Nekivágtam ismét. Már nem nyomasztott a teljesítés terhe, a felkészültségem sem volt az igazi. Csak abban bízhattam, hogy a tapasztalat átsegít a nehéz pontokon.

Kissé kiphentebben mint tavaly, kevésbé magabiztosan lazítgattam az elrajtoló tömegben. Fülledt meleg, már az interlakeni főutcán leizzadtam. Valahogy nem kap el a futásnak az a kellemes flow-érzése. A környezet persze varázslatos, a szurkolók, a zenekarok fantasztikusak. A lábaim viszont nem. Ő szívesebben lóbálódnának egy kerthelységben, de a cél előttem, menniük kell.

Az első 10 km jól ismert tájakon, a nyűghöz képest jó tempóban, kezdek reménykedni, hogy minden rendben lesz. Végülis a világ egyik legszebb helyén futok.

Az első emelkedők aztán megállítanak. A tempó rohamosan csökken, érzem, az erőtartalékaim kimerűlőben. És még a táv harmadánál sem vagyok. Nem beszélve a szintkülönbségről. Tavaly ez a szakasz vidáman ment, most erőlködök. Szerencsére nem kell leállnom, bár nagyon szeretnék. A tempó rohamosan csökken, Lauterbrunnenben már szenvedek, a féltávnál gyalázatos az időm. Szerencsére nagyon sokan futnak mögöttem, ez megnyugtat. A vizeséseknék basejumperek zuhannak felettünk, legalább ez elszórakoztat. Belesétálok. Itt most mindegy. Emlékszem, tavaly itt röhögve futkostam. Szinte várom a nagy emelkedőt. Abban bízom, a helyismeret ott segíteni fog.

25 km-nél laza sétára váltok, itt brutális emelkedő jön, nem kellene kifulladnom az elején. És láss csodát, a taktika bejön. Tavaly a könnyed futás után itt jött a nagy pofon, most könnyű sétával előzgetem az embereket. Nem nyerek sok időt, de nem pukkanok ki. A teteje körül narancssárga futóbolond póló, Alan mint kiderül. Bemutatkozunk, váltunk pár szót, említi, nem gondolta volna, hogy ez az emelkedő ilyen brutális. Hát igen, tavaly én sem...

Továbbvisz a lendület, egyre fáradok, de kezdem elhinni, hogy menni fog. Hűvösödik, ködösödik, kezdek olyan helyeket felfedezni, amire nem emlékeztem tavalyról. Pérdául egy szabadtéri terepasztal Wengenben - vagy Allmendben? Oly mindegy.

Tavaly itt kellett megállnom masszíroztatni, most egyenletes tempóban baktatok. Lassan utolérem a tavalyi részidőmet, egyenletes fáradtsággal, de különösebb megzuhanás nélkül, monoton gépként haladok. Az a sok színes, érdekes, kellemes benyomás most mind szürke és komor. Azért az utolsó dobzenekar előtt megállok vezényelni. Legalább én kacagok egy jót.

A végső emelkedő előtt azért leülök egy gyors masszázsra, nagyon jólesik. Az időmbe bőven belefér, jól állok. A kezeim zsibbadtak és remegnek, a lábaim mint a beton, de nem vagyok rosszkedvű. Minek is, tudom, hogy meglesz. És eddig jöttem 37 km-t gyilkos emelkedőkön. Ha itt feladom, akkor sem szégyenkezhetek. De kell a célbaérés édes eufóriája, úgyhogy megyek.

Újabb honfitársak érnek utol, pár percet dumálunk, aztán ők nekierednek. A lábaim már nem nagyon engedelmeskednek, hideg van, köd, eső. Kár, hogy nem látjuk a tájat, de nem nagyon izgat most. Nincsenek mélypontok, egyenletes ólmos fáradtság van. Most nem fogadkozom, hogy jövőre jobban felkészülök, de itt lenne az ideje. A kövek, a gyökerek nyálkásan csúsznak, egy nő elbotlik és azonnal begörcsöl. Próbálunk segíteni neki, érdekes senki megy el szó nélkül. Talpra áll, próbál mosolyogni, mehetünk. Mindenki a végkimerültség határán, közeledünk a legmagasabb ponthoz, halljuk a skót dudást, de nem látjuk a ködben, végre ott van, egy rendező esernyőt tart neki, jön a lejtő, de nincs erőm futni, már megszűnik a külvilág. Tavaly nem volt ilyen kacskaringós a vége - vagy mégis?

Túléltem.

Azt hiszem, jövök jövőre is.