Gaborchi

 Nyomorult egy élet :-), amiben 1997-ben részünk volt, egy elhagyatott korallszigeten kellett töltenünk a Karácsonyt, Key Westtől nyugatra a Mexikói-öbölben. Erről is fogok írni, most más téma:

Karácsony másod-vagy harmadnapján letelt a mandátumunk a korallszigeten, és az időjárás is viharosra fordult, úgyhogy visszaindultunk a civilizációba. 5 órát hánykolódtunk a hajón, sokan szó szerint "hánykolódtak" a korlátnak támaszkodva, én élveztem az arcomba csapó tajtékot, valami perverz gyönyörrel töltött el a viharos tenger. Aztán mikor elfáradtam, lementem a hajófenékbe aludni egykét órácskát, hiába, aki körbejárta fél Dél-Amerókát egy teherhajón, annak ez nem kunszt :-). Késő este értünk Key Westre, a parkolóban várt hűséges Chevy nemtudommicsodánk (olyan közönséges autó volt, hogy a nevét sem jegyeztem meg - Cavalier! beugrott) bepakoltunk, aztán egy hatalmas vendéglői vacsora, és egy éjszakai séta következett ezen a szép helyen. Megtekintettük a kontinentális Jú Esz Éj legdélebbi pontját (Hawaii ugye délebben van...), Hemingway házát, ahol a jó öreg macsó annyi sok szépet és elgondolkodtatót vetett papírra. Forró az éjszaka, furcsa, hogy december vége van. Elindulunk lassan. Vissza a kontinensre. Aztán rövidesen rájövünk: idefelé is éjjel jöttünk, a híres-nevezetes sokmérföldes hidakból semmit sem láttunk, ez nem okés. Felreállok egy elhagyatott parkolóba, szunnyadunk. Kelő nappal indulás tovább. Valóban kár lett volna kihagyni, gyönyörű az út az atollok felett, apró kis szigetecskék láncolatán át -ez a Florida Keys. Olyan, mintha vitorlással suhannánk. Lassacskán megérkezünk a kontinensre, tovább északnak, az Everglades bejáratához. Key Largon balra fordulunk, Miami déli peremén, Homestead városánál megint balra, és már benn is vagyunk. Az Everglades egy óriási mocsár, hatalmas mangrovefákat csodálunk, mellettünk tocsog a láp. Egy helyen tábla hirdeti: madárfigyelő hely. Hosszú kutyagolás egy cölöpökre épített fapallón, egészen elképesztő kedves fogadtatás a helyi élőlények részéről: Szúnyogok milliói lepnek el. Dunakanyari gyerek vagyok, tudom milyen az, amikor sok a szúnyog. Voltam a Tiszánál is, ott is sok van. De ez egy más dimenzió. A fehér pólóm elfeketedik. Próbálom a fejemre húzni, de minden résen behatolnak, egy idő után leszarjuk. Mindegy. Rendületlenül caplatunk előre. Végre kibukkanunk az erdőből, és egy hatalmas iszapos síkság peremére érünk. Apró, kanyargó vizfolyások szaggatják ezt az árapály-síkságot, a szúnyogok elviselhetetlen sokasága ellenére jó néhány atyafi üldögél a padokon rendíthetetlen türelemmel (igaz jobbára szúnyoghálóval a fejükön, szúnyogriasztótól illatozva), hatalmas távcsövekkel, teleobjektívekkel felszerelkezve, és a sivár láthatárt pásztázzák. A láthatár rózsaszín. És mozog. Az egyik szemlélődésben megfáradt természetbúvár átadja a látcsövet és... Baaaaaazmeg, az a rózsaszín horizont, az mind flamingó. Ezer és ezer, talán millió, ki tudja. Ahol az iszapsivatag a nyílt tengerrel találkozik, milliónyi flamingó kavalkádja, hihetetlen, döbbenetes, csodálatos, elképesztő. El is feledkezünk a szúnyogokról, egymás kezéből kapdossuk ki a látcsövet. Aztán ahogy a szemünk hozzászokik, már szabad szemmel is sokkal többet látunk. A közelünkben mindenféle egyéb gázlómadarak csemegéznek az iszapból, háromkaréjos ősrákok kúsznak apró tankok módjára, a mangróvefák hajladoznak a hátunk mögött. Közben megismerkedünk a bird-watching mint sport rejtelmeivel, nem mintha nagyon megragadott volna a dolog. Ezek az emberek azért járják a világot, hogy feljegyezhessék, hol milyen madarat láttak. Hm. Egy biztos, ezerszer jobb, mint elhízni és elhülyülni a tévé előtt. 

