Gaborchi

 Régesrégen voltam már túrasízni. Most úgy adódott, hogy meghívtak egy háromnapos Chopok-i sízésre, és mivel nem volt kedvem a normál szállodákhoz, felhívtam a csúcs alatti menedékházat, hogy van-e ott szabad szállás – és volt. Úgyhogy a déli oldal felől támadtam meg a hegyet.

Fél 11-kor pakoltam a cuccaimat a Trangoska parkolóban. Alig van hó, meleg van és esik is valami hószerű.

Két óra kemény kaptatás a Stefanik házig. Csodás a völgy, mint mindig. 4 (vagy 5?) éve nem voltam itt, csodálatos érzés. Persze rutinosabb túrasíző koromban ez nem jelentett túlzott megerőltetést, most elég nehezen megy. Pötyög a hó, egyre meredekebb az út, egyre lassabban haladok. Jól ismert helyek, a patak-átkelések, a Halott Denevér Barlangja, és a végső nagy durva emelkedő, ahol mindig nagyon fúj a szél. Jó hangulatban de pokolian kimerülve érek a rég nem látott házhoz. Nem tudom eldönteni, hogy ennyire ócska a kondim, vagy még mindig beteg vagyok, szerintem az utóbbi – annak fényében legalábbis, hogy végig köhögtem a következő napokat is. A ház hangulata mindenesetre csodálatos, mintha hazaértem volna. Egy alapos kajálás után  továbbindulok a gerincen, bár az időjárás ébreszt kétségeket. Itt a szél is nagyon fúj, vágja az arcomba a havat, köd is van, csak 1-2 karót látok magam előtt. 5 éve elkövettem azt a hibát, hogy eltávolodtam a karóktól és pokoli  volt visszavergődni a házhoz a tejfelben -hülye fejjel egy nyomot követtem a karók helyett, óriási nagy hiba. Most szép egyenletesen taposok felfelé, hideg nincs, alapvetően jól érzem magam, csak néhány lépésenként meg kell állnom szuszogni. Egy helyen azt hiszem, hogy itt a Gyömbér-csúcs jobbra, elindulok felé, de mikor már nem látom az oszlopokat visszafordulok. Nagy meglepetésemre ahogy előkerül a ködből az oszlop, mozog. Kiderül, hogy ember. Hótalpas túrázók, ugyanoda készülnek, ez nem rossz érzés, hogy nem vagyok tök egyedül. Gyorsabban haladnak mint én, de többször megállnak, párszor utolérem őket. Végül a Gyömbér csúcsa is megkerül. Aztán hullámvasút, ami felszerelt túrasível kissé húzós játék, mert a fóka és a kötés miatt semmi irányíthatósága nincs a lécnek lejtőkön – de leszerelni aztán újra fel, az macera. Bár láttam olyat aki úgy csinálta – legközelebb kipróbálom, végül is kb 300 m ereszkedés van, igaz nem folyamatosan. A ködben, viharban különösen kellemetlen, hogy nehezen irányítom a léceket, egy helyen rá is futok egy tarajra ami kibillent az egyensúlyomból, csak azt érzékelem, hogy basszameg, elesek, még a szemem sarkából látom, hogy alattam nincs szikla és szakadék, a marha nagy hátizsákommal hanyattesek a hóba, aztán átfordulok, a lécek kereszbe-kasul, de megállapodtam. Hosszú percekig próbálok levegőhöz jutni, azért ez necces szitu volt baszki, a pulzusom az égben, kezem lábam remeg, nagyon nehezen tápászkodom talpra. A vizes palackom ráadásul az első hanyattesésnél leesett, vissza kéne mászni érte, ami nehéz. De nem akarom otthagyni, nem mintha nagy szükségem lenne rá, van még egy termosz teám benn a zsákban (végül mindkettőt csak itthon iszom meg hétfőn), de nem akarok szemetelni. Meg amúgy is, ki tudja. Ezen a gerincen érhetnek még meglepetések, ezt már tapasztaltam... huhhh...

 Innentől a monotónia. És mivel szép időben utoljára 14 éve tettem meg ezt az utat, és ilyen cudar időben is kb. 8 éve legutóbb, nem igazán tudom, mennyi van hátra, ami nyomasztó, mert világosban szeretnék a házhoz érni. Ezt persze tudom, nem fog összejönni, de azért túl későn nem akarok. Fél nyolcig jelentkeznem kell a szállásért. Igaz, fel tudom hívni őket, ha kések, hogy ne adják a helyemet másnak, szóval vannak biztonsági tartalékaim. De nem emlékeztem rá, hogy ennyire hosszú és nehéz. Közben mögöttem is fel-feltűnik egy hótalpas páros, azért ez is jó érzés, hogy jönnek még mögöttem is. Az utolsó emelkedő kvázi végtelen. Ha még világos lenne, és nem lenne ekkora köd, és hóvihar, már fel kéne bukkanni a felvonó oszlopainak, de erre most esély sincs. A homályból hallom a ratrakok hangját, de ez nem jelent semmit, akármilyen messziről ideszűrődhet. Valami derengés még van, nem kell elővenni a fejlámpát, ebben a hóviharban úgysem sokra mennék vele. Lassan a domb mögött valami emberi eredetű fényt látok, még nem tudom, a ratrak lámpája vagy a ház fénye, de bármelyik is, jót jelent. Aztán egyszer csak ott a ház. Egészen csodálatos látvány, mielőtt végleg körbevesz a teljes sötétség, megérkezem. Végkimerülten fekszem a padlón az ágy mellett, a hálóterem tele, látszik, hogy a legtöbben nemrég érkeztek, nincsenek jobb állapotban mint én. Egy csajszi pálinkával kínál, igencsak jólesik. Mint ahogy az egész miliő... Csodálatos, imádom az ilyesmit. Türelmetlenül várom, hogy kinyisson a söntés, és egy igen alapos energiapótlás után végkimerülten terülök el az emeletes ágyon.

Reggel fél hétkor kipattan a szemem, a természet is a ház elé hív – ragyog a hó a kelő nap fényében, papucsban mászom fel a Chopok csúcsára, alattam a felhőtenger – ó, hát ez csodálatos. Jól átfagyok, felfrissülök, aztán uccu vissza az ágyba amíg kinyit a reggelizde.

A következő két nap normál sízéssel telik, este élvezve a menedékház varázslatos hangulatát – 2000 méteren lakni, ez maga a csoda. Nehéz elválni – és alig várom a visszatérést...