Gaborchi

Vitóriát elhagyva végre kezdtük érezni a hajóséletet. Következő megállónk La Guaira, Venezuela, már a Karib tengeren lesz, papírforma szerint 10 nap múlva. Addig az Egyenlítőt is átszeljük. Még nem is sejtjük, 10 nap milyen hosszú tud lenni egy ilyen pléteknőn, semmittevéssel fűszerezve. Lassan belerázódtuk a hajó hétköznapjaiba. A tisztek négy órás váltásokban dolgoztak, a legénység újra és újra ellenőrizte a rakomány rögzítését és hozzáláttak a szokásos karbantartási feladatokhoz. Innentől túl sok dolguk nem akadt. A hajót két ember remekül elvezeti -egy a parancsnoki hídon, egy a gépházban. Persze mindig vannak feladatok.
A hajógép hangjába például furcsa szuszugás vegyül.  Mesélik, hogy ideúton a Kanári-szigetek térségében felrobbant a turbinaház. Nem nagy ügy, igazából csak széthasadt a burka ennek a több ember nagyságú turbófeltöltőnek. Épp csak nem tudtak továbbmenni. Napokig hánykolódtak, mire a gépház ezermesterei megragasztották (!) ezt a hatalmas fémszörnyet. Nem lett tökéletes, szelel. Ezt halljuk folyamatosan. Állítólag a következő kikötőben vár ránk egy új. A gépészek már tervezgetik, hogyan fogják beszerelni. Nem lesz könnyű, és túl sok idejük sem lesz rá.
A gép egy 7 hengeres kétütemű nehézolajmotor. A hengerfejek nagyobbak mint én. A nehézolaj alig folyik, befecskendezés előtt felforrósítják, hogy egyáltalán betaláljon a hengerekbe. A csavar fixen a főtengely végén. Ha lassítani kell, leveszik a fordulatszámot, ha gyorsítani, felpörgetik (ezt azért el lehet képzelni - a maximális fordulatszám néhány tucat percenként). Ha tolatni kell, beindítják a gépet visszafelé.
Természetesen itt a víz alatt vagyunk, pokili a hőség, a zaj és minden úszik az olajban. A főgépen kívül két segédgép is dolgozik, pontosabban az egyik csak a parton, amikor a főgép áll. Ezek normál dízelmotorok. Ha mindhárom leáll, kómába esik a hajó. 7-8 emelettel felettünk (attól függ, hogy a főtengelynél állok vagy a hengerfejen) egy világítóablak. Valószínűtlen a kék ég látványa és a tudat, hogy az új turbinát azon a kis lyukon fogják leengedni.
A hétköznapok elég egyszerűen telnek. Álmos kelés, reggeli. Döglés a fedélzeten. Már ameddig bírjuk az Egyenlítőhöz közelítve. A hajó orránál elég kellemes. Ott valami menetszél is ér. Állítólag itt szoktak ugrálni a delfinek, versenyeznek a hajó hullámaival, én sajnos egyet sem láttam. Fenn, a felső fedélzeten minden tűzforró és szörnyen tűz a nap. Függőlegesen, szinte hihetetlen. Pedig tél van, de itt már nem érezni. Délután a légkondicionált kabin az egyetlen elfogadható hely. Tennivalók hiányában szent pótcselekvéssel. Iszogatás, beszélgetés, kártya (aki szereti). Néha felnézünk a hídra, mégiscsak onnan irányítják a hajót. De az is csak pár napig érdekes. A víz tükörsima, a látóhatárig körbe. Néha megjelenik egy-két hajó. Tisztes távolból kerüljük ki egymást.
Éjjel egész jó. Langymeleg odakinn. (Úgy értem, elviselhető a hőség.) Nincsenek szúnyogok. És nincs fényszennyezés. Ezt eddig nem gondoltam volna. Hogy itthon micsoda fényárban élünk. Az égbolt kristálytiszta, hihetetlen gazdagsága a csillagoknak. És olyan idegen. Fájóan hiányoznak a megszokott csillagképek, amelyekről itthon tudomást sem veszünk. Azért nem rossz. A Dél-Keresztje egyre lejjebb csúszik a horizonton ahogy haladunk. Fantasztikus, elbűvölő. Sokszor hajnalig kinn ragadunk. Persze mindig van kivel beszélgetni, a hajós embereket is elragadja a varázslat. Pislákolnak a cigaretták, érdekes életek bontakoznak ki. Az erdész, aki visszatért a hivatásához, miután többször körbejárta a világot. Aztán az erdészház csendjében hiányozni kezdett neki mozgás, a hajó billegése, himbálódzása. Csak a tengeren nyugodott meg újra.
A hajósinas, aki megjárta az idegenlégiót. Meggyőződése, hogy harmincéves kora előtt meg fog halni.
Az öreg fedélzetmester, aki ennél a szintél nyugdíjas korára sem vitte feljebb - igaz nem is vágyik rá. Élete a hajó. Mindent tud róla. Santosban hét nap alatt ki sem tette a lábát a partra. Nem kisértette meg a kocsma, a lányok. Csak a hajó...
