HTML

Gaborchi

"Kitartás Jerzy, átutazók vagyunk." (T.) Egy turista megállt egy eldugott-elhagyatott hegyi faluban. A bolt előtt egy öregember ült, megszólította: -Bátyám, modja, van valami nevezetessége ennek a falunak? -Én azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez itt a világ közepe. Ha innen elindul, bárhová eljuthat.

Naptár

szeptember 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30

Friss topikok

2015.10.29. 17:13 Gaborchi

Egy nem túl szimpla élmény

Az elmúlt időszak számomra nem igazán a futásról szólt. 2014 nyarán lefutottam a Zermatt félmaratont, aztán semmi. Bár próbáltam erőltetni, motivációvesztett lettem, és az élet egyéb problémáiba merültem. Egy tétova kisérletem volt, a Mátrabérc tavasszal – ezt a Kékesen feladtam. Az Ultrabalatonon kocogtam valamennyit, leginkább a hangulat kedvéért, és néha ellátogattam egy-egy versenyre segítőnek vagy szurkolónak. Nyilván éreztem belül, hogy valami olyan esemény kell, ami kirángat ebből a futó-apátiából, úgyhogy nyár közepén kihirdettem, hogy társat keresek a Szimpla Élményre.

Ez egy remek terepfutórendezvény, párban kell futni a Mátrában, 35km-t, 1600m szinttel. Kétszer fel a Kékesre. (A Dupla Élmény azt jelenti, hogy ezt kétszer). Találtam is párt, Bálintot, aki egy remek fickó és remek futó. Nagy lelkesen elkezdtem készülni – és nagyon nem ment. Hiába mentem félmaratonokat a Börzsönyben 7-800 m szintekkel, a negyven fokos kánikulában nem sok edzésértéke volt. Ősszel pedig megint a fejemre nőttek az életproblémák, igyekeztem én, de éreztem, hogy rohadtul nehezen megy. Főleg, hogy mindenféle betegségek is kerülgettek. Kezdett felébredni bennem a lelkiismeretfurdalás – mi van, ha Bálint miattam nem ér be időben. Nyomtam, nyomtam, erőltettem, de az egészségi állapotom, és valami mentális fal utamban volt folyton. Egy dolgot tudtam biztosan: ha ott leszek, bele fogok rakni mindent, de mindent. A realitások persze kezdtek kirajzolódni. Két bejáráson voltam előtte – egyik alkalommal a Kékesig jutottam, a következőn Parádsasvárig. Az még mindig nem a fele. Igaz, az egészségem, a kondim, a magabiztosságom szép lassan és folyamatosan javult, de titokban örültem a rettenetes időjárásjelentésnek: ha szakadó esőben és sárban kell feladnom, talán kevésbé ciki.

Pozitív fejleményként sikerült beszereznem a verseny előtt egy terepfutócipőt, amit életemben elsőként „nagyon jó”-ként értékelhettem. (A csoda tudja miért, ezekkel eddig nem volt szerencsém – inkább utcai cipőkben futottam terepen is.)

Pozitív fejleményként az is kiderült, hogy az eső az utolsó pillanatban elmarad. (Bár ezt én nem feltétlenül éltem meg pozitívumként...)

Este szépen időben, jóllakottan nyugovóra tértünk – aztán éjjel kimentem pisilni és mikor visszafeküdtem az ágyba borzasztó görcs állt a lábamba. A vádlimba konkrétan. Majd beszartam a fájdalomtól, valahogy nagy nehezen kimozgattam, de az éjszakám már el volt baszarintva. Hiába aludtam jól utána is, és ébredtem frissen, a vádlimban ott volt még a fájdalom, a fejemben a setét gondolatok – ezzel a vádlival én mihez kezdek??? (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy legutoljára a 2007-es Jungfrau Maratonon görcsölt be – a végső erőfeszítés legvégén. Nem az ágyban... Ijesztő volt.)

