Gaborchi

A legendás Buick Century óriási csomagtartója már majdnem megtelt. Pedig van neki, hatalmas.
Philadelphia egyik kertvárosában vagyunk, 1998 tavaszán. Egy trailerparkban a szétrohadás küszöbén álló lakókocsi utolsó lakója vagyok, a többiek már elhúztak a szélrózsa minden irányába. Engem a napfényes California vár - ha az autó is úgy akarja.

Az autót pár hete vásároltam, egy olyan környéken, hogy a részletesebb leírás kimerítené a rasszizmus és a political incorrectness minősített eseteit. Szerintem ilyen környék Amerikában nincs is, annak ellenére, hogy több nagyváros peremén találkoztam hasonlóval.
Sötét volt, és szitált a havaseső, Philadelphia legundorítóbb arcát mutatta. Az autó színe: "ugly". De a 3.0 V6 pöccentésre indul, és a 7 plüssfotel is imponáló. 500 dollárért nem kell senkinek, 250ért vihetem. Pár napig működik is, aztán komolyabb felújításra szorul. Az autószerelő jól jár. De még mindig 1000 USD alatt vagyunk.

Hűvös délelőttön fordulok ki a trailerpark kapuján, és fél óra múltán már a Pennsylvania Turnpike-on robogok nyugat (Nyugat!) felé. Néhány órán keresztül elégedetten terpeszkedem a fotelben, jazzrádió sokáig elkísér, aztán Harrisburg közelében áthangolok egy másik sávra. A fióknyi hamutartó lassan megtelik, nemsoká elhagyom Pennsylvaniát. A hőmérő gyanúsan magas értéket mutat, leállok. A motorháztető bovdenje a kezemben marad, szerencsére a hűtőrácsot elég könnyű lekapni, be tudok nyúlni a  zárjához. Óh, a nyolcvanas évek amerikai technikája. Nem csodálkozom, hogy a japánok leigázták az autóiparukat.
Itt még van lehetőségem visszafordulni. De a melegedésen kívül semmi rendelleneset nem tapasztalok, vagy csak nem akarok. Mindenesetre a gyomromban elkezd összehúzódni egy kis gombóc.

