Gaborchi

Akkor történt, mikor még Ausztria messze volt. Már nem olyan messze, mint még régebben, már nem volt szögesdrót, már volt rendes útlevél. De a lelkünk mélyén ez még a Nyugat...
Nyikhajok vagyunk, Sanyi tapasztaltabb, én... Elég annyi, hogy van mászócipőm, és érintett már sziklát.
Hosszú ebéd utáni nyújtózkodások után a kalauzból kinézünk valamit, ami jó hosszú és nehéz - de még számomra is mászható. A lányokkal megbeszéljük, menjenek fel a tetőre kocsival, nagyjából belőjük nekik az út kiszállását, aztán usgyi.
Sanyi nyomja elől, én utána. Nem nehéz, szépen nittelt út, a kétharmadánál a kulcshossz.
Vagy a tempót számoltuk el, vagy a sötétedés jött túl korán, mindenestre furcsa érzés, hogy lenn a völgyben felkapcsolták a közvilágítást. Sanyi valamit mortyog felettem, a lényege az, hogy csak a hülye hegymászók indulnak el bárhova is fejlámpa nélkül. És ezzel most magunkat minősíti. A legnehezebb hosszban van épp, és tapogatással keresi a nitteket.
Engem itt már nem érdekel a tiszta mászás, a kötélen és a közteseken húzom fel magam a hátralévő hosszakban. Eleget fagyoskodok a standban amíg Sanyi kitapogatja az utat. Március van végülis, és este.

www.muzsikus.hu
Idén januárig összesen kb. 3 jazz koncerten vettem részt egész életemben. Igaz, ezek mind elvarázsoltak, de valahogy nem éreztem fontosnak.
Pege Aladár a pécsi kultúrház színpadán. Láthatóan több sört ivott mint mi, duhaj főiskolások. Valaki odavezette a színpad elejére, és nekitámasztotta a nagybőgőnek. Aztán a nagybőgő magával vitte őt, messze, valahova, olyan magasságokba, ahová csak a legnagyobb géniuszok nyernek repülőjegyet. Megkövülten csodáltuk, és arra gondoltunk, egy jó muzulmánnak ilyen lehet a Kába követ érinteni.
Marburg, német diákváros a nyolcvanas években. Illegális mezőgazdasági munkásként, kiutasításunk elől szaladva ugrottunk be egy éjszakai kávéra, óton Hamburg felé. A vár feljárója mentén kocsmák, pubok, kávézók.
Egy félmeztelen fekete férfi verte a kongát, egy rasztafári énekelt. Néhány konszolidáltabbnak tűnő ifjú gitározott és zongorázott. Csak a virradat hajtott tovább, Hamburg megvárt.

A minap ismér a Zöld-tavi házban ebédeltem. Gyermekkorom óta járom a Tátrát, de ez a hely valahogy mindig kimaradt. Hiába hallottam ódákat szépségéről, az élet mindig más túrahelyekre sodort. És legyünk őszinték, nem gondoltam, hogy van még helye ennek a varázslatos hegységnek, ami új élményeket adhat.
Tavaly augusztusban egy borongós, rosszkedvű pénteken úgy gondoltam, megnézem. Pipáljuk ki. Elzarándokolok, megnézem, ha van szállás ott alszom, ha nincs, visszamegyek Ó-Tátrafüredre, ez így húzós túrának ígérkezett, de ez van.
Smokovecen a parkolóig állt a sor vége a siklóra, így adott megoldás volt a koliba megtekintése. Mire ködös tekintettel kitápászkodtam, a sor még hosszabb volt, úgyhogy gyalog vágtam neki, nem is ártott a kora délelőtti becherovka-mámorra. A Tarpataki-vízeséseket szaporán elhagytam, a Bilik-ház, a Rainer kunyhó és a Zamkovsky-ház csábításának is ellenálltam, csak  Laco Kulanga házánál lassítottam kötelező tiszteletből. Az öregúr arról nevezetes, hogy ifjabb korában az egyik legerősebb tátrai serpa volt, egyszer történetesen 207,5 kg.-t vitt fel a hátán a Zamkovsky-házig. (Több olyan ismerősöm is van, akik oda a saját földi porhüvelyüket is csak nehezen...)

hu.wikipedia.org/wiki/Spartathlon

Ma délután ért véget az idei Spartathlon. A neten élőben lehetett követni honfitársaink küzdelmét itt: forum.index.hu/Article/showArticle

Lőw András tizedszer ért célba. Horváth Mónika, mint második magyar hölgy, Fendrik László és Tóth-Urbán Tamás.
A históriához hozzátartozik, hogy Bogár János személyében volt már magyar győztese ennek a rendezvénynek.