Na mindegy, magnéziumlöket, szendvics, tea, aztán iszkiri a rajtba. Bálint már vár, átvesszük a rajtszámot, és igyekszem elhessegetni minden rossz előérzetemet. Próbálok rendesen bemelegíteni, megegyezünk, hogy jó helyünk lesz a mezőny végén – de már a legelején érzem, hogy mocskosul szarul megy. Az első fél óra még csak-csak, a pulzusom ugyan az egekben, levegő sehol, szép lassan lemaradozok. Bálint velem lassít, a könnyebb részeken beszélgetünk, próbálja megértetni velem, hogy nincs semmi tét –de nekem van, belül érzem, hogy nem akarok kibabrálni vele. Végül elhagy, aztán mindenki elhagy, jócskán lemaradva totálisan utolsóként kepeszkedek felfelé a Kékesre. Fizikailag és lelkileg is padlón vagyok. Itt most kellene feladni. Semmi értelme ennek – még a táv ötödét sem tettem meg és már végem van. A társam  vár egy könnyebb részen, konstatálja, hogy élek, megnyugtat, hogy innen már nem lesz túl nehéz, nehezen, de kicsit jobb hangulatban érünk fel a Kékesre. Azt tudom, hogy gyilkosbrutál lejtő jön, és azt is, hogy azt szeretem. A frissítőponton egy pillanatra állunk csak meg, aztán brutális zúzás lefelé. Én megyek elöl, mocskosul élvezem, mintha egyáltalán nem az az ember lennék aki tíz perce még a könnyeivel küzdve feladáson lamentált. Ömlik a vérembe az adrenalin az endorfin, sorra előzzük le a csapatokat (ha jól emlékszem öt vagy hat csapat mellett húztunk el a lejtőn – Bálint?).Különösen a Sombokor nevű részt élvezem – mint egy extrém sízés. Úgy érzem, ennyire jól még sosem ment a futás. Persze néha rám tör a fáradtság, rámtör, hogy nehéz, hogy le kell lassítani a kisebb emelkedőkön de ez nem befolyásol igazán. Elkezdem hinni, hogy meglesz.

Parádsasváron az ellenőrzőponton kedves ismerősök, kis leülés, pár szó beszélgetés, aztán hajrá tovább.

Na ott már nem megy. Remek volt egy jó órán át lefelé rohanni de úgy érzem, elfogyott az erőm. Innentől még valamennyire tudok menni, de egyre gyatrábban, egyre nehezebben. Az elhagyott csapatok szép lassan visszaelőznek. Eleinte nem érzem tragikusnak, bizakodom, hogy átmeneti holtpont de szép lassan rájövök, hogy ez nem holtpont. Ez holt terület. Itt én már nem hagyatkozhatok az edzettségemre, a fizikai erőmre, egyesegyedül csak a nyers akaraterőmre. Abban meg nem vagyok valami nagy vitéz. Egyre többet hisztizek, Bálint toleranciahatárait feszegetem – látszólag remekül viseli. Amikor kicsit jobban vagyunk lelkileg, tök jókat beszélgetünk, amikor nyivákolhatnékom van, akkor B. előremegy, hogy ne hallja. Olyankor orromat a föld felé fordítva igyekszem kifacsarni magamból az energiát – és ügyelni arra, hogy egyik lábamat mindig a másik elé helyezzem. Vagy a másikat az egyik elé. Tökmindegy. Ez már nem szól semmiről, csak arról, hogy összeálltam egy fickóval aki most az én gyengeségem miatt éppen lecsúszni készül a szintidőről – és ez nekem szar érzés, és mindent meg kell tennem, hogy megakadályozzam ezt a kellemetlen helyzetet. Be kell valljam, hogy kurvára nem magamért csináltam. Én már rég kiszálltam volna. Ez valami bajtársiasság lehet, nem tudom, sosem tapasztaltam ilyen érzést. Pontosan tudom, hogy ameddig mozdulni tudok, addig fogok menni. Gabi Halála, gerinc a Kékesre. Ismerős szakaszok. Jellemzője, hogy irtózatosan meredek. Még fitten is nehéz, hát még így. Az utolsó csapat is utolér, a végére maradunk. Bálint álldogál a kékesi pont előtt, jó sokat vár rám. Felvetem neki, hogy talán itt kéne megállnunk. Az óra alapján gyakorlatilag nulla esélyünk van a beérkezésre. Aztán megegyezünk, hogy harcolva halunk meg. Ahogy elindulunk a pontról, Ervin kedvesen megjegyzi, hogy a mozgásom valami zombira emlékezteti. Köszi. Kicsit később hangosan elküldöm az egész Kékest meg a mindent a büdös kurva anyjába – ez valamelyest segít levezetni a feszültséget.