Apró mozgó pont közelít az árapályzónában, hát egy kajakos tart felénk. Mi szél hozta vajon, és honnan jött? Milyen lehet szúnyoghálóval a fejünkön, a büdös iszap csatornáiban evezgetni???? Madárfigyelő ő is, mint kiderült, csak közelebb ment a tárgyhoz. Megemelem kalapom az emberi őrület eme tiszteletre méltó brillianciája előtt, és miközben az elképesztő méreteket öltő légitámadások elől futunk vissza az autóhoz szent esküvel megfogadom, hogy a következő vegyesboltban nagyobb mennyiségű szúnyogriasztót vásárolok. 

El is érkezünk a Flamingo Point Visitor centerhez, hatalmas parkoló, üzletek, motel, kemping, egy tenyérnyi civilizáció a mocsár közepén. Gyorsan beszerezzük a szúnyogkrémet, némi kaját, sátorhelyet foglalunk. Sajnos főszezon van, csak a tartalék kempingben van szabad hely, ami abban különbözik a rendestől, hogy a mocsárban van. Vagyis bokáig érő vizben. Azért találunk egy tenyérnyi szárazabb foltot a sátornak, láthatóan másokat sem zavar a dolog, a kocsival azért nem merek bemenni a fűre, igaz, ezt nem is szabad. Amerikai módon minden sátorhelyhez sütögető és asztal tartozik padokkal, ezt már megszoktuk. A kocsi és a sátor közötti utat bokáig érő vízben tocsogjuk, de nem izgat nagyon, mindenesetre minden cucc a Cavalierben marad. Még tart a délután, gyorsan bérelünk egy kenut, és útra kelünk alligátorokat, krokodilokat nézni. A mocsár nyiladékeiban szépen, turistautak módjára kiépített és jelölt kenu-utak vannak, a víz döbbenetesen sekély, az evezőt szinte mindenütt le tudom nyomni a kemény mészkőig. A park őrei szerint a szokatlanul hideg idő miatt hüllőink elbújtak, azért időnként elő-elő bukkan néhány. Sejtelmes, ahogy a kiálló szemek siklanak a víz felett, csodás, és egyben félelmetes. Csendesen siklunk a bozótosban, tudjuk, hogy nincs mit tartanunk ezektől a lényektől, de mégis rajtunk a szorongás... Órák telnek el csendben, megkönnyebbülés a partra érkezés, az élmény mindenesetre hatalmas. Feltesszük a kenut az állványra, lelakatoljuk, visszaautózunk a látogató központban, ott kell leadni a kulcsot. Gondolom, nem akarnak egy embert ott ültetni az időjárás viszontagságainak kitéve... 

Megvizsgáljuk a sátrat, száraz, hú, remek helyet vadásztunk ezek szerint, berakjuk a hálózsákokat, és a piknikasztalnál gargantuai vacsorát csapunk, sok sörrel. Ott is hagyom a maradékot, szétpakolva, kit zavar. Éjjel ugatásra ébredek. Nem tudtam, hogy beengednek a kempingbe kutyákat, mindenesetre azt gondolom, hogy valaki ilyen állatot hoz a kempingbe, az tanítsa meg viselkedni. De ez több kutya. Rohadt dögök. nem bírom cérnával, kimegyek megnézem, és földbe gyökerezik a lábam. Ezek mosómedvék. Egy egész család. Mosó Masa mosodája. Apa éppen a sörömet issza. Anya meg a gyerekek a szendvicsem maradékát marcangolják. Nagyon édesek egyébként, tényleg, igazán tüneményesek, de én most haragszom, és megpróbálom elkergetni őket. A zseblámpa fénye meg sem kottyan nekik, hangoskodni nem akarok, egy botot suhogtatok, de szarnak rám. Megalázó. Valahogy összeszedem a cuccot, és a legmélyebb pocsolyákon által eljuttatom az autóig - már amit még érdemes volt megmenteni. Nem tudom, hogy a szitut bosszantónak értékeljem avagy szórakoztatónak, valahol a kettő egyvelege. Reggel látom a figyelmeztető táblát: Semmit ne hagyj elől, mert felfalják a mosómasák. 

Soksok évvel később Zoli barátommal sátorozunk a Börzsönyben, alaposan beszeszelve mesélem neki a sztorit, jól kacagunk, aztán beájulunk a sátorba. Persze kinn hagyunk mindent. Reggel ő ébred előbb, és csak ennyit mond: itt jártak a kibaszott mosómedvéid. Úgy látszik, mégsem kell Floridáig zarándokolni, hogy az ember apró rágcsálók áldozatává váljon...