Gaborchi

 Ez egy barlang, zsombolynak a függőleges aknabarlangokat nevezik nagyjából. 

Még ifjúkoromban volt, hogy hegymászó akartam lenni, és azt gondoltam, hogy ha úgy járok-kelek mint egy hegymászó, akkor az is leszek. Úgyhogy polárkabátot öltöttem, a kulcscsomómra karabinereket akasztottam, és csörgettem mint májerebbek a Mercikulcsot. Gondolom, inkább nevetséges voltam mint vagány, mindenesetre a miskolci magánegyetem közege nálam valódibb hegymászókat is bevonzott, és haverkodni kezdtünk, sőt mászni is jártunk a hámori sziklákra. Egy idő után már olyan ügyes voltam, hogy a Lenin fejét is megsimogattam elölmászásból -valami őrült elme egy öntött Lenin-szobrot cementezett egy nehezen megközelíthető sziklaüregbe, kezdőknek kihívás volt feljutni, a kopasz fej persze még kopaszabb volt a sok simogatástól- és lassan rájöttem, hogy a hátizsákba pakolt karabinerek bár nem csörögnek olyan szépen, de könnyebben szállíthatók.

Közeledvén a tél aztán egyre gyakrabban lilultak el az ujjaink a sziklán, mikor a Nagysanyi felvetette, hogy mi lenne, ha inkább barlangásznánk, mert ő abban is nagyon jó, és szívesen bevezet abba a világba. Nekem barlangi élményem addig csak belépőjegyes, járdás, kivilágított formában akadt, és nem mondom, hogy vad vágyat éreztem volna a sárban csúszásra. Klausztrofóbiám is volt (van), és a tériszonyom is épphogy kezdett csillapodni. De egy ilyen nagy hegymászónak az invitálását nem utasíthattam vissza.

Elmondta, hogy ahova készülünk, a Kis-Kőháti zsomoly egy 35 méteres aknával indul (beszartam), utána kúszni kell valamennyit (végérvényesen), aztán jön egy nagy terem ami szép (ez már nem is érdekelt), aztán mégegy nagyobb akna (oda menjen akinek...).

Persze mentünk. Előtte a sziklán gyakoroltuk a kötéltechnikát, nem is volt elegendő felszerelésünk, de gondoltuk, ezt majd áthidaljuk. Felbuszoztunk Répáshutára, előtte az otthonmaradottaknak meghagytuk, hogy ha este 9-ig nem érünk vissza, akkor riasszák a barlangi mentőket, havas-jeges ösvényeken baktattunk felfelé, már majdnem a hegy tetején voltunk, mikor ott volt a luk. Nagy fekete ordenáré luk, a hó miatt még feketébb volt, ijesztően tátongott a hegyoldalban.

Volt körülötte fakorlát, meg néhány termetesebb fa, a törzsük sima, nyilván minden barlangász oda kötötte a kötelét, mi is. Még szerencse, hogy a caplatástól elfáradtam, így belém jött pár szendvics, de egyébként picinkát szorongtam. Az a 35 méter az rengeteg, főleg, hogy nem is látni az alját.

Sanyi egykedvűen rendezgette a felszerelést, aztán behajintotta a kötelet a lukba, rácsatlakozott és elindult le. Egy darabig láttam a lámpáját, aztán semmit. Vártam, vártam. Aztán meglazult a kötél, mehettem. Én is ráakasztottam a nyolcasomat, lassan ráterheltem, kicsit nyúlt a kötél, szép lassan indultam lefelé. Szorítottam persze, mintha az életem múlna rajta (az is múlt, de szorítani tök felesleges...), remegett kezem-lábam. Eleinte még a lábaimmal tudtam támaszkodni, aztán kitágult az üreg, és csak pörögtem forogtam a kötélen, lassan, a  lámpám fénye pásztázta a falakat, csepegett a hólé, szállingózott az avar, lefelé nézve még mindig feneketlen mélység, Sanyi fényét nem láttam, nyilván behúzódott valami védettebb helyre. Végtelen hosszúnak tűnt, de talajt értem. Azt nem mondanám, hogy szilárd talajt, egy nagy puha dzsuvahalom van az alján, minden ami fentről beesik az ide érkezik. Legfőkébb rothadó avar, fadarabok, csontok és néhány igen kövér varangy. Gondolom ők sem jókedvükben vannak ott, mindenesetre kéznél van a kaja, és ott nem is fáznak. Csak én nem szeretem őket.

