Gaborchi

Nemrég egy barátommal vacsoráztunk. Elkérte egy ismerős telefonszámát. Át akartam küldeni Bluetoothon, nem akart létrejönni a kapcsolat. Megpróbáltuk infrával, de  akét telefon nem találta meg egymást.
Lediktáltam.

T.-vel idézgetjük az emlékeket:

"És az a faszi milyen volt, aki a kapujára akasztott kolompot egy madzaggal húzogatta kerti székből, újságolvasás közben..."

Én a morénán (40km) azt vettem észre, hogy valami nagy koloncok vannak a vállaimon, amitől meg kellene szabadulnom. A karjaim voltak..

A táj annyira csodás, hogy rengetegen vittek fényképezőgépet. Én is gondolkodtam rajta, de féltem, hogy eljön a pillanat, amikor behajítom a szakadékba. (És eljött volna, pontosan tudom, hogy hol. Legkésőbb ahol a karjaimat is.)

Féltáv után T. megjegyezte: "érdekes, itt viszonylag kevés a kövér ember". Ja, dohányosok se sokan voltak...

A helikopterek egyébként folyamatosan jártak, remélem nem a kórház felé...

Szept 8, reggel 8:10, Interlaken-Ost pályaudvar. Lekászálódik a tömeg a Grindelwaldi vonatról és megrohamozza a mellékhelységeket. Szomorúan konstatálom ezt a tényt, háromnegyed órája erre készülök. Érzem, hogy nem volt jó ötlet 14 órát vezetni a verseny előtti napon. A hálózsákban hánykolódástól sem lettem sokkal kipihentebb. És valamit a kajával is nagyon elszúrtam. De lehet, hogy csak a stressz. Mégiscsak életem első hegyimarathonja.
Feszült tekintetű futócipős arcok tömegelnek a Casino felé. Tegnap este megnéztem a helyszínt, talán akkor kezdett fájni a gyomrom. Kezdtem felfogni, hol is vagyok. A főutcán állt már a rajtkapu, Welcome Runners, és a korábbi győztesek fotói. Az utcán zenekarok, a Casinoban felvettem a rajtszámot,  megnéztem az élversenyzők köszöntését, aztán elcsíptem a Grindelwaldi vonatot, és beájultam a sátorba az Eiger északi fala alatt.

Feszülten keresem a csomagleadást, meg is találom, és megrendül a hitem a svájci szervezettségben. Hatalmas teherautókba dobáljuk a zsákokat, ömlesztve. Aggasztó.

http://www.swiss-image.ch/slideshow/?event=jungfraumarathon2007

Sajnos magamat nem találtam meg a képeken, de ha valakinek sikerül, örülni fogok.

Még túl friss az élmény, hogy kerek mondatokban megfogalmazhassam.
Egy kicsit valószínűtlennek tűnik: Évekig álmodoztam róla, aztán pénteken odaautózam, szombaton lefutottam, vasárnap hazakocsikáztam, keresztül az Alpeseken, vidáman.

You are all winners - állt a transzparensen valamelyik faluban. Ez azokra is vonatkozik, akik szurkoltak nekünk, köszi ezúton is.

Az időjárás kegyes volt, bár a holland srác a kempingben panaszkodott az erős napsütésre, engem nem zavart.

A fő nehézség? Hogy nem tudtam, mi vár ránk. Nem tudtam, el merjem-e hinni, hogy sikerülni fog. Végül úgy döntöttem, hogy ha nem hiszem el, biztosan nem fog. És valóban, igazán sehol sem éreztem, hogy nem fog menni. Azt hiszem, ez a megingathatatlan magabiztosság vitt a célig. Mert a lábaim néha nem akartak. Meg az a 20 év, amióta futok.

