Santa Marta egy kikötőváros Kolumbiában, és ennél többet akkor sem tudnék mondani róla, ha faggatnának, részint mert az események 15 évvel ezelőtt zajlottak, részint mert a "Félelem bére" szereplőihez hasonló menekülési késztetésünk nem tette lehetővé az alapos tájékozódást. 

Tudtuk, hogy ebben a városban el kell hagynunk a hajó viszonylagos biztonságát, és azt is, hogy közel 10.000 km-re vagyunk otthonról. Ráadásul Rio de Janeiro-t útba kell ejtenünk, lévén, onnan van repjegyünk hazáig. Az csak 5000 km :-). Semmiség ez egy vadidegen, és érzékelhetően ellenséges világban. Vagy csak mi érezzük ellenségesnek? Alapvetően mindenki barátságos egyébként, a bolti tolvaj is mosolyogva nyúl a zsebünkbe, de már megszoktuk. 6 hete vagyunk úton ebben a valószínűtlen világban, lassan belerázódunk. Persze fokozatosan kapjuk az ingereket - Brazília még egész civilizált volt. 

Gyerekek. Az emberben -legalábbis az ilyen, relatíve civilizált világban felnevelkedett emberben - van egy ösztön, miszerint gyereket nem bántunk. Igen ám, de amikor több száz utcagyerek állja körül a taxit, kunyerálni, lopni, isten tudja mit akarnak, a legagresszívabb légy- vagy szúnyogfelhő sem riasztóbb náluk, sokan vannak, baromi ellenségesek, és nem tudsz ellenük védekezni, mert gyereket nem bántunk. Nem tudsz, amíg nem realizálod, hogy ezek minden félelem és gátlás nélkül eltipornak, széttépnek, agyonnyomnak. Aztán felocsúdtunk, és a legerősebb tengerészek utat vágtak közöttük, mint a sásban, szétlökdöstük, szétrugdostuk a bandát, de a gyomorforgatóan kellemetlen érzés már a miénk marad örökre...

Utolsó este, mintha csak a mi tiszteletünkre szólna, látványos tüzijáték a kikötő fölött, valóban pazar, mi pedig elgondolkodva kortyolgatjuk búcsúzó italainkat a fedélzeten. Az otthonunk volt ez a rozsdás vasteknő több mint egy hónapon át, az arcok bevésődtek az agyunkba, emberek, sorsok, konfliktusok, akik kénytelen közösséget vállaltak velünk, akik még pár napig talán beszélnek róla, hogy volt itt pár civil, aztán úgy elfelejtenek minket, mintha itt sem lettünk volna soha. Akiknek otthona az óceán, akik mennek, mennek folyton, és hordják a hátukon a világot.

Délben indul a gépünk Bogotába, az ügynök megígéri, kilencre értünk jön a kikötőbe.  Nem jön. Őrült telefonálgatás, 11 körül mosolyogva megérkezik, minden oké, el fogjuk érni a repülőt, még bőven időben vagyunk. Elég sokat kanyorog az út a tengerparti hegységen keresztül, a platón ülünk, forró szél fúj... A reptér kis vidéki buszpályaudvarhoz hasonlatos ha nem számítjuk a leszállópályát a fák között. Mindenki alszik, 12-kor még csak mi vagyunk ott, lassan gyülekeznek a nénik a kosarakkal, aztán felélednek a vámosok is, végül nagy dübörgéssel leszáll egy szép új 737-es. A vámosok rögtön rohannak a leszállópályára, friss kávét visznek a pilótáknak, kellemes beszélgetés alakul ki, itt semmi nem sürgős senkinek. Menetrend? Kit érdekel. 

Lassan azért felszállunk,  irány Eldorádó.