Ma hosszú idő után először sikerült egy olyan igazán kellemeset futnom. Amikor az ember nem lődörög, de nem is erőlködik. Amikor nem akarsz folyton leállni, visszafordulni, amikor új ösvényeket keresel, és gyönyörködsz a tájban. Amikor nem zavar ha dzsuvásba tévedsz, és vizmosásokat, kidőlt fákat csak az élvezet fokozásának tekinted. A végén lekocogtam a Dunapartra, a jéghideg viztükör ragyogott a napfényben, épp egy felszálló vadkacsa törte meg a tükörsimaságot. Ahogy leálltam, elkezdtem fázni, és ettől eszembe jutott a nyár egyik legmelegebb napja.

Akkor már hosszú órák óta próbáltam magam valami értelmes cselekvésre szánni, a légkondi hűtötte a fejemet, a laptop forralta a combomat, és a világ körülöttem érezhetően mély kómába merült. Telt, nyúlt az idő és lassacskánt feladtam minden hasznos tevékenységre való törekvésemet. Rövidgatyát és futócipőt húztam, jeget tömtem a kulacsomba, az autó magától vitt fel a Cseresznyefa-parkolóhoz. Izzott az aszfalt, de a fák között volt egy kis árnyék, langyos szellő simogatta izzadt testemet. Magas-Taxnál már nem volt semmi bajom, Rakodó, Szabó-kövek, Csóványos - a kilátóba mászást ezúttal kihagytam. Mit kezdek ebben a párás hőségben, ahhoz, hogy a Tátráig ellássak arktikus hidegfront kell minusz hússzal - ezen a júliusi délutánon a vágyálmok netovábbja volt. A kulacsomban a jegek valami forró pisává alakultak, bár adott helyzetben legalább olyan édes volt, mint Eddy Rancingnak a Barcos-Moravecz féle egyhén szagositott Dandy szájviz. Azért a Nagy-Hideghegyi teraszon beugrott az obligát gyógysör, aztán boldog szaladás a parkolóig.

Egy ilyen 2,5 órás futás után az ember szépen kimerültnek szokta érezni magát, már csak valami hűtés kellett, adta magát a Duna. Megnéztem, jön-e veszedelmes hajó (szárnyas) aztán a visegrádi vár árnyékában elindultam a túlparta. (Egy barátom, mikor elmondtam neki, hogy át szoktam úszni a Dunát megkérdezte: oda vissza?)

Van valami transzcendens abban amikor a Duna közepén vagy. Mindkét part baromi messze van. Érzed, hogy erős vagy, mert át tudod úszni, és ez nagyon jó érzés. De érzed azt is - és itt aztán nagyon-, hogy azért a viz az úr. Iszonyúan figyelsz a hajókra, kémleled a horizontot. Egy szárnyashajó ebből a perspektivából gyilkos szörnyeteg. És közben minden olyan jó. Nem is akarod, hogy vége legyen.

Elengedtem magam, hanyatt fekve szemlélődtem a végtelen közepén. Az ég tiszta acélkék, makulátlan, bárányfelhőtlen. A kismarosi parton mindenki aludt az árnyékban. A kisoroszi part fái mozdulatlan zöld falat képeztek. A visegrádi várhegy méregzölden emelkedett fölém, a várnak csak a kontúrjai látszottak. Körülöttem a viz zöld, tükörsima. Valószinűtlenül gyönyörű volt minden.

Ekkor valami megmozdult az égen. Három sirály volt. Szabályos kötelékrepülésben érkeztek, mozdulatlan szárnyaik hasitották a kék eget. Kiváncsiak lettek rám, egész közel a vizfelszinhez, rám közelitettek. Mintha egy érzelmektől túlfűtött piktor nem érezte volna elég giccsesnek a fentebb leirt látványt, neki még oda kellett biggyesztenie három valószinűtlenül hófehér sirályt a valószinűtlenül kék égre. Amikor az ember úgy érzi, itt kéne megállitani az órát. Játékvezető sporttárs, időt kérek. Legalább addig álljon, amig nem szerzek egy fényképezőgépet, vásznat, ecsetet, amig ide nem hivom a barátaimat, családomat, mindenkit aki fogékony a szépre. Muszáj, mert ezt a szépséget egy ember nem tudja befogadni, ehhez szükség van mindenki szeretetére. Hát ez a világ olyan gyönyörű!

Néhány másodperc után el is tűntek, lassan belevesztek a végtelenbe. Én meg úgy éreztem, érdemes élni...