Gaborchi

Tavaly ősszel futott a moziban a Rush (Hajsza a győzelemért) c. film, középpontjában a '76-os Lauda-Hunt párharccal, a legendás balesettel - és emlékeket hozott elő.

1974-75 környékén lehetett (6-7 éves kiscsávó voltam), mikor először kezdett el foglalkoztatni ez a Forma-1 dolog. Valahogy egyszerre több forrásból is értek impulzusok e téren, mivel már a bilin is autó-motort olvastam (dokumentálva van), akkori haverjaim pedig családi indíttatásból eleve versenyautó-buzik voltak. Valahogy kiderült, hogy a csehszlovák televízió közvetít is néhány versenyt -igaz szigorúan csak éjszaka -, az autó-motor is beszámolt a versenyekről, de a végső lökést egy osztrák autós újság adta. A címlapon egy csodálatosan gyönyörű tűzpiros Ferrari és egy göndör hajú tejfelesszájú fiatalember. Oh, Nikolaus - hangzott a szalagcím, és lelkes cikkben taglalták a jövő nagyon nagy bajnokának dicsőségét. Onnantól kezdve én örök Lauda-fan lettem és ezt a barátaimra is sikerült átragasztanom. Az a címlap pedig évekig az ágyam felett volt a falon.

Gyermeki lelkesedéssel maradtunk fenn éjszakánként, bújtuk a fekete-fehér Autó-motort a hírekért, ragasztgattuk a falra a híres versenyzők és versenyautók képeit, engesztelhetetlen gyűlölettel viseltettünk James Hunt majd később Jody Scheckter iránt, akik megpróbálták letaszítani a trónról a bálványt. Ünnepeltük a 75-ös vb.-címet, körömrágva vártuk a híreket a Nürburgringi baleset után, és az elkövetkezendő évekre életünk központi témája lett a Forma-1. Lauda ugyan szép lassan hátrébb került az élvonalból, majd rövidesen vissza is vonult, addigra már elkapott minket a hév. Álmodoztunk arról, hogy egyszer majd élőben is láthatunk ilyet.

Sok év telt el 1984-ig, a lelkesedés megmaradt de a kamaszodás időszakában azért már más fontos dolgok is voltak. Tudtam, hogy Lauda visszatért és, hogy abban az évben elég jól is megy neki - egy bizonyos Alan Prost-tal uralták a mezőnyt a McLaren-Porschével. És akkor a szüleim bejelentették, hogy megyünk Forma-1-et nézni Ausztriába. Elég prózai oka volt a döntésnek, 3 évente lehetett csak Nyugatra utazni, kivéve ha sportversenyre ment az ember, mert akkor évente egyszer 3 éjszakára ki lehetett menni. Ezt akarta kihasználni a család - ki gondolta volna akkor, hogy 30 év múlva már határok sem lesznek... Igazából egy grazi városnézést akartak az ősök, de mivel az árban benne volt a F1 belépőjegy, nyilván nem hagytuk ki.

Forró augusztusi reggelen mentünk ki a pályára, óriási tömeg, gigantikus parkolókon verekedtük át magunkat. A pálya szép dombos területen van, kirándulásnak is megtette, sétafikáltunk kanyartól kanyarig. A verseny előtt a brit légierő tartott káprázatos bemutatót, ott láttam először Harriert függőlegesen felszállni, a kilencgépes Red Arrows kötelék is fantasztikusan repült, sőt még a Puma helikoptert is megcsodáltuk. 

Kora délután aztán elindult a verseny. A hugom folyamatosan befogott füllel várta, hogy vége legyen, én a kerítésre tapasztott fejjel szívtam magamba minden pillanatát az élménynek. A pálya mellől nem nagyon lehetett követni az állást, de amikor a hangosbeszélő bemondta, hogy Niki Lauda megelőzte Nelson Piquet-t és az élre állt, elszabadult a pokol. Egy lelkes polgártárs pl. a kerítés tetejéről vetette magát az alant járőröző rendőr nyakába és csókolgatták egymást ölelkezve. Lauda még sosem nyert otthon, hát most őrült népünnepély vette kezdetét. A célegyeneshez nyomultunk mi is, a dísztribün háta mögé, így végre szemtől szembe is láthattam gyermekkorom Hősét, amint babérkoszorúval a nyakában, serleggel a kezében baktatott lefelé a hátsó lépcsőn. Akkor ott csak néztem - és talán életemben először éreztem azt, hogy érdemes álmodozni... 

A parkolóba visszamenet láttuk Lauda helikpoterét - minden kordon nélkül állt a mezőn az áramló emberek forgatagában, mellett Prost-é, és még néhány. A biztonsági erők csak akkor távolították el kissé a tömeget amikor valamelyik felszállni készült. Közben a vontatók behozták a kiesett kocsikat - Ciao Riccardro!!!! rikoltozta a közönség női fele mikor Patrese is befutott ilyen módon. Egy elképesztően széles mosollyal köszönte meg.

Hazafelé a buszon olvasgattuk a műsorfüzetet, a hugom pikírt megjegyzéseket tett a szerinte mamlaszképű, vagy lapátfülű versenyzőkre. Különösen egy elálló fülű fiatalember tetszett neki, aki ezen a versenyen célba sem ért a Toleman-Hart nevű autóval, mégis azt írták róla, hogy egy nagy tehetség. Szép veretes neve volt: Ayrton Senna da Silva...