A minap ismér a Zöld-tavi házban ebédeltem. Gyermekkorom óta járom a Tátrát, de ez a hely valahogy mindig kimaradt. Hiába hallottam ódákat szépségéről, az élet mindig más túrahelyekre sodort. És legyünk őszinték, nem gondoltam, hogy van még helye ennek a varázslatos hegységnek, ami új élményeket adhat.
Tavaly augusztusban egy borongós, rosszkedvű pénteken úgy gondoltam, megnézem. Pipáljuk ki. Elzarándokolok, megnézem, ha van szállás ott alszom, ha nincs, visszamegyek Ó-Tátrafüredre, ez így húzós túrának ígérkezett, de ez van.
Smokovecen a parkolóig állt a sor vége a siklóra, így adott megoldás volt a koliba megtekintése. Mire ködös tekintettel kitápászkodtam, a sor még hosszabb volt, úgyhogy gyalog vágtam neki, nem is ártott a kora délelőtti becherovka-mámorra. A Tarpataki-vízeséseket szaporán elhagytam, a Bilik-ház, a Rainer kunyhó és a Zamkovsky-ház csábításának is ellenálltam, csak  Laco Kulanga házánál lassítottam kötelező tiszteletből. Az öregúr arról nevezetes, hogy ifjabb korában az egyik legerősebb tátrai serpa volt, egyszer történetesen 207,5 kg.-t vitt fel a hátán a Zamkovsky-házig. (Több olyan ismerősöm is van, akik oda a saját földi porhüvelyüket is csak nehezen...) Az öreg a Kőpataki-tavi házat menedzseli, tapasztalataim szerint a leggyatrább az összes közül, a kiszolgálás udvariatlansága már-már szimpatikus méreteket ölt. Az biztos, hogy itt a vendég csak nyűg. Mégis, mindig megállok itt, hogy egy sörrel, becherovkával, mazochistább hangulatomban valami kajával is adózzak az öreg Lacó nagy teljesítményének.
Nehezen is indultam tovább, és amikor a csillagvizsgáló felett jeges szél és kövér esőcseppek fogadtak, egy szikla árnyékában ülve eldöntöttem, hogy a Zöld tó megvár.
Valahogy aztán mégis útra keltem, az eső elment, a szél csillapodott és már ismeretlen tájon baktattam nagy morózusan. Aztán a Nagy-Morgás hágón által léptem, és elémtárult a Zöld-tó völgye.
Megfogtam a sziklát mert a lábaim remegtek. Valamiért a szemüvegemet is le kellett vennem, hirtelen olyan párás lett.
Mesevilágot láttam ugyanis. Jancsi és Juliska lakhattak ilyen helyen. A Zöld-tó zöld volt. Mellette a ház, bodorodó füstpamacsa gyere-gyere, hívogatott. Lelki szemeim előtt hét kis sipkás alak bandukolt a ház felé, petróleumlámpát lóbálva.
Az út nem volt könnyű a házig, de a látvány végig hívogatott. Egy kisebb tavacska mellett nem tudtam visszafogni magam, lefeküdtem, és cica módjára kortyolgattam. Ha a víztükörben ében haját fésülgető Hófehrékét láttam volna, simán elhiszem. A napfény táncolt, a madarak csiviteltek, a bogárkák zümmögtek és a Karbunkulus-torony fenségesen magasodott a tó fölé.
A Ház teli volt hegymászókkal, és én egy varázslatos éjszakát töltöttem ott. Igen sok becherovkát ittunk a szlovák-magyar barátságra, nyelvi korlátok nélkül nevetgéltem az öreg Marijánnal, aki már mászta a Diamir falat a Nanga Parbaton. Nem tudom, hogyan keveredtem a hálózsákomba, de reggel sok kávét kellett innom. Egy szép délelőtti túra után megpróbáltam hazaindulni, de nem ment. Meg kellett innom a teraszon egy búcsú-sört, aztán még egyet, meg mégegyet a söntésben. Végül elindultam, de sajnos visszanéztem mint Lót, és vissza kellett caplatnom mégegy sörre.

Tavasszal tértem vissza, Krisztának is meg akartam mutatni. A Fehérvíz-völgyön mentünk fel, szikrázó hómezőn, és a varázs ismét rabul ejtett. A Tátra legmagasabb falán hófoltok,  a tó helyén fehér síkság, a 3 méteres farakások a talpunk alatt. Egy vicces ember kiásta a hintát, nagyon klassz volt a hó alatt hintázni - kimászni már nehezebb...

Nyáron megint el kellett mennem. A Bélai-tátra felől érkeztem szakadó esőben. A sziklákon még ott voltak a hófoltok, és a vendéglő teli volt csapzott emberkékkel. A helyiek képesek 2-3 órát baktatni az esőben, hogy itt ebédelhessenek. Valahol megértem őket.

Múlt héten sportszerű nehezítést alkalmaztam a lyányom személyében, aki végig a hátamon ücsörgött négy évének teljes súlyával. Ilyen kemény túrám még nem volt azon a vidéken. Mondanom sem kell, hogy megérte. Pedig lefelé szakadt az eső. Valami miatt a gyermek mégsem nyavajgott. Csak gyönyörködött. Azt hiszem őt is elkapta az a valami. Az a varázs, az hangulat, az semmihez nem hasonlítható magnetikus töltődés ami itt új életet ad földi porhüvelyünknek, ami segít elviselni a hétköznapokat, ami miatt az ember mindig visszavágyik.

Sokszor tévelyegtem a Tátrában ködben, latyakban, metsző, jeges szélben, hófúvásban , szakadó esőben. Mégis, úgy érzem, ott mindig jó idő van.