Délnek fordulok 81esen, az Appalache gerince mentén. Egy nyúlfarknyi West Virginia, majd Virginia. Nem messze tőlem a Shenandoah, varázslatos tájakon haladok. A forgalom viszonylag csekély, a véhatos csendben duruzsol, a gyomrom is kezd megnyugodni. Most a hamutartó is lassabban telik, csendes unalom vesz erőt rajtam. Latolgatom, meddig érhetek el aznap, szándékaim szerint Tennesseeig. Alkonyodik, mikor átlépem a határt, aztán a legolcsóbbnak tűnő motel parkolójában megpihen az ugly színű öreg batár. Magányosan áll reggelig, én vagyok az egyetlen vendég. Esti sör, reggeli kávé, és meglepetésemre a havat is le kell söpörnöm a szélvédőről. Elgondolkodom a gumikon, aztán nekivágok.Az Appalache utolsó lejtőin hólatyakot vernek rám a kamionok, amíg mennek, aztán megállunk. Lassan araszolva haladunk tovább, elérjük az I-40 államközi autópályát és kisímul a táj.
Tennessee körülbelül olyan hosszú mint a neve, és ennél több izgalmasat nem is találni benne az elkövetkezendő 7-8 órában. Csak Memphis környékén szaporodnak meg a több emeletes gitárok az út mentén - tényleg, Elvis Presley városában járok. Nem hat meg a dolog különösebben, de az igen, hogy elértem a Mississippit.
Csak egy folyó, de mégis. A vadnyugat kapuja, prérik előszobája, az amerikai álom egyik szép szimbóluma a hömpölygő folyó, és hát igen, itt döbbenek rá, hogy most egy tinédzserkori álmot élek át. Easy Rider, Thelma and Louise, és a többi road movie kering az agyamban miközben a hatalmas folyó még hatalmasabb ártere felett ível át az autópálya. A folyó nagy. Dunaparti gyerekként eddig elég sok folyóra tekintettem lenézéssel, most nem. Elakadó lélegzettel, a megengedettnél lassabban hajtva élvezem a látványt, aztán Rejtő Jenő jut eszembe, és hangosan nevetni kezdek. A híd közepén hatalmas tábla: "Üdvözlöljük Arkansas államban, Bill Clinton elnök szülőhazájában". Schwacht bei Zwungli am See, mely arról nevezetes, hogy már két ipartestületi elnököt adott az országnak. Nem tudom, 1993 előtt mi lehetett azon a hatalmas táblán, mert legjobb tudomásom szerint Arkansas állam az égvilágon semmiről sem nevezetes. Mindenesetre Little Rock táján megállít a rend éber őre egy kiégett fényszóró miatt, és amíg a büntetőcédulát írogatja beinvitál a Crown Victoriába. Mintha hajóhídon ülnék. Ekkora autóban valóban tekintélyesnek érezheti magát a rendőr, és hivatalos kimértsége mögött barátságos mosoly bújkál. Ezen a vidéken már távoli utazó vagyok a Pennsylvaniai rendszámommal.
Ezek után nincs kedvem tovább élvezni az állam vendégszeretetét, és nem állok meg Oklahomáig.
Ez az állam legalább nevezetes. Itt robbantotta fel a közirodaházat Tim McVeigh, és innen űzte az aszály emberek tízezreit (százezreit?) végig a hatvanhatoson Californiáig, sőt  Steinbeck Érik a gyümölcse által a világirodalomig.
Sör-alvás-kávé, cigi már az autóban, ez az állam már nem csak hosszú, de lapos is.
Ugorgyunk Texasba. Ennek már az északi csücske is nagyobb mint egy kiterített piknikabrosz, de az biztos, hogy kevésbé ráncos, már ami a domborztatát illeti. A legnagyobb kiemelkedések a marhakerítések, ezek a látóhatárig nyúlnak, és még azon is túl. Amarillo környékén tábla hirdeti, hogy itten látható a világ legnagyobb keresztje. És valóban. A pálya mellett egy irdatlan kereszt. Vasbetony. Ízléses. De itt minden bazi bagy. Az útmenti söntésben leszállhana egy helikopter a pult elé, maximum a kovbolykalapot markolnák szorosabban a tányérnyi csatot viselő atyafiak. A magam részéről ezzel letudtam Texas nevezetességeit, érzem, hogy Új Mexikó tartogat még izgalmakat.
Tucumcari környékén megérzem milyen a magány. I mean, eddig is egyedül jöttem. 3 napja úton vagyok. De ez itten valami más. Itten sivárság van, elhagyatottság, magány, kiszolgáltatottság, mit mondjak még? Tucumcari után elfogy a civlizáció. Még az illúziója is. Itt nincsenek benzinkutak, nincsenek motelek, nincsenek kereszteződések. Nincsenek fák, nincsenek bokrok, nincsenek tehenek. Nincsenek szembejövők, és nincsenek egyirányba haladók. Itt, a 40es autópálya ezen szakaszán szerény becslésem szerint nem jár senki. Minek is járnának persze.
Ez nyilván költői túlzás, mert előfordul, hogy a lemenő nap fényében a horizonton kirajzolódik egy kamion sziluettje. Olyan is van, hogy fényszórók tűnnek fel a tükörben. Néha utol is érek valakit. Néha. És előfordul, hogy félórán keresztül nem kell a kormányhoz nyúlnom. És eszembe jut a melegedés Harrisburg előtt, és elkezdem hallani az autó végvonaglásának nyekergéseit. Hipnotikus állapotban érkezem Albuquerque-be, és az első szállodánál megállok. Pokoli szél fúj, alig állok meg a lábamon, de most örülök neki. Kicsit több sör csúszik le elalvás előtt. Reggel nehezen ébredek, és elátkozom magam az esti paráért. Éjjel simán átmehettem volna az üres városon, most egy órát araszolok a reggeli csúcsban.
Káprázatos homokkő képződmények között visz az út, geológiai kiállítás ez kérem szépen, érdekes, nem szorongok, nem aggódok, csak gyönyörködöm. Áthaladok a Nagy Vízválasztón (egy tábla a sivatagban), és megérkezek Arizonába.
Készültem erre. Ebben az államban ugyanis két helyet is meg akartam látogatni. Elsőként a Meteor Krátert (tudományosan: Barringer Kráter). Másodsorban a Grand Canyont.