mert az új generáció valóban csak edzésre használta ezeket a sziklafalakat, a mászótudás szintje azonban feljebb tolódott. A kevésbé tehetős, de kalandra éhes ifjú nemzedék aztán sorra hágta a jó öreg alpesi csúcsok nagy falait, mígnem elismerten külön műfajjá nőtte ki magát az alpesi sziklamászás. Egyre nehezebb utakon araszoltak fel, és mióta a Matterhorn híres északi falának első megmászóit olimpiai arannyal jutalmazták, csendben sporttá degradálódott egy életforma.

Aztán, ahogy az lenni szokott, ismét érkezett egy friss generáció, a hatvanas évek nagy diáklázadásainak idején, akik mindent hajlandóak voltak feláldozni egy cél, esetünkben a mászás érdekében. Kialakítottak önmaguknak egy külön világot, távol a városoktól, csak egy új irányzatnak hódoltak. A cél immár nem csupán egy út megmászása volt. Egyre hosszabb, egyre nehezebb utakat tártak fel, melyek megmászásához a maximális energia és teljes koncentráció mellett is gyakran hetekre volt szükség. Miután a nagy trepnis utak átmászása már nem hatott az újdonság erejével, ugyanennek a generációnak a figyelme a szupernehéz, szabadmászással is leküzdhető sziklafalak felé fordult. Hihetetlen erőbedobással mászott mesterséges útjaik és elképesztően nehéz boulderproblémáik közül néhány a mai napig ismétlőre vár.

Az akkori érának megfelelő kommunaszellem maradványaként, az anyagias szemléletet elutasítva néhányan ma is ott tanyáznak a kaliforniai Yosemite-völgy 1000 m-es falainak tövében, egy-egy, kerekeitől megfosztott Chevroletbe zsúfolódva, Hendrix-kazetták, egy gázfőző, és mászófelszerelések társaságában. Megjelenésüktől kezdve datáljuk a sportmászás születését. A sziklán végrehajtott tornagyakorlatszerű attrakcióknál a már jól bevált biztosítási módszereket alkalmazzák, az utak nehézségét pedig egy I-től XI-ig terjedő relatív skálán jelzik. Egy igazán nehéz út megmászásához néha felső biztosítást is használnak, miközben a katázó karatésokhoz hasonlóan, olykor hónapokig gyakorolják az út egyes mozdulatait, hogy azt majd egyetlen mozgássorozatként egyben is képesek legyenek végrehajtani.Az igaz premier azonban csak akkor fair play, ha emberünk elölmászóként, pihenés és esés nélkül fel. A kemény mászás oldalvizén evező hétvégi vagy komfort-mászás művelőinek a tábora pedig a legszélesebb, lévén néhány emeletnyi szikla a világon szinte mindenütt van, és még az adókötelezettség határán tengődőknek is futja egy jegyre a helyi járaton.

Napjainkra a sportszergyárak és a médiák gátlástalan menedzserei megteremtették a hegymászás abszolút vadhajtásainak versenyarénáit, ahol műfogásokkal spékelt papundeklifalakon, a fényszórók csóvájában izzadhatnak sokezer dolláros díjakért a legtehetségesebb fiatalok. Megszületett egy új, tökéletesen abszurd fogalom: hegymászás, mint teremsport.

Európa persze túlzsúfolt és ha nincs kedved a jókora nézősereghez, vagy a mindenütt ott lebzselő, tömött zsebű kocamászókhoz, akkor esetleg elmehetsz egyre távolabbi, vad helyekre, vagy mindezt csinálhatod másképp, mondjuk kötél nélkül. Dolgod végeztével távozhatsz a csúcsról siklóernyővel, vagy csak mint a nagyon bátrak, alávetheted magad egy ugróernyővel, mint Base Jumper, mondjuk a coloradoi nagy kanyonok pereméről. A fontos az, hogy te magad tudd, hogy mit is akarsz csinálni tulajdonképpen. A valódi kalandokra vágyók a mindent hétköznapivá degradáló technika egyre szélesebb körű terjedése miatt a kilencvenes évekre lassan kiszorulnak a perifériákra, ott azonban olyan közegben tartják magasan az adrenalin-szintjüket ahol még jó darabig nem kell attól tartaniuk, hogy az intenzív élményt bárki megkaphatja – csupán a pénzéért.

Az utazás természetesen nem egyszerű dolog, hiszen a hegymászók között kevés a krőzus, a repülőgépeken pedig nem mosolyognak ingyen a stewardessek, úgyhogy dolgozol, majd ha összejön a pénz (színes tv, video persze marad a boltban…), megveheted a repülőjegyet.

Megérkezés után udvariasan de határozottan taszajtanak ki, mondjuk a los angelesi repülőtérről, mint ott tébláboló zöldfülű európait. Megjöttél, ahova akartál – bambán meredsz magad elé, csomaghegyeken ülve találgatod, melyik busz honnan hova tart. Kocsi kell!-de a kölcsönzésről nyomban le kell mondanod, hiszen hitelkártyát még csak a Playboy hirdetéseiben láttál. Álmaid batárját az állandóan forrongó South Central feketéitől szerezhetnéd be legolcsóbban, ha nem félnél attól, hogy készpénzed láttán nyomban bezsákolnak valamelyik mellékutcában. Ha rutinosabb vagy, a mexikói szervizesek udvarán álló romok között válogathatsz.

