Gaborchi

Az elmúlt időszak számomra nem igazán a futásról szólt. 2014 nyarán lefutottam a Zermatt félmaratont, aztán semmi. Bár próbáltam erőltetni, motivációvesztett lettem, és az élet egyéb problémáiba merültem. Egy tétova kisérletem volt, a Mátrabérc tavasszal – ezt a Kékesen feladtam. Az Ultrabalatonon kocogtam valamennyit, leginkább a hangulat kedvéért, és néha ellátogattam egy-egy versenyre segítőnek vagy szurkolónak. Nyilván éreztem belül, hogy valami olyan esemény kell, ami kirángat ebből a futó-apátiából, úgyhogy nyár közepén kihirdettem, hogy társat keresek a Szimpla Élményre.

Ez egy remek terepfutórendezvény, párban kell futni a Mátrában, 35km-t, 1600m szinttel. Kétszer fel a Kékesre. (A Dupla Élmény azt jelenti, hogy ezt kétszer). Találtam is párt, Bálintot, aki egy remek fickó és remek futó. Nagy lelkesen elkezdtem készülni – és nagyon nem ment. Hiába mentem félmaratonokat a Börzsönyben 7-800 m szintekkel, a negyven fokos kánikulában nem sok edzésértéke volt. Ősszel pedig megint a fejemre nőttek az életproblémák, igyekeztem én, de éreztem, hogy rohadtul nehezen megy. Főleg, hogy mindenféle betegségek is kerülgettek. Kezdett felébredni bennem a lelkiismeretfurdalás – mi van, ha Bálint miattam nem ér be időben. Nyomtam, nyomtam, erőltettem, de az egészségi állapotom, és valami mentális fal utamban volt folyton. Egy dolgot tudtam biztosan: ha ott leszek, bele fogok rakni mindent, de mindent. A realitások persze kezdtek kirajzolódni. Két bejáráson voltam előtte – egyik alkalommal a Kékesig jutottam, a következőn Parádsasvárig. Az még mindig nem a fele. Igaz, az egészségem, a kondim, a magabiztosságom szép lassan és folyamatosan javult, de titokban örültem a rettenetes időjárásjelentésnek: ha szakadó esőben és sárban kell feladnom, talán kevésbé ciki.

Pozitív fejleményként sikerült beszereznem a verseny előtt egy terepfutócipőt, amit életemben elsőként „nagyon jó”-ként értékelhettem. (A csoda tudja miért, ezekkel eddig nem volt szerencsém – inkább utcai cipőkben futottam terepen is.)

Pozitív fejleményként az is kiderült, hogy az eső az utolsó pillanatban elmarad. (Bár ezt én nem feltétlenül éltem meg pozitívumként...)

Este szépen időben, jóllakottan nyugovóra tértünk – aztán éjjel kimentem pisilni és mikor visszafeküdtem az ágyba borzasztó görcs állt a lábamba. A vádlimba konkrétan. Majd beszartam a fájdalomtól, valahogy nagy nehezen kimozgattam, de az éjszakám már el volt baszarintva. Hiába aludtam jól utána is, és ébredtem frissen, a vádlimban ott volt még a fájdalom, a fejemben a setét gondolatok – ezzel a vádlival én mihez kezdek??? (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy legutoljára a 2007-es Jungfrau Maratonon görcsölt be – a végső erőfeszítés legvégén. Nem az ágyban... Ijesztő volt.)

Na mindegy, magnéziumlöket, szendvics, tea, aztán iszkiri a rajtba. Bálint már vár, átvesszük a rajtszámot, és igyekszem elhessegetni minden rossz előérzetemet. Próbálok rendesen bemelegíteni, megegyezünk, hogy jó helyünk lesz a mezőny végén – de már a legelején érzem, hogy mocskosul szarul megy. Az első fél óra még csak-csak, a pulzusom ugyan az egekben, levegő sehol, szép lassan lemaradozok. Bálint velem lassít, a könnyebb részeken beszélgetünk, próbálja megértetni velem, hogy nincs semmi tét –de nekem van, belül érzem, hogy nem akarok kibabrálni vele. Végül elhagy, aztán mindenki elhagy, jócskán lemaradva totálisan utolsóként kepeszkedek felfelé a Kékesre. Fizikailag és lelkileg is padlón vagyok. Itt most kellene feladni. Semmi értelme ennek – még a táv ötödét sem tettem meg és már végem van. A társam  vár egy könnyebb részen, konstatálja, hogy élek, megnyugtat, hogy innen már nem lesz túl nehéz, nehezen, de kicsit jobb hangulatban érünk fel a Kékesre. Azt tudom, hogy gyilkosbrutál lejtő jön, és azt is, hogy azt szeretem. A frissítőponton egy pillanatra állunk csak meg, aztán brutális zúzás lefelé. Én megyek elöl, mocskosul élvezem, mintha egyáltalán nem az az ember lennék aki tíz perce még a könnyeivel küzdve feladáson lamentált. Ömlik a vérembe az adrenalin az endorfin, sorra előzzük le a csapatokat (ha jól emlékszem öt vagy hat csapat mellett húztunk el a lejtőn – Bálint?).Különösen a Sombokor nevű részt élvezem – mint egy extrém sízés. Úgy érzem, ennyire jól még sosem ment a futás. Persze néha rám tör a fáradtság, rámtör, hogy nehéz, hogy le kell lassítani a kisebb emelkedőkön de ez nem befolyásol igazán. Elkezdem hinni, hogy meglesz.

