Gaborchi

Venezuela felé közeledve egyre idegesítőbb problémaként vetődött fel hazajutásunk problémája. A hajó célja ugyanis Kolumbia és Mexikó érintésével New Orleansba készült, ahol a parti őrség egyszerűen nem engedte volna kikötni, amíg vízum nélküli egyedek (mi) vannak a decken. Mexikó akkor még vízumköteles volt (még pár hétig!), a kikötőtől a reptérig a hatósági transzfer (fegyveres őrökkel és az ellátásukkal) fejenként 3500 USD lett volna ha jól emlékszem (vagy valami hasonló összeg). Kolumbia akkoriban polgárháborús övezetnek számított a hírek szerint, ott igazán nem volt kedvünk partra szállni. Marad Venezuela. Megpróbáltuk a hajóról a Rio-Roma repjegyeinket átbookoltatni Caracas-Romára táviratilag, nem sikerült. Javasolták, menjünk be a Caracasi reptérre, majd ott.
Közben varázslatos partok mentén hajóztunk. Dél-Amerika karibi parjtjai mentén komoly nagy hegyláncok húzódnak, a hajóról felhőbe vesző csúcsokat láttunk, buja vegatációval. A hőség elviselhetetlen volt, minden párában úszott, naplementekor kicsapódott az egész, folyt a víz a fedélzeten. Nagyon nem volt szívderítő.
La Guaira, Venezuela a főváros kikötője. Ahogy beúsztunk alkonyodott, a szörnyű párában, kikecmeregtünk a kikötőből. Sűrű nyálas büdös este volt. Az első ami feltűnt, egy döglött kutya volt. Szerencsére hamar kaptunk taxit. Egy óriási öreg kétajtós amerikai kupé volt, az össszes ablak lefóliázva, a szélvédőn csak kis kerek nyílás a sofőr előtt. Más kocsikon láttunk szív alakú és egyéb figuratív kémlelőket is, úgy látszik nappal itt ragyog a nap. Venezuela akkoriban elég szegény ország volt, de látszott, hogy pár évtizeddel korábban ez nem így volt. Hihetetlenül széles autópályák, óriási vasbeton paloták, jól tükrözve a kort, amikor ömlött az olajdollár. 70es évek béli amerikai cirkálók - és minden lerobbant, pusztul. Újabb és újabb dölött kutyák tetemei szegélyezik utunkat. Szinte üdvrivalgásban törünk ki, mikor látunk egy elevenet is - bár ahogy elnéztük, nem sok volt hátra.
A Simon Bolivár Reprülőtér a tengerparton fekszik - maga a főváros kissé távolabb, a hegyek között. A reptéri terminál ott éjjel az omladozó vasbeton szerkezetével egy harmadosztályú szovjet sci-fi díszlete lehetett volna. Pokoli lehangoló volt, főleg mikor kiderült, hiába jöttünk. Egyszerűen nem tudták / nem voltak hajlandóak átbookolni a jegyünket, innen ugyan el nem repülünk Rómába. Egyetlen altarnatívaként az kínálkozott volna, hogy visszarepülünk Rióba. Talán 7000km. Úgy döntöttünk, polgárháború ide, polgárháború, a kérdést elnapoljuk Kolumbiáig. A hajónak indulnia kellett. Még egy éjjeli száguldás a kihalt nyolcsávosokon, néhány döglött kutya megtekintése és egy vacsora jó sok whiskyvel.

Következő megállónk Puerto Cabello, még mindig Venezuela. Valahogy nem él az emlékeimben túl élénken, pedig kellemes hely volt. Hatalmas kikötő, régies, történelmi város. Még szobor is volt. Az utcákon óriási zsibvásár, a hőség, a pára egyszerűen elviselhetetlen. Délelőtt az a nap a pokol tüzét szórja ránk. Délután esik egy kis eső. Pontosabban folyik. Az utcákon hamarosan térdig áll a szennylé, a zöldségmaradványoktól a döglött patkányokig sodor mindent. Ez minden délután. A helyiek láthatóan hozzászoktak, felgyűrik a nadrágszárat, aztán élnek tovább. Úgyis megszárad. A szagot meg lehet szokni.
Egyik este a legénységgel nagy bátran elmegyünk vacsorálni. Egy igen csábító, ottani viszonyok között higiénikusnak mondható éttermet találunk, mindenki tengeri specialitásokat rendel, én egyedül maradok a pizzánál. A fedélzetmesterrel furcsa árnyakra leszünk figyelmesek a fal mellett. Jobban megnézzük, aztán úgy döntünk, nem szólunk a többieknek. Szép kövér patkányok szaladgálnak ugyanis.
Éjjel mindenki fetreng, egyedül a pizza nem kínoz. Fogalmunk sincs, micsoda, nem merünk parti orvost hívni - ha karanténba teszi a hajót, az óriási szívás. Reggelre végre talpra áll a csapat, boldogan megyünk saját szakácsunk főztjét enni.
A hajón az egyik legfontosabb ember ugyanis a szakács. Hatalmas úr, ha rossz a kedve, azt mind a 35 ember megérzi. Igyekeznek a kedvébe járni, de nem könnyű. Kissé magának való. A konyhába a kapitány sem teheti be a lábát. Mármint ha nem akar utána egész héten sótlan kenyeret enni például. (Volt ilyen hét - majdnem lázadás volt.) Van ezenkívül pincér is, aki civilben fodrász, igen ügyes fodrász, és ezzel a szakmával elég sok doboz sört tud megkeresni. Maga sem tudja, mit keres a tengeren, de itt érzi jó magát.
Venezuela valahogy nem jött be - de mi vár ránk Kolumbiában. Elég nagy volt a nyugtalanság. Azt nem gondoltam, hogy itt fogok találkozni a legszebb várossal, amit valaha láttam...