Idén januárig összesen kb. 3 jazz koncerten vettem részt egész életemben. Igaz, ezek mind elvarázsoltak, de valahogy nem éreztem fontosnak.
Pege Aladár a pécsi kultúrház színpadán. Láthatóan több sört ivott mint mi, duhaj főiskolások. Valaki odavezette a színpad elejére, és nekitámasztotta a nagybőgőnek. Aztán a nagybőgő magával vitte őt, messze, valahova, olyan magasságokba, ahová csak a legnagyobb géniuszok nyernek repülőjegyet. Megkövülten csodáltuk, és arra gondoltunk, egy jó muzulmánnak ilyen lehet a Kába követ érinteni.
Marburg, német diákváros a nyolcvanas években. Illegális mezőgazdasági munkásként, kiutasításunk elől szaladva ugrottunk be egy éjszakai kávéra, óton Hamburg felé. A vár feljárója mentén kocsmák, pubok, kávézók.
Egy félmeztelen fekete férfi verte a kongát, egy rasztafári énekelt. Néhány konszolidáltabbnak tűnő ifjú gitározott és zongorázott. Csak a virradat hajtott tovább, Hamburg megvárt.
Muzsikus kávéház 2007. Hosszas unszolásra benéztem. Állítólag egy híres hegedűs játszott a barátjával, Frankie Látó és Horváth Márk. Mellettük hangolt egy pocakos gitáros srác furi sapkában, az ő nevét még a szervezők sem tudták. Csak eljött, hogy Frankieékkel örömzenéljen egyet.
Frankie Látóról sokan, sok helyen írtak már. Amit ez a srác a hegedűvel művel, azt nem lehet leírni. De a sapkás gyerek a gitárjával nem maradt el tőle. Nyugodt mosollyal a szemüvege mögött, csak járatta az ujjait a húrokon. Igaz, én ezt nem láttam, az emberi szem képtelen ilyen gyors mozgásokat felfogni. Masszázs volt ez a fülnek, édes balzsam a léleknek. Amikor a három zenész összenevetett, látszott, hogy egy másik univerzumban léteznek, onnan küldenek felénk morzsákat abból a világból, amit csak ők érthetnek meg.
A sapkás fickót Berki Károlynak hívják mint kiderült, és hobbija a gitározás.
Aztán többször is el kellett mennem ezt az alkalmi triót megtekinteni.
Sajnos Károly saját zenekarát többször is elszalasztottam, és minden alkalmat mélyen megbántam. Mígnem Esztergomban egy családi vacsorába illesztve sikerült. Ott láttam először a Plútó nevű basszusgitárost. Nem mondom, hogy lejátszotta a szólógitárt, basszus ilyet nem szokott. De néha úgy tűnt. Hogy kettőjük közül melyik a nagyobb virtuóz, ezt döntse el mindeki, aki hallotta őket. Mindenesetre amit együtt produkáltak, az ütős fickóval a háttérben, "nincsen rá szó, nincs rá fogalom". Faarcú emberek törtek ki lelkes tapsban, a zene ZENÉVÉ vált, örök CapsLockot kapott azon az estén.
Azóta, ha az élet sodrása engedi, én ott vagyok, ahol ők.
Köszönjük Károly, köszönjük Plutó. És köszi Robi, hogy szervezed.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.