Valahogy azért elértem a szilárd talajt is, összetekertük a kötélvéget, kikötöttük egy kőhöz, nehogy egy jófej turista felhúzza, aztán megkerestük a továbbmenő járatot. Ez egy kredencajtónyi nyílás volt a lábunknál, egy igen szűk és igen lejtős cső, a tériszonyomat nyomban félre is tettem, jött a klausztrofóbia. Szuszakoltam magam át, és mondtam, hogy "énilyenhelyretöbbénem", "hogyénmekkorahülyevagyok", "ittfogokelpusztulni" ésatöbbi. Na, azért csak vége lett ennek is. Beértünk a nagy terembe, amiről annyit hallottam. 

És lássatok csodát -én azt láttam-, hirtelen elmúlt minden nyűgöm, álltam mint az ifjú Szerjózsa a gömbmoziban, és csudálkoztam. Óriási nagy volt terem. És csodaszép. Az alja ősi kataklizmák mementójaként telis-teli hatalmas kőtömbökkel, helyenként cseppkövek, csendesen csepegő víz, és a barlang mennyezetét elborították a csüngeszkedő denevérek. Mintha egy sötétszürke mohaszőnyeg lett volna, de nem az volt, hanem eleven denevérek tízezrei. Némelyik repdesett, furcsa, füttyögés-csipogásszerű hangot adtak, és hihetetlen sebességgel száguldoztak a sötétben. Eleinte ijesztő volt, aztán inkább szórakoztató. Középtájt egy cseppkő-kút, egy gyönyörű, szoborszerű derékig érő kút, a tetején kis üregbe csepeg a víz, az oldalán folyik le, csillog, káprázik a lámpa fényében. Kortyolgatunk belőle. Hihetetlen, hogy itt, a föld mélyén, senki által nem gyönyörködve épülnek ezek a csodák évezredekig, láthatatlanul, ismeretlenül. Elfog önnön öntelt kicsinységünk szorongató tudata. 

Sanyi közben megtalálta a továbbmenő aknát, beszerelte a kötelét, én maradok. El is tűnt hamar. Egy darabig tébláboltam, aztán kerestem egy nagy lapos sziklát, lefeküdtem és lekapcsoltam a lámpámat. Meg akartam tapasztalni az igazi sötétet. Mert ott tényleg sötét van. Ott nem szürődik át a felhőkön a csillagok fénye, nem pislákol távoli utcalámpa. Ott olyan igazi nagyon teljesen töksötét van, hogy ha az orromhoz teszem a kezemet, akkor sem látom. Még mikor a szemem hozzászokott a sötéthez, akkor sem. Nagyon furcsa volt. Ahogy sötét lett, és én sem motoszkáltam, a denevérek is megnyugodtak, elcsendesedtek. Csak a kis kútba csepegett a víz rendíthetetlenül. Vártam, hogy elfog a félelem, a sötétben félni kell ugyebár, de meglepő módon nem. Teljesen nyugodt voltam, valami hipnotikus nyugalom, valami csodás relaxáció uralta testemet-lelkemet. Megszűnt a tér, az idő, a világ, a minden. Nem tudom meddig tarthatott, lehetett pár perc és pár óra ugyanúgy, egyáltalán nem érzékeltem. 

Aztán hallottam Sanyit csörömpölni, lassan a fénye is kibukkant az aknából majd ő maga is. 

Ideje volt távoznunk. Csodát otthagytuk, kuszoda, törmelékhalom, fel a kötélen -nehezen ment nagyon-, aztán usgyi a faluba. A  buszig volt kis időnk, bekajáltunk, aztán a buszmegállóban találtunk egy megfagyni készülő ittas polgárt, akit hazakisértünk, miközben elment az utolsó busz. A faluban nem volt telefonfülke, vagy nem működött, reméltük, hogy nem küldik ki hiába a mentőket értünk, mert a hazajutásunk elég bizonytalanná vált. Végül nekivágtunk a havas országúton, 15 km, szerencsére felvett egy kocsi, úgyhogy a részeg is életben maradt, és a barlangi mentők sem keresgélték hiába a tetmünket a zsombolyban. Én viszont rászoktam a barlangászásra, és sok kellemes élményt szereztem magamnak a következő években ezzel.