A 2005-ös Nike Félmarathon céljába félholtan estem be. Ezt két dolognak köszönhettem, az egyik, hogy megpróbáltam 2 órán belül beérni (sikertelenül), a másik egy születésnap, amit nem sikerült a versenyig kihevernem. De legalább célba értem!
Itt találkoztam 100 éve nem látott barátommal. Mivel köztudottan rendkívül szerény ember, nem árulom el az igazi nevét, legyen T.
Elmondta,  az én 88as első marathonom olyan nagy hatással volt rá, hogy elhatározta: Élete első marathonját velem fogja lefutni. És úgy érzi, ennek most jött el az ideje, 4 hét múlva Budapest Marathon. Megkértem, hogy nézzen végig rajtam, aztán gondolja végig,  a marathon úgy néz ki, hogy egy félmarathon után pihenés nélkül futunk mégegy félmarathont. És én nem érzem magam abban az állapotban, hogy ezt megtegyem. De ő konok ember, ritkán vallott kudarcot abban, amit elhatároz. És nekem is elkezdte birizgálni a csőrömet, 11 évvel a második marathon után képes vagyok-e a harmadikra.
Végül abban maradtunk, hogy benevezek, féltávig együtt megyünk, aztán én kocogok ameddig kedvem tartja, és ha találok egy jóképű kerthelységet, akkor ott sörözgetve megvárom a verseny végét, be is gyömöszöltem némi papírpénzt a futógatyámba. Lényeg, hogy neki sikerüljön.
Abban az évben rohadt hideg volt, jó tempóban, kellemesen beszélgetve nyomtuk le az elejét, a végtelen hosszú rakpartokon jólesett a társaság. A Margitszigeten beköszöntött a november, percek alatt eláztunk - hogy lesz ebből kerthelység... A féltáv a világ egyik legelhagyatottabb helyén volt, T. elment, kocsma sehol, eső szakad, ha nem akartam a vizes pólóban tüdőgyulladást kapni, futni kellett.
Valahol a Hajógyári Szigetnél keveredtünk le a rakpartra. Mentem én már ezen a rakparton szörnyű dugóban nagyon lassan. De az autóban mégiscsak a seggemen ülök, és kedvenc cédéimet hallgatom. Itt meg... Ha mentem, fájtak a lábaim. Ha megálltam, dideregtem. (és akkor is fájtak a lábaim) Budapest hídjai végtelen lassúsággal bontakoztak ki az esőfüggönyből, és még lassabban enyésztek el újra a hátam mögött. Árpád, Margit, Lánc, Bözske, Szabi, Peti, Lágymi... egyre hülyébb becenevekkel szórakoztattam magam, de jó volt alattuk pár percre menedéket lelni az eső elől. A tempó egyre lassult, de vele együtt az idő is... A tér-idő kontinuumban görbületek keletkeztek, a kilóméterjelző táblák egyre messzebb kerültek egymástól. Egyre kevesebb embert előztem le (haha, egyet se), engem annál többen. Már a gyanúsan bicegők is. A hullafáradtak is. Gondoltam előbb utóbb néhány kötögető nagyanyó is eltipeg mellettem...
A Szent István Parknál utolért egy bekötött fejű beteg, felkötött karral, infúzióval, kórházi  papucsban. Gondoltam, hogy itt kéne kiszállnom, mielőtt végleg átcsúszom fantáziám ködös világába. A fickóról persze kiderült, hogy csak egy tréfás kedvű futó, le a kalappal, hogy ebben a maskarában végignyomta.
A Nyugati felüljárón kellemesen elücsörögtem, aztán valamikor az olvadó idő egyik távoli görbületében megjelentek a négyessel kezdődő kilómétertáblák. Több Marsutazásnyi távolságra ugyan, de ott voltak, a negyvenes, valahol a Szaturnusz táján a negyvenegyes, a negyvenkettes a Naprendszer határain kívül, de onnan már csak 195 méter, a téridő zsugorodik, dobzenekar, tapsoló nép, hangosbeszélő, és az orvostudomány által ismert összes boldogsághormon a véredben, a lábad nem éri a talajt, nem tudod, sírsz vagy nevetsz, de rohadtul nem érdekel, valaki a nyakadba akaszt egy érmet, hátadra tesznek egy takarót, ülsz a vizes füvön egy sörrel, mezítláb, a cipőid néma tanúként félredobva, és minden szép.
T. egy órával előttem beért, és ennek még jobban örültem.

Pár napra rá megemlítettem neki, hogy van egy remek ötletem: Jungfrau Marathon.

Folyt. köv.