Gaborchi

Végre betettül a lábunkat Brazíliába. Végre sütött a nap. A taxisnak csak azt mondtuk, vigyen ki a beachre, de a beach kb 10 km. hosszú. Végül is lerakott viszonylag közel a kikötőhöz. Július vége volt, itt a tél kellős közepe. A nép kellő tisztelettel viselketetett a rettenetes cudar idő iránt, mert kabátban, szőrmesapkában mászkáltak a strandon, némelyek még a kutyáikra is szvettert adtak. Néztek is ránk nagy szemekkel mikor belevetettük magunkat az óceán langyos vizébe - kb 22 fok volt, a levegő 25 körül. A parton mozgóárusok kinálgatták a jobbnál jobb koktélokat, a fantasztikus gyümölcsöket. Óriási pizzák sültek a kis standokon, olyan paradicsomi volt az egész. Egyedül a fizetéssel akadtak gondok. Akkoriban vezették be az új valutát, és még a régi is érvényben volt. Néhány millió Cruzeiro ért 1 Reált.  Az átváltást szemmel láthatóan senki sem tanulta meg. Ha ehhez hozzávesszük, hogy mi alapvetően USA dollárt vittünk - minden egyes koktélozáshoz félórás számolgatás tartozott. (természetesen sehol sem tudtunk úgy fizetni, hogy ugyanabban a pénznemben kapjunk vissza is )
Egyik nap elkószáltunk a városba is. A captain hivatalos ügyeket intézett -bizonyos viharban összetört ládákkal kapcsolatos pereskedést kellett nyélbe ütni addig a pár napig, amíg benn álltunk. A város hihetetlenül zsúfolt volt és a zsebtolvajok pofátlanságát az első alkalommal volt alkalmunk megtapasztalni. Kapitányunk ingzsebéből úgy kapták ki a csalinak ott lévő húszdollárost, hogy mikor utánuk nyúlt még a hongkongi Rolexet is elvitték.  Ennél komolyabb kár szerencsére nem esett, igaz, rettentő óvatosak voltunk.
Ami feltűnő volt, a szmog illata. Sűrű volt és torokkaparó, mint itthon, mégis inkább édeskés, karamellaszagnak tűnt. Kis időbe telt mire rájöttünk, hogy az alkoholos autóknak van ez a furcsa illata. Itt az üzemanyagot (alkoholt) cukornádból csinálják és egész édes szmogot csinál.
Egy szép napon felkerekedtünk Sao Vicentébe. Mégiscsak ott szállott partra az első európai, ezt szép nagy emlékmű hirdeti az óceán partján. Felszálltunk hát egy Sao Vicente feliratú autóbuszra (nem volt nehéz, a tengerparti sétányon szinte csak ilyenek mentek) és kértünk egy jegyet, hogy aszongya: Szao Vinszentbe mennénk. A kalauz és az egész nép egy emberként állította, hogy ilyen helynek a közelébe sem fog menni a busz. (Mivel mi nem beszéltünk portugálul ők meg angolul, nem volt egyszerű a kommunikáció.) Addig addig mutogattunk a busz elején lévő táblára, míg végül a kalauznak leesett a tantusz: Szahh Viszente! Ahol egyébként semmi érdekeset nem találtunk. De a pénzváltás rituáléjától nem menekedtünk.
Egy másik alkalommal megjártuk a dzsungelt. Felmentünk a fogaskerekűvel a hegy tetejére, (Montserratnak hívták és egy kolstor volt a tetején - szerintem minden Dél-Amerikai városban van ilyen.) nagyon kellemes vodkát ittunk odafenn, aztán elindultunk az ösvényen lefelé. Tekergőzött az út az őserdő kellős közepén, közeledtünk a tengerhez, mindenféle egzotikus állatok és madarak jelezték, hogy ez aztán a világ vége. Aztán szembejött egy öregasszony cekkerrel, aztán egy-két aktatáskás pasas. Délután volt, a munkából hazatérő helyiek látványa mindenesetre visszavett egy kicsit az érintetlen esőerdő illúziójából.
Az utolsó napok egyikén megkértük a taxist, vigyen el egy igazán kellemes helyre. Már a neve is szépen csengett: Praia de Pernambuco.
Most itt van előttem a látvány, csak nehezemre esik leírni. Ha fotón látnám, azt gondolnám: giccs, hányás. Ott élőben csak szép volt. Egy kis öböl volt, csendes, kihalt a tél közepén. Az elhagyott épületek drága és exkluzív nyarat vizionáltak. De most, a "zimankóban" csak egy kóbor vodkaárus várta a véletlenül arra tévedőket. A pálmafák hajladoztak, a lemenő nap giccsvörösre festette a tengert. A hullámok monoton moraját senki nem törte meg. A vodkaárus jól járt velünk, egymás után csináltattuk vele a jobbnál jobb koktélokat. Hogy tényleg jók voltak-e? Vagy csak a hely szelleme tette? Azt tudom csak, hogy olyan jót azóta sem ittam. Csak hevertünk a homokban és jó volt.