kretamagazin.hu/drupal/node/2533

Nemrég értelmiségi társaságban valahogy kiderült, hogy szabadidőmet hosszútávfutással szoktam elütni. Hirtelen, (de korántsem váratlanul) nekem szegeződött a kérdés: Mi a véleményem a Kínai Kislányról. Éles ésszel rájöttem, hogy a sok tízmillió kínai kislány közül vajon melyikről lehet szó. A társaság megosztódott, az érzékenyebb lelkűek a kislány apját szörnyű kínzónak titulálták.
Nekem az volt a véleményem, hogy van még abban az országban (és másutt) pár millió gyermek, akiket tényleg halálra dolgoztatnak téglagyárakban és egyéb kellemes helyeken. És még csak nem is híresek...

A 2005-ös Nike Félmarathon céljába félholtan estem be. Ezt két dolognak köszönhettem, az egyik, hogy megpróbáltam 2 órán belül beérni (sikertelenül), a másik egy születésnap, amit nem sikerült a versenyig kihevernem. De legalább célba értem!
Itt találkoztam 100 éve nem látott barátommal. Mivel köztudottan rendkívül szerény ember, nem árulom el az igazi nevét, legyen T.
Elmondta,  az én 88as első marathonom olyan nagy hatással volt rá, hogy elhatározta: Élete első marathonját velem fogja lefutni. És úgy érzi, ennek most jött el az ideje, 4 hét múlva Budapest Marathon. Megkértem, hogy nézzen végig rajtam, aztán gondolja végig,  a marathon úgy néz ki, hogy egy félmarathon után pihenés nélkül futunk mégegy félmarathont. És én nem érzem magam abban az állapotban, hogy ezt megtegyem. De ő konok ember, ritkán vallott kudarcot abban, amit elhatároz. És nekem is elkezdte birizgálni a csőrömet, 11 évvel a második marathon után képes vagyok-e a harmadikra.

Ma este a Muzsikus kávéházban varázslat történt, mint azt ott már megszokhattuk. Maitinsky Anna Eszter, Oláh Dezső, és még néhány fiatal virtuóz lépett fel azon a helyen, ahol már eddig is sok gyönyörűségben részesültek a vájt (és kevésbé vájt) fülűek. Fritz Joe, Csepregi Gyula, Szakcsi Lakatos Béla, Frankie Látó és a rengeteg fiatal tehetség folyamatos időzavarba hozza az embert - mindet meg kell hallgatni. Gondoltam, hogy majd írok róla szépeket, de nem lehet erről írni - ehhez nálam tehetségesebb író kellene.

Tekintsétek a www.muzsikus.hu -t és hallgassátok a csodát.

Nem írtam rosszul, én valamilyen régebbi korok embere vagyok, aki ragaszkodik hozzá, hogy a marathont th-val írja, nem mintha ennek bármi jelentősége lenne.
19 éve futottam az első félmarathont, akkor még IBUSZ marathon néven futott az esemény. Igazából a nagy Marathon volt a célom - igazából csak azért kezdtem futni, hogy egyszer megéljem a Nagy Erőpróbát. A verseny előtt azonban a józan ész győzedelmeskedett, és csak féltávra neveztünk Imi barátommal. Az időeredményre nem emlékszem, az eredménylista rég elkallódott az élet sodrásában. Arra viszont igen, hogy iszonyú nehéz volt. Akkor elég valószínűtlennek tűnt, hogy a 42 km valaha is összejön.
Fél évre rá, egy borongós őszi napon a Népligetben aztán összejött. Körbe körbe kellett futni és rettentően lemaradtam az élbolytól. Sőt nemcsak az élbolytól hanem az átlag amatőrök is sorra köröztek le. Az utolsó előtti körben aztán szépen leültem egy járdaszegélyre, és eldöntöttem, hogy ennyi volt, ez nem nekem való, mindenki megveszekedett bolond aki 37 km-nél többet fut. Csak azt nem tudtam, hogy jutok el az öltözőig, mert a lábam, hát az kizárólag a mozdulatlanságra volt hajlandó.