Gaborchi

Fiatal voltam - pont abban a korban amikor az ember nagyon is felnőttnek érzi magát, próbál úgy viselkedni, és ez elég komikus - és talán még bohó is. Mindenestre nem tudtam ellenállni finn barátom invitálásának, eltökélten útnak eredtem északi rokonaink felé.

A repcsi pár óra alatt elvitt volna, de én -fiatalon és bohón- kalandot kerestem. Úgyhogy vettem egy vonatjegyet Gdanskig, onnan egy hajójegyet Helsinkiig. (Juha közben azzal áltatott, hogy onnan lakóautóval megyünk a Lappföldre, ez kissé másképp alakult, lásd az előző bejegyzést.)

A vonatút másodosztályú hálókocsis bizbasszal elég egyhangú volt, Pozsony, Prága, meg néhány lengyel város útbaejtésével. Sörrel és cigarettával el lehetett viselni, pár évvel korábban még hálókocsi nélkül mentünk Berlinbe.

Ám egyszercsak az éj közepén elhallgat a kattogás, állunk, fények sehol, nyilván a puszta közepe valahol Prága és a lengyel határ között. Hát, kigyulladt a mozdony. Szépen ragyogott az éjszekában egy darabig, aztán sehol semmi. Néhány órácska álldigállás után kezdtem nyugtalan lenni, engem vár egy hajó a gdanski kikötőben, ha lekésem, a következő 4 nap múlva megy. És a forró nyári éjszakában megmelegedett sör sem nagyon enyhítette a virrasztást. 

Valahogy aztán elindultunk, még arra emlékszem félálomban, hogy a lengyel határ előtt újra megálltunk, ott nagy szaladgálás volt, zsebscse-zsebemék próbálták elrejteni a csempészárut, a fináncaik meg keresték, a nyílt pályán az ablakokból dobálták ki a cuccot, néhányan utána is eredtek személyesen. 

A végtelen nagy lengyel síkságra jutott a nappal, aztán némi tengerlehellet, és Gdansk. Volt még félórám a hajóig, a taxisnak extra pénzt igértem, rövidesen be is futottunk a kikötőbe, a hajó még benn, még csak jele sincs annak, hogy indulna, persze! a jegyre a becsekkolás kezdetét írták, két óra múlva indulunk, a tökért izgultam ennyire.

Ez hát a legendás Pomeránia, a szegény finnek kapcsa Európához. (Szegény finn abban az időben leginkább a kalendáriumok megfakult lapjain volt látható, de azért voltak diákok, vendégmunkások és spórolósak.) Nem túl nagy, de szép formás hajó. (Most néztem róla fotót a neten, inkább ronda. Hiába, az emlékek...) Szép komótosan körbebámulok, kabinjegyem persze nincs, de nem is kell. Tágas, repülőüléses terem van az ilyeneknek, leterítem a hálózsákom a padlószőnyegre, a recepciós rábólint. Aztán felsétálok a tetőre, megnézem a kéményt, számba veszem a mentőcsónakokat, biztos ami biztos, borzolgat a tengeri szellő, kezdek relaxálni. A hátsó rámpán lakókocsis Saabok, Volvók, kamionok hajtanak be, szemmel láthatóan nem lesz teltház. 

Aztán lassan felvonják a lépcsőt, becsikják a rámpát és komótosan kifarolunk a kikötőből. Elhajózunk az egykor szétlőtt Westerplatte erőd elmékműve mellett. "1939 szeptember elsején a danzigi kikötőben horgonyzó Schleswig-Holstein csatahajó lőni kezdi a Westerplattét, s ezzel kezdetét veszi a második világháború" jut eszembe egy képes történelemkönyvből. Aztán a nyílt tenger, sirályok, az a megnyugtató nagy semmi, csak megyünk, megyünk. Estefelére megunom a dekken heverést, kissé hűvösödik is, rendíthetetlenül csapatunk északnak, megnézem a bárt. Hiába lengyel a hajó, a bár már finn, mellbevágó árakkal. Azért néhány vodka-kóla leugrik, barátkozom is hevesen a hazatérő nyelvrokonokkal, és erősen csodálkozom, nem szokott ennyire fejre állítani ennyi vodka. Mígnem nagy ravaszul megfigyelem, hogy itt 1 vodka az egy deci. Nem pöcsölnek a felessel. Ez némileg enyhíti a horrorisztikus árat, nekem viszont szabad levegőre van szükségem, a csillagfényes napozófedélzet kiválóan alkalmas is erre. Egy idő után már mennék vissza, de a vacogásnál erősebb a gyönyörködés, a csillagkupola alatt fodrozódó hullámaink szinte a horizontig fluoreszkálva mutatják, merről is indultunk. Aztán a kialvatlanság nyer. 

Nem is gondoltam, hogy ennyire pihentető tud lenni az alvás egy hajón, kisimult arccal vágok neki a következő napi semmittevésnek, angol arisztokraták hosszú hajóútjai jutnak eszembe, ahogy egy pléddel betakarva heverészek a napozón. 

Megjelenik az első sirály. Kicsit később a következő is. Később egy csomó. Aztán egy darab szikla. Aztán mégtöbb. Szigetek. Kopár, vöröses színű gránitdarabok. Némelyiken világítótorony vagy ház. Csodálom a kapitányt ahogy manőverezget közöttük. 

Egyre több szigeten egyre több épület, egyszer csak benn vagyunk a városban, Helsinkiben nem a periférián van a kikötő. Juha integet a parton, ennyi, megjöttem.

Két hét múlva, élményekkel megrakva, pénzecskémtől megszabadulva rakom újra a hálózsákot a padlóra, sötétben indulunk, varázslatos. Nagyon, nagyon hosszú ideig állok a taton, ennek a csodálatos városnak a halványuló fényeit figyelem, sokáig, hagyom elenyészni, mikor az utolsó derengés is átadja helyét a csillagoknak, akkor dőlök a bárpultnak. Helsinkiből nézve a hajó bárja iszonyú olcsó, ezt a másnap reggeli erős fejfájásom is alátámasztja. 

Gdanskban beváltom a maradék finn márkáimat, ííííírtózatos köteg zlotyit kapok, ma úr leszek! Taxival végigvitetem magam a város látnivalóin, mindenütt megváratom. Szép régi Hanza-város egyébként, sokminden nem maradt meg belőle, hogy őszinte legyek. Talán a középkori épületben berendezett Solidarnosc múzeum tűnt kissé disszonánsnak, egyébként kellemes város, kellemes napsütésben, kerthelységekkel. 

Hazafelé a vonaton megbüntet a kalauz tilosban dohányzásért. Gondoltam, úgyis itt az ideje leszokni. Azóta sem sikerült.