Ja, hogy mi ez? 245 km futás.

Minden célbaérkező, és feladni kényszerülő előtt ezúton emelem kalapom.

Szóval Arizona. A határon indián árusok. Indián sátrak, indián minden. És vörös homokkő. Vörös, vörös minden, még az autópálya is vörös. (Ami elég furcsa érzés.) A Petrified Forestnél nem állok meg - később visszatértünk ide, megéri-, lassan falom az utat Flagstaff felé. A jelzésnél balra fordulok, és pár mérföldes bekötőúton elérem a Krátert. Sajnos, ez a természetnek egy olyan tüneménye, amiről nagyon nehéz írni. Merthogy egy nagy kráter a sivatagban, körben felgyűrődött peremmel, mélytányér a belseje, persze tudom, láttunk ilyet a tévében satöbbi. De amikor az apró emberke sétál a nagy kráter peremén, és megpróbálja elképzelni, mi hozta létre, és hogyan? Milyen erő kellett ahhoz, hogy a sivatagban egy százhetven méter mély, 1,2 km átmérőjű luk keletkezzék egy pillanat alatt. Milyen erők gyűrték fel a peremét annyira, hogy több tucat mérföldnyiről is látszik.

A legendás Buick Century óriási csomagtartója már majdnem megtelt. Pedig van neki, hatalmas.
Philadelphia egyik kertvárosában vagyunk, 1998 tavaszán. Egy trailerparkban a szétrohadás küszöbén álló lakókocsi utolsó lakója vagyok, a többiek már elhúztak a szélrózsa minden irányába. Engem a napfényes California vár - ha az autó is úgy akarja.

Az autót pár hete vásároltam, egy olyan környéken, hogy a részletesebb leírás kimerítené a rasszizmus és a political incorrectness minősített eseteit. Szerintem ilyen környék Amerikában nincs is, annak ellenére, hogy több nagyváros peremén találkoztam hasonlóval.
Sötét volt, és szitált a havaseső, Philadelphia legundorítóbb arcát mutatta. Az autó színe: "ugly". De a 3.0 V6 pöccentésre indul, és a 7 plüssfotel is imponáló. 500 dollárért nem kell senkinek, 250ért vihetem. Pár napig működik is, aztán komolyabb felújításra szorul. Az autószerelő jól jár. De még mindig 1000 USD alatt vagyunk.

Gyermekkorom szlovákiai sítúrái közepette szüleim láthatóan mély nosztalgiával ültek be egy-egy lerobbant vidéki szálloda még lerobbantabb kávézójába. Mert bármilyen lerobbant is volt a vidéki Szlovákia (Csehszlovákia) kávéház "kultúrája", legalább volt. A szakadt bőrfotelek és a leginkább kínvallatáshoz használatos kávé (pontosabban a kávénak nevezett zacc) is megőriztek valamit abból az érzésből, ami valamikor a polgárságot jelentette.
Ilyen nálunk nem volt. Nálunk a polgárság megszüntetésének egyik útja a polgárság, mint életforma lehetőségeinek megszüntetése volt. Merthogy presszóba a polgár nem megy. És a vidéki városokban csak presszók maradtak.

Ez jut eszembe most, a XXI század elején a Váci csokizóban, a teraszon üldögélő nép, a laptopokat bűvölő fiatal értelmiség, és a finom csokikat majszoló idősebb korosztály láttán.

Örülök, hogy vannak ilyen helyek, örülök, hogy van ez a hely.
Nem veszett el a remény.

Régi Hegymászókat és egyéb újságokat lapozgatva az ember néha kincsekre bukkan. Egyet közreadok ezennel:


A XX. Század végén
(megjelent a Hegymászó 93/1 számában, -karac- aláírással)

Bár elég okod volna rá, hogy a technokrácia nyakkendőtű-csillogása elől, némi cinizmussal a World Trade Centernél is magasabbra mássz, ha egy több száz méteres sziklafal közepén kapaszkodsz fölfelé, eszedbe sem jut a földszint hamburgerszaga.

A kalandvágy évszázadok óta űzi a hegyek közé a gyakorta tudományos felfedezőutak köntösébe bújtatott vállalkozó szellemeket. Kezdetben Európa hegyeiben, az Alpokban forrt a hegymászás boszorkánykondérja és a századelőre ki is főttek belőle az alapvető mesterfogások (alpinizmus).

Az alábbi gondolatokat T. barátom osztotta meg velem közös futásunk kapcsán:

Igen

Érdekes

Űr

Hogyiskezdődött?

Két gyerek? Gyerekek voltunk? Vagy már pont nem?