Hát milyen élményekből táplálkozott a "Félelem bére" című korai regényvázlatom, melyet nemrég bemásoltam ide?
Úgy kezdődött, hogy kaptunk egy lehetőséget: Rióban felszállhatunk egy magyar hajóra, a Csokonaira, ott ellakunk pár napot, gyönyörködünk a városban, aztán átvágunk az óceánon és Lisszabonban vagy Triesztben kiszállunk. Tök jó, két hét alatt megjárjuk.
Már a repülőjegyekkel gondok voltak, az Aeroflot volt az egyetlen, akik one way jegyet is adtak - csak nem engedtek felszállni a gépre. Végül az utazási irodát erősen terrorizálva sikerült másnapra olcsó Alitalia jegyeket szerezni.
A római járat komoly késéssel indult Ferihegyről, féltünk, lekéssük a riói gépet, de a félelmünk alaptalan volt, az még többet késett, a jó isten tudja miért. A Fiumicino reptér végtelen nagy hodályában azért el tudtuk tölteni az időt, akkor kezdődött a foci vébé, a brazil és olasz utasok lelkendezve játszották le előre a döntőt (1994), nyakkendős műmájerek és fegyveres őrök egyaránt magukból kikelve kergették a labdát a várócsarnokban Romario és Baggio nevét üvöltve.
Régi álmom volt, hogy egy 747esen utazhassak. Sajna az olasz Jumbo inkább egy lepusztult elővárosi vonathoz volt hasonlítható, mintsem egy nemes gépmadárhoz. És itt nemcsak a gép állapotát, de az utazóközönséget is értem. Egyik déli nép sem az introvertáltságáról híres, és kb 400 hangoskodó ember egy szűk alumíniumcsőben 11 órán keresztül, hát nem egy Álomhajó...
Rómából az éjszaka közepén indultunk, valahol az óceán felett a hátunk megett felkelt a nap - aztán visszabújt. Leelőztük.
A gép először Sao Pauloban (szanpauló - nak mondják az ottaniak mint megtudtuk) szállt le, hajnal volt eső és pára és nyál. Persze, ez ott a tél közepe. Rió azért biztos napfényes lesz...
Fél óra múlva ott voltunk. Még nyálasabb még esősebb, büdös. A kapitány kiküldött elénk egy ügynököt, ő szépen kikerülte velünk a vámvizsgálatot (és az oda várakozó 400 embert), aztán megkért, hogy a repjegyünkkel ugyan ugorjunk már be a vámmentes boltba. Egy bevásárlókocsit felpakoltunk Johnnie walkerrel és Marlboróval, és nem a parkoló felé toltuk, hanem vissza a vámosoknak. (Akkor jutott eszembe, hogy a bőröndjeink ennyi erővel akármivel is tele lehettek volna.)
A szappandoboz-Transzporter haladt velünk szépen át az esős-dzsuvás városon, Rió szépségéből az égvilágon semmit nem lehetett érzékelni. Elhaladtunk pálmafás partokon és rettenetes favellák tövében. Csak sejtettük, hogy más időjárásban tetszene a hely - nehéz volt elhinni.
A kikötő számtalan kapuja közül olyat kellett keresni, ahol nem kérnek tengerészigazolványt a belépéshez. Az egyik lehetőségnél ordítva hajtottak el, az ügynök somolygott, a következő kapu (kb 5 km távolság) őrét ismeri, az barátságos. Barátságos mivoltáról meg is győződtünk nemsokára, mikor a hatalmas fekete kéz egy nagy revolverrel mutogatott ránk - hát én beszartam (szerencsére nem szó szerint). Pár percnyi elvetemült ordítozás és gallérráncigálás után ügynökünk dühösen a barátságos ember tenyerébe csapott - egy zöld papírdarabbal együtt, sosem tudtuk meg, hányas szám volt rajta.
Innen már csak egy fél óra életveszélyes szlalomozás volt az út őrülten száguldozó kamionok, órias targoncák és mozdonyok között, rakodódaruk erdejében.
Két hatalmas konténerszállító között nagy örömmel fedeztük fel a kis ütött kopott Csokonait. A nagy sietség oka is kiderült - azonnal indulunk. Erre innunk kellett, a legénység megörült a Gömbszörpöknek (Unicum a gyengébbek kedvéért), minket azért zavart, hogy riói látogatásunk ilyen nyúlfarknyira sikeredett...
Fejvesztettnek tűnő kapkodás után a rozsdás hajótest elrúgta magától a mocskos rakpartot, lassan kievickéltünk a névadó öbölből. (Az első európai látogató ugyanis folyótorkolatnak gondolta, és érkezése idejéről Január Folyónak keresztelte a helyet.)
Átúsztunk a niterói híd alatt, elmentünk a tengerre épített belvárosi repülőtér mellett, itt láttam életemben először igazi repülőgép anyahajót. Az esőfüggönyön túl ott integetett az öreg tornász a Corcovado tetején, elsuhantunk a cukorsüveg tövében, a legendás Copacabana szállodasora elég kopárnak tűnt.
Kiértünk a nyílt óceánra, és megszédültünk. Hullámzott a tenger ugyanis. Nagyon mókás volt, ahogy imbolyogtunk, szerencsére nem lettünk tengeribetegek, hála az Unicumnak. Mi azt gondoltuk, hogy vihar van, a marinájok szerint kicsit mozgott a hajó, jobbra és balra 41-45 fokokat egyébként. Másnap reggelre a rakomány egy része összetört, a kapitányi szalonban mintha bomba robbant volna, én éjjel lezuhantam az ágyról.
