Gaborchi

 Cartagena de Indias, Colombia. 

Szép név. Áll a levegő a hajó felett, a Karib-tenger felszínét mintha kifeszítették volna. A legfelső dekken van egy kis menetszél, itt sülünk pecsenyére. A part már megszokott látvány, nincs túl messze. A hídon nézegetjük a navigációs térképeket. Cartagena kikötőjébe két öblön keresztül lehet bejutni. A közelebbi a térkép szerint le van zárva. Egy vastag vízalatti lánccal. Még Francis Drake idejéből. Ez egy ilyen város. Ma inkább a turistákat védi a lánc a túlzott hajóforgalomtól, gondolom. 

Lassan megkerülünk egy hatalmas szigetet, és egy csendes lagúnán úszunk vissza a város felé. Körülöttünk kis csónakok cikáznak, seftelni akarnak, integetünk, nem túl lelkesen. Valahogy félünk. Kolumbiáról annyi mindent hallottunk... Állítólag épp polgárháború van. 

A kikötő. Semmi. Elég sok dél-amerikai kikötőt láttunk már az elmúlt hetekben. Lassú bürokraták, szörnyű meleg, olajszag, koszszag, büdösszag. Pára. Mire kisétálsz, elmegy a kedved az életttől és araszolnál vissza a légkondicionált kabinba. Azon viccelődünk (viccelődünk? próbáld ki: negyvenegynéhény fokban, 98 százalékos párában viccelődj...), hogy biztos ezért ilyen jók a dél-amerikai focisták. Aki ilyen klímában futni tud, mérsékelt égövön övé a világ.

Azért éjjel bevetjük magunkat a városba. Elég sokat megy a taxi ocsmány környékeken által, mígnem kivilágított középkori épületek kezdenek feltünedezni. Városfal. Helyenként 10-20 méter széles, a tetején országút. Kitüremkedik a tengerre. Beérkeztünk a sötét (de szépen kivilágított) középkorba. A város él. A macskaköveket patkók dobognak, konfliskerekek csattognak. A lepukkant öreg taxik kicsit háttérbe húzódnak, átadják helyüket a konkvisztádorok és Bolivár korának. Ezt a turisták is értékelik. Minden sarkon bazár, minden épület nyitva. A Karib-tenger hullámai csendesen csattognak a vastag falakon. Nincs modern épület, az egész város egy nagy élő skanzen. (Mármint az óváros természetesen.) Kis séta után hamar megszomjazunk. A várofal mellett találunk egy decens bárt, La Vitrola. Pár évvel később nagy örömmel láttam, hogy a National Geographic fotósa is ezt az intézményt választotta a Cartgena Nights című esszé egyik sarokkövéül.  A kerthelység üres, örömmel letelepedünk. Lábainkkal lóbálunk a macskaköveken, mellettünk a monumentális városfal (megkerülhetetlen szimbóluma Cartagenának, nem lehet említés nélkül hagyni még egy-két bekezdés erejéig sem), felettünk valamelyik ősi katedrális tornya. Jellegzetes nyitott harangtorony. A házak falából kitüremkedő, zsalugáterekkel fedett faerkélyek. Búsan kocogó konflislovak. Lassan bámészkodó turisták és nem kevésbé lassan bandukoló barnabőrű fehéringes helybéliek. Lelassul az idő. Rövidesen rájövünk miért nem ül kinn senki. Nem a szúnyogok miatt, szerencsére itt ilyesmi nincs. Csak irdatlan meleg és pára. Éjjel egykor felkerekedünk és bevonolunk a légkondicionált helységbe. Később annál mellbevágóbb élmény kijönni. 

Másnap egy nappali városnézést is beiktatunk. A taxinak (hasonlatosan a tegnap éjjelihez) hiányoznak az oldalsó ablakai. Minek is. Egyébként is iszonyú ócska kis Opel szerű képződmények, legalább 20-30 évesek, Chevrolet és Buick néven. 

Nappal kissé más a világ. Él a város, ami folyamatos forgalmi dugókban nyilvánul meg. Nem csak autók, de a gyalogosok is túl sokan vannak. Még melegebb van. Pára, homály. Tömeg. Éjjel sokkal szebb volt, azért hősiesen végigjárunk mindent, és lógó nyelvvel roskadunk le a beachre a felhőkarcoló-hotelek tövébe. Itt nemcsak kolumbiai mércével, hanem objektíve is remek a közbiztonság, a drogbárók, akik ebül szerzett milliárdjaikat ide invesztálják nem engedhetik meg maguknak, hogy az álomhajó-rakománynyi turista rossz szájízzel távozzon. A homok forró, a tenger 29 fokos. Nem mondom, hogy felüdítő élmény. Télen, mikor kinn havazik, remek elmerülni egy 30 fokos termálmedencében, node amikor kinn 42... Nem is fürdenek túl sokan. Még egy kicsit nézzük a várost, még egy kicsit vásárolgatunk, szuvenírezünk, még elmerülünk a forgatagban. Látunk tigrist sétáltató úriembert, megcsodáljuk a Smaragd románcából ismert tarka autóbuszokat, a középkori palotákat, a kitüremkedő középkori erkélyeket, -éles kontrasztban a rakoncátlanul és minden látható cél nélkül tekergőző villanydrótokkal-, még egy séta a városfalon, egy szippantás a középkori levegőből. Még egy kicsi láblógatás a kerthelységben, még figyeljük a türelmes helyieket, akik olyan irigylésreméltó sztoikus nyugalommal viselik a dugókat -amit esetleg az okoz, hogy két ismerős épp a kereszteződés közepén kezd el beszélgetni. Senki sem siet, hová is persze.

Valahogy mégis érezzük, ez a béke szigete még nem az igazi Kolumbia. És tényleg nem az. Rövidesen Santa Martába érünk és elkezdünk nagyon vágyni Európába....