Parádsasváron az ellenőrzőponton kedves ismerősök, kis leülés, pár szó beszélgetés, aztán hajrá tovább.

Na ott már nem megy. Remek volt egy jó órán át lefelé rohanni de úgy érzem, elfogyott az erőm. Innentől még valamennyire tudok menni, de egyre gyatrábban, egyre nehezebben. Az elhagyott csapatok szép lassan visszaelőznek. Eleinte nem érzem tragikusnak, bizakodom, hogy átmeneti holtpont de szép lassan rájövök, hogy ez nem holtpont. Ez holt terület. Itt én már nem hagyatkozhatok az edzettségemre, a fizikai erőmre, egyesegyedül csak a nyers akaraterőmre. Abban meg nem vagyok valami nagy vitéz. Egyre többet hisztizek, Bálint toleranciahatárait feszegetem – látszólag remekül viseli. Amikor kicsit jobban vagyunk lelkileg, tök jókat beszélgetünk, amikor nyivákolhatnékom van, akkor B. előremegy, hogy ne hallja. Olyankor orromat a föld felé fordítva igyekszem kifacsarni magamból az energiát – és ügyelni arra, hogy egyik lábamat mindig a másik elé helyezzem. Vagy a másikat az egyik elé. Tökmindegy. Ez már nem szól semmiről, csak arról, hogy összeálltam egy fickóval aki most az én gyengeségem miatt éppen lecsúszni készül a szintidőről – és ez nekem szar érzés, és mindent meg kell tennem, hogy megakadályozzam ezt a kellemetlen helyzetet. Be kell valljam, hogy kurvára nem magamért csináltam. Én már rég kiszálltam volna. Ez valami bajtársiasság lehet, nem tudom, sosem tapasztaltam ilyen érzést. Pontosan tudom, hogy ameddig mozdulni tudok, addig fogok menni. Gabi Halála, gerinc a Kékesre. Ismerős szakaszok. Jellemzője, hogy irtózatosan meredek. Még fitten is nehéz, hát még így. Az utolsó csapat is utolér, a végére maradunk. Bálint álldogál a kékesi pont előtt, jó sokat vár rám. Felvetem neki, hogy talán itt kéne megállnunk. Az óra alapján gyakorlatilag nulla esélyünk van a beérkezésre. Aztán megegyezünk, hogy harcolva halunk meg. Ahogy elindulunk a pontról, Ervin kedvesen megjegyzi, hogy a mozgásom valami zombira emlékezteti. Köszi. Kicsit később hangosan elküldöm az egész Kékest meg a mindent a büdös kurva anyjába – ez valamelyest segít levezetni a feszültséget.

Innentől csak megyünk. Elvileg lefelé, de hosszú ideig nem olyan a lejtő, hogy a vánszorgásnál nagyobb sebességet érjek el. A másik csapat lassan eltűnik, Bálint minden motiváló erejével tartja bennem a lelket – szép lassan elengedem a lelki bajaimat, már tudom, hogy bárhogyan is érünk be, én beleadtam mindent ami bennem volt. Ennyi volt bennem, kész. Mivel képtelen vagyok a beszélgetőtempónál gyorsabb menetre, ezért beszélgetünk. Tök jó egyébként Bálinttal beszélgetni, csakhát nem ezért jöttünk ide ugye. Minden lejtőt igyekszem megfutni, várom, hogy eljöjjön a végső basszamegakurvaanyja érzés, hátha akkor újra tudok futni túl a fájdalmon, túl a kimerültségen. Nem jön, erőből kell tolnom nem adom fel basszátokmeg, csatában akarok megdögleni, nem ágyban párnák közt.

Érzés alapján elég közel vagyunk már a célhoz, mikor Bálint rákérdez, mennyi időnk van még. Négy perccel kívül vagyunk. Innentől nem érdemes erőltetni, sétára váltunk. Egyszerre érzek hatalmas megkönnyebbülést és elkeseredést. Nem kell erőlködni tovább – de nem is lett meg. Csendes beszélgetéssel telik a következő húsz perc, amíg beballagunk a célba. Benn épp az eredményhirdetés zajlik – óriási ovációt kapunk. Jó érzés, de nem tudok őszintén örülni neki. Lefekszem a földre, a legkisebb mozdulat is fáj. A lelkemnek is.

 Később megnyugszom – tragédia nem történt. Történt viszont egy fantasztikus erőfeszítés, egy heroikus küzdelem, ahol folyamatosan feszegettem a legvégső határaimat, csodálatos tájakon, csodálatos időben, miközben megismertem egy fantasztikus fickót. Ha egyenleget vonunk azért ez nem rossz.

 Ja, a csapatunk neve Just for Fun volt. Kimaxoltuk...