És tükörsima vízre ébredtünk, és a horizonton Santos városát láttuk...
Úgy kezdődött, hogy kaptunk egy lehetőséget: Rióban felszállhatunk egy magyar hajóra, a Csokonaira, ott ellakunk pár napot, gyönyörködünk a városban, aztán átvágunk az óceánon és Lisszabonban vagy Triesztben kiszállunk. Tök jó, két hét alatt megjárjuk.
Már a repülőjegyekkel gondok voltak, az Aeroflot volt az egyetlen, akik one way jegyet is adtak - csak nem engedtek felszállni a gépre. Végül az utazási irodát erősen terrorizálva sikerült másnapra olcsó Alitalia jegyeket szerezni.
A római járat komoly késéssel indult Ferihegyről, féltünk, lekéssük a riói gépet, de a félelmünk alaptalan volt, az még többet késett, a jó isten tudja miért. A Fiumicino reptér végtelen nagy hodályában azért el tudtuk tölteni az időt, akkor kezdődött a foci vébé, a brazil és olasz utasok lelkendezve játszották le előre a döntőt (1994), nyakkendős műmájerek és fegyveres őrök egyaránt magukból kikelve kergették a labdát a várócsarnokban Romario és Baggio nevét üvöltve.
Régi álmom volt, hogy egy 747esen utazhassak. Sajna az olasz Jumbo inkább egy lepusztult elővárosi vonathoz volt hasonlítható, mintsem egy nemes gépmadárhoz. És itt nemcsak a gép állapotát, de az utazóközönséget is értem. Egyik déli nép sem az introvertáltságáról híres, és kb 400 hangoskodó ember egy szűk alumíniumcsőben 11 órán keresztül, hát nem egy Álomhajó...
Rómából az éjszaka közepén indultunk, valahol az óceán felett a hátunk megett felkelt a nap - aztán visszabújt. Leelőztük.
A gép először Sao Pauloban (szanpauló - nak mondják az ottaniak mint megtudtuk) szállt le, hajnal volt eső és pára és nyál. Persze, ez ott a tél közepe. Rió azért biztos napfényes lesz...
Fél óra múlva ott voltunk. Még nyálasabb még esősebb, büdös. A kapitány kiküldött elénk egy ügynököt, ő szépen kikerülte velünk a vámvizsgálatot (és az oda várakozó 400 embert), aztán megkért, hogy a repjegyünkkel ugyan ugorjunk már be a vámmentes boltba. Egy bevásárlókocsit felpakoltunk Johnnie walkerrel és Marlboróval, és nem a parkoló felé toltuk, hanem vissza a vámosoknak. (Akkor jutott eszembe, hogy a bőröndjeink ennyi erővel akármivel is tele lehettek volna.)
A szappandoboz-Transzporter haladt velünk szépen át az esős-dzsuvás városon, Rió szépségéből az égvilágon semmit nem lehetett érzékelni. Elhaladtunk pálmafás partokon és rettenetes favellák tövében. Csak sejtettük, hogy más időjárásban tetszene a hely - nehéz volt elhinni.
A kikötő számtalan kapuja közül olyat kellett keresni, ahol nem kérnek tengerészigazolványt a belépéshez. Az egyik lehetőségnél ordítva hajtottak el, az ügynök somolygott, a következő kapu (kb 5 km távolság) őrét ismeri, az barátságos. Barátságos mivoltáról meg is győződtünk nemsokára, mikor a hatalmas fekete kéz egy nagy revolverrel mutogatott ránk - hát én beszartam (szerencsére nem szó szerint). Pár percnyi elvetemült ordítozás és gallérráncigálás után ügynökünk dühösen a barátságos ember tenyerébe csapott - egy zöld papírdarabbal együtt, sosem tudtuk meg, hányas szám volt rajta.
Innen már csak egy fél óra életveszélyes szlalomozás volt az út őrülten száguldozó kamionok, órias targoncák és mozdonyok között, rakodódaruk erdejében.
Két hatalmas konténerszállító között nagy örömmel fedeztük fel a kis ütött kopott Csokonait. A nagy sietség oka is kiderült - azonnal indulunk. Erre innunk kellett, a legénység megörült a Gömbszörpöknek (Unicum a gyengébbek kedvéért), minket azért zavart, hogy riói látogatásunk ilyen nyúlfarknyira sikeredett...
Fejvesztettnek tűnő kapkodás után a rozsdás hajótest elrúgta magától a mocskos rakpartot, lassan kievickéltünk a névadó öbölből. (Az első európai látogató ugyanis folyótorkolatnak gondolta, és érkezése idejéről Január Folyónak keresztelte a helyet.)
Átúsztunk a niterói híd alatt, elmentünk a tengerre épített belvárosi repülőtér mellett, itt láttam életemben először igazi repülőgép anyahajót. Az esőfüggönyön túl ott integetett az öreg tornász a Corcovado tetején, elsuhantunk a cukorsüveg tövében, a legendás Copacabana szállodasora elég kopárnak tűnt.
Kiértünk a nyílt óceánra, és megszédültünk. Hullámzott a tenger ugyanis. Nagyon mókás volt, ahogy imbolyogtunk, szerencsére nem lettünk tengeribetegek, hála az Unicumnak. Mi azt gondoltuk, hogy vihar van, a marinájok szerint kicsit mozgott a hajó, jobbra és balra 41-45 fokokat egyébként. Másnap reggelre a rakomány egy része összetört, a kapitányi szalonban mintha bomba robbant volna, én éjjel lezuhantam az ágyról.
És tükörsima vízre ébredtünk, és a horizonton Santos városát láttuk...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.