A másodtiszt szerint Cabo Frionál bálnák ugráltak. Sajnos mire megtalált, már elhagytuk őket. Ezt bánom azóta is. És azóta sem láttam bálnát.
Később nagyobb szerencsénk van, elkap az ebédlőben és cincál az ablakhoz. A türkisz óceán a láthatár közelében barnába fordul. Visszafojtott lélegzettel várjuk. Odaérve nem hiszünk a szemünknek. Mintha vonalzóval húzták volna, a türkiszből barnába lépünk. Mint a mesterien elkészített kávé, ahol éles vonallal válik el a tej.  És a szaga... Az egészséges tengerillat büdös mocsárszaggá változik. Már nem emlékszem, magaunktól találtuk-e ki, vagy segítettek, az Amazonas vizében járunk. Nem próbáljuk ki, de elhisszük az öregebbeknek, hogy ez itt édesvíz. 160 mérföldre vagyunk a torkolattól. Letaglóz a természet ereje. Igaz, olvastuk a könyvekben, hogy ez így van. De azért ott lenni, érezni a mocsárszagot a nyílt óceánon, ebbe beleborsódzik az ember háta évek után is.  Hosszú órákon át haladunk a kávéban, aztán lassan (északon fokozatos átmenettel, nem éles vonallal) visszakapja a terét az Atlanti-óceán.
Nagyon uncsi már. Az embereket kezdi elővenni a nyűg. Régi barátok fordítanak hátat egymásnak, mennek ölre hülyeségeken. Elég ha valaki ránéz a másikra, ez már agresszió. Minden zugban elvonulni vágyó emberek. A sztorizások elhalnak, a mogorvaság az úr. Szerencsére közeledik az Egyenlítő, és hát vannak még pogányok a hajón, akiket meg kell keresztelni. Az ünnepségre való készülődés ad némi elfoglaltságot a népnek. Jelmezeket gyártanak, a hajó farára kínpadot, királyi trónust ácsolnak, vashordókat állítanak az esti sütögetéshez.
Délelőtt a hajó élesen jobbra, majd balra billen. A kormányos rángatja így, ezzel jelezve, hogy döccenve bár, de átért az északi féltekére. Marcona alakok kutatják át a hajót. A korábban oly békés tengerészek most indiánszínekre festve, vad törzsi harcosokként vadásznak a pogányokra. Minden ellenállás hiábavaló, sorban kihurcolnak a tatra. Ott áll Neptun trónja, a kapitány illedelmesen átadja neki a hajó kulcsát. Szépen sorra kerül mindenki. A látvány nem éppen bíztató, de nem sok időm van gondolkodni, a Tenger Istene elé penderítenek. Egyik vazallusa hosszú pergamenről olvassa fel bűnlajstromomat, mely igen ékes, annál kevésbé szalonképes formában ecseteli mindazon bűnöket, melyeket puszta jelenlétem testesít meg, majd segédeire bíz, hogy testi lelki egészségemet állítsák helyre a keresztelő előtt. Szépen kifektettek a kínpadra (ők műtőnek nevezték) és az "orvos" utasítására a világ legundorítóbb kulimászaival kennek össze. Azt tudom, hogy a tojásokat 2 naoig tárolták a kémény mellett a kellő zápulás céljából. De volt itt több napos főzelék, gépolaj, és a jó isten tudja még mi. Mikor ezt a réteget a trópusi nap kellően rám szárította, és még egy fél órát aszalódtam, alkalmasnak nyilvánítottak, hogy ismét Neptun elé lépjek. Persze nem lehet ilyen dzsuvásan, jó alaposan leslágoltak, de a bűz megmaradt. Neptun megkérdezte, mivel járulnék hozzá a keresztséghez, én erre egy karton sört ajánlottam fel. Sajnos Neptun erre hangosan felröhögött, megkérdezte vazallusait, jól hallott-e, majd kijelentette, hogy még nem vagyok elég egészséges, és sajnos vissza kell mennem a műtőasztalra. Itt már különböző orvosi eszközöket is bevetettek, hatalmas, deszkából faragott olló és szike is előkerült, újabb veder csirizekkel együtt természetesen. Mikor a kínzások hatására 3 karton sörig jutottunk, az orvos végre gyógyultnak nyilvánított, és Neptun hajlandó volt áldomást inni velem megtérésem alkalmából, mondanom sem kell, hogy az én poharamban tengervíz volt.
Mit mondjak, utána napokig jött rólam mindenféle beszáradt csiriz, és hányingerem volt a saját szagomtól. És a torkomat is sűrűn kellett whiskyvel öblögetni.
Este nagy tüzet rakunk a vashordókban, sül a pecsenye, folyik a sör, hajnalig marha nagy a buli van, az óceán csendesen tűri, másnap mindenki hulla fáradt, de mintha kicsit jobb lenne a hangulat.
Pár nap múlva jobbra is, balra is szárazföld, Trinidad és Tobago között hajózunk, megérkeztünk a Karib-tengerre. Iszonyú meleg van.