Nem lehetne ezt kevesebb pénzből? A másik oldalon? A volt Szovjetunió területén is van mindenféle szikla s hegy, egész óriások is. És mennyivel olcsóbb mint az Új világ! Olcsóbb, de mi? Bármennyi pénzed is van, bármennyiszer is utaztál keresztül a roskadozó birodalmon, örök talány, hogyan lehet itt valamit elintézni. Kezedben az OK. repülőjegy, valahogy fel kellene jutni a kozákokkal, kacsával, libával tömött helyi járatra – én kérem hős hegymászó vagyok, itt a jegyem!! Szicsasz, kamerád, szicsasz, tanulod az új kifejezést, és bankókötegek pörgetése helyett inkább a fotózás mellett döntesz. Vonatjegy beszerzésére ugyanitt pedig csak minimális igényű terminátorok vállalkozhatnak. Tökéletesen eredménytelen menetjegyszerző-körutad után arcizmod sem rezdül, amikor kifizetett szállásodat már foglaltan találod. Még jó, hogy lazult a régi rend, nincs már parádés őrségváltás a Mauzóleumnál. Leteríted te is a hálózsákodat a Kreml előtti fenyősoron – alattatok forgolódik sírjában a vaskos szemöldökű koma.

Persze ha sokat utazol ilyen körülmények között, lassan közönyös, vagy talán toleráns leszel. Úgy érzed, hogy a dolgok máshogy vannak, mint ahogy mások mondják.

Műveletlen, buta Amerikáról hallasz, miközben Frisco számtalan antikváriumának egyikében a Mozgó Világ egyik számát lapozgatod. Vajon az ősi Európa kultúráltabb? Az Akropolisz lábánál döglött macskával focizó szutykos kölykök látványa ugyanúgy nem győz meg arról, hogy a szokásjogok elsőséget érdemelnek, mint a kultúr-München múzeumai árnyékában megrendezett sörfesztiválon állattá süllyedt zabáló, vedelő tömegek emléke. Rájössz, hogy már megint a város mélyén vagy, már megint a darálóban. Jöttök ki valami szórakozóhelyről, jópofa részegként kell helytállnod mindenkori társaságod előtt. Amikor pedig a lányok feje körhintaként perdül meg egy nyitott sportkocsi után, akkor lesz eleged, el innen, de azonnal!

Összekaparni a pénzt, többet mint tavaly, egyre nehezebben, de már kész a terv. Térképeket lapozol, szokás szerint az utolsó éjszaka pakolsz össze. Reggel kialvatlanul zötykölődsz ki a reptérre. Lökdösődsz mert téged is löknek, durakodsz ha nem akarsz lemaradni, könyökök, térdek, csomagok, de te nem azért mész, mint a tömeg.

Hajnal. Sudár fenyves. Korábban kelsz mint a többiek, a medvenyomokat átlépve lemész a tóhoz – a víz iható. Nézed a sátrad, még ki tudod feszíteni tisztességesen, tüzet is tudsz rakni, hóból vizet olvasztani, meg halat fogni. Leheled a kezeidet, a kabát alá dugod a fényképezőgéppel együtt –szeretnéd lefotózni a pár perc múlva kezdődő napfelkeltét, nem csak a látvány lesz pazar, de meleg is lesz. A sátor felől szolid edénycsörgés hallatszik, éhenkórász társad már kotyvaszt valami „kondis” kaját. Mindent kanállal esztek, virslit, tojást is, egy hét múlva meg fogjátok a kezetekben és harapjátok.

Azután felpakoltok, elmentek felfelé taposni, csimpaszkodni a sziklán. Fél órára, egy napra, talán hetekig, ki-ki ereje, vérmérséklete szerint. Az erdő fölött jártok és észrevétlen áttűntök egy új függőleges dimenzióba. A sziklafal kihívása szelídül – délre már úgy érzed, saját, természetes közegedben mozogsz. Értetlenül felhúzott szemöldöködbe ütköznek a laikusok miértjei. A függőágyban fáradtan fekszel, a hangulat alig patetikus és minden hamar megy már. Kaja-Göncölszekér-Álom. Másnap felértek a fal tetejére. Rövid láblógatás, szedelődzködtök. Nem sokat beszéltek, de kívülálló számára úgy tűnik, árad az infantilizmus.

Fizikailag leépülve soványan (de végre nem hájasan) retkesen, de feldobódva verődtök össze újra a kempingben. Sörösdoboz szisszen, whisky jár kézről kézre, a szomszédos kocsiban tanyázó, meghatározhatatlan céllal itt tartózkodó virággyerekek még valamilyen édes illatú cigit is ráderőltetnek. Amíg világmegváltó vitát folytattok arról, hogy a kesernyés pilseni típusú, vagy az édesebb amerikai sörök a jobbak, elkészülnek az alpin konyhaművészet egytálétel-remekei, amitől tisztes polgáremberek valószínűleg májgyulladást kapnának, és bár vészesen közeledik a hazautazás időpontja, még túláradó jókedvvel taglaljátok az elmúlt időszak kalandjait.

Légkondícionált kocsi parkol le mellettetek. Utasaik a felbecsülhetetlen testsúlyú baseball-sapkás turisták úgy figyelik a tábor eseményeit, mint egy sajátságos állatkert életét. Még ki is szállnak, járnak egyet „anyukámmal”, közelebbről szemrevételeznek benneteket.

Értetlenül felhúzott szemöldöködbe ütköznek a laikusok miértjei. Két külön világ – rideg mászóvasak és elektromos notesz, nehéz hátizsákok és görnyedező londínerek, hóvihart követő fantasztikus naplementék és szorongva lapozott biztosítási kötvények - mindenki kedvére választhat. A feltöltött hitelkártyája tudatában magabiztos látogatónak is igaza van, a mozi meg a TV is rengeteg természetfilmet vetít. De amíg nem lesz mindenhol út meg repülőtér, telefon és postafutár, mi inkább majd magunk éljük meg a virtuális valóságot.