Gaborchi

A FÉLELEM BÉRE – PONYVAREGÉNY

 „Ez a világ amiről írok, nem létezik. Én már csak tudom, hisz magam is jártam ott.”
 (Georges Arnaud – A félelem bére (Pontatlan idézet. G.) )

 Szimon Miklós emlékére

 Eldorádó.
             Aeropuerto Eldorado de Santafe de Bogota, Colombia. Talán a legszebb nevű repülőtér a világon. Talán csak LAX (eléjix – Los Angeles International) taszíthatná le trónjáról. Ízlelgetem a nevet, tucatnyi év után is édesen olvad a nyelvemen. Nehezen tudom hozzá társítani a dzsuvás betonsivárságot, a fegyveres katonákat, a betonarcú tisztviselőket, a csomagjaink közül szétugró egércsaládot. Ez egy földi pokol a földi paradicsomban. Nem akartam átérezni a konkvisztádorok csalódottságát, elég volt a magunké. Bőven.
            De hogy kerültünk ide? És miért nem tudtunk továbbmenni?

Rio
            Na ez a másik. Kár, hogy a színes prospektusok, a tarka videók nem képesek illatokat közvetíteni. Talán kevésbé lennének zsúfoltak az ide tartó Jumbók.

            Rómában sok órát késett az indulás. Ez láthatóan keveseket aggasztott, a két délvidéki nép fiai focipályává nemesítették az éjszakai Fiumicino hatalmas csarnokát, előre lejátszva az éppen kezdődő VB döntőjét. (Ki sejtette akkor még, hogy néhány hét múlva az egész világ Romario és Baggio nevét fogja visszhangozni. )

            Az óceán nagy volt, a whisky finom. A nap felkelt, majd visszabújt. Leelőztük.

            Ez a végtelen esőfüggöny rejti Riót? Ez az ordító csürhe töltötte meg a transzkontinentális járatot? Hogy kerültünk a sor végére?

            Hajózni jöttünk egyébként. A Csokonai várt ránk a kikötőben, hogy pár napos Riói nézelődés után visszahajókázzon velünk az öreg kontinense. Kellemesen unalmas, pihentetően érdekes kalandot vártunk.

            A sort nem kellett kiállnunk, helyi kisérőnk ezért egy bevásárlókocsinyi whiskyt és Marlborót tolt a vámosok irodájába. Úgy gondoltam, hogy kezdjük érteni Dél-Amerikát.

            Hogy miért nem hajtunk be a kikötőbe egyenesen a szappandoboz Vw mikrobusszal, az elég érthetetlen volt, később megtudtuk, hogy tengerész igazolvány nélkül csak egy kifejezetten barátságos kapuőrnél van esélyünk. A kikötőnek persze elég sok kapuja volt, mérföldeken keresztül hajtottunk a kerítés mellett, favelák tövében, szakadó esőben. Hol van Rió, a híres?

            Egy szétkábítószerezett arcú atlétatrikós feka állat a pisztolyával mutogatott felénk,   artikulátlaul ordítva próbálta visszafordítani a kocsit, mi egy kicsit elbúcsúztunk a földi siralomvölgytől, aztán a hatalmas fekete tenyérbe csattant sofőrünk keze, egy zöld bankjegy kandikált ki belőle, ezután szinte hívogatón intett továbbot a nagy revolver. Úgy gondoltam, kezdjük érteni Dél-Amerikát.

Out of Rio
            Sajnos a teherhajók menetrendjét undorító gazdasági érdekek sokkal erőteljesebben befolyásolják, mint a megtűrt potyatúristák bédekkeren fogant vágyálmai. Ezt akkor realizáltuk, mikor felhúzták mögöttünk a lépcsőt, és a hajó ellökte magától a mocskos rakpartot. „Nem, sajnos nem tudunk tovább Rióban maradni. Ja és úgy néz ki, hogy Európába se megyünk pár hónapig.” Master Szimon nyugtatgatott eképpen, bár az otthonról hozott gömbszörpök ködében ez nem volt olyan rettenetes alternatíva. Azért feltántorogtunk a parancsnoki hídra, hogy a Niterói öböl hidja alól szemügyre vegyük a híres látnivalókat. Az „öreg tornász” a Corcovado tetején alig látszott a zivatarban, a Cukorsüveg szép volt, a Copacabanára ki kívánkozik ebben a szutyok időben. Szevasz Rió, sokat álmodtunk rólad, ezután nem fogunk. Van még Unicum?

            Tényleg ennyit ittunk, vagy a hajó mozog? Az öreg marinájok szerint mindkettő. Én viharnak gondolom, szerintük kicsit himbálódzunk. A műszerek szerint 40-45 fokot jobbra és balra. Megértem, miért van rács az ágyakon. Kivéve persze az enyémet, kínzó hiányára a padló közepén döbbenek rá.