Innentől csak megyünk. Elvileg lefelé, de hosszú ideig nem olyan a lejtő, hogy a vánszorgásnál nagyobb sebességet érjek el. A másik csapat lassan eltűnik, Bálint minden motiváló erejével tartja bennem a lelket – szép lassan elengedem a lelki bajaimat, már tudom, hogy bárhogyan is érünk be, én beleadtam mindent ami bennem volt. Ennyi volt bennem, kész. Mivel képtelen vagyok a beszélgetőtempónál gyorsabb menetre, ezért beszélgetünk. Tök jó egyébként Bálinttal beszélgetni, csakhát nem ezért jöttünk ide ugye. Minden lejtőt igyekszem megfutni, várom, hogy eljöjjön a végső basszamegakurvaanyja érzés, hátha akkor újra tudok futni túl a fájdalmon, túl a kimerültségen. Nem jön, erőből kell tolnom nem adom fel basszátokmeg, csatában akarok megdögleni, nem ágyban párnák közt.

Érzés alapján elég közel vagyunk már a célhoz, mikor Bálint rákérdez, mennyi időnk van még. Négy perccel kívül vagyunk. Innentől nem érdemes erőltetni, sétára váltunk. Egyszerre érzek hatalmas megkönnyebbülést és elkeseredést. Nem kell erőlködni tovább – de nem is lett meg. Csendes beszélgetéssel telik a következő húsz perc, amíg beballagunk a célba. Benn épp az eredményhirdetés zajlik – óriási ovációt kapunk. Jó érzés, de nem tudok őszintén örülni neki. Lefekszem a földre, a legkisebb mozdulat is fáj. A lelkemnek is.

 Később megnyugszom – tragédia nem történt. Történt viszont egy fantasztikus erőfeszítés, egy heroikus küzdelem, ahol folyamatosan feszegettem a legvégső határaimat, csodálatos tájakon, csodálatos időben, miközben megismertem egy fantasztikus fickót. Ha egyenleget vonunk azért ez nem rossz.

 Ja, a csapatunk neve Just for Fun volt. Kimaxoltuk...

Szólj hozzá!


2015.06.02. 18:43 Gaborchi

Ultrabalaton harmadszor

Tavalyelőtt egy idegbajosan szervezett, távokban erősen túlvállalt UB-m volt. Tavaly jól szervezett, reálisan vállalt - és talán pont emiatt meglehetősen unalmas. (Már eleve a futás ugye unalmas.) Úgyhogy idén egyáltalán nem terveztem részt venni rajta. Max, jó idő esetén, bicajjal tekeregni a futók közt, szurkolni, élvezkedni.

Ez a szezonom nem is ment jól, nyűglődtem a futással, a Téli Mátrára el sem mentem, a Mátrabércet Kékesen feladtam, máshova be sem neveztem. Úgy gondoltam, ez nekem most nem a futás éve.

Néhány hete elkezdett nyüzsögni a Facebook az UB-től, és hirtelen éreztem, hogy hát mégiscsak ott kellene lennem, aktívan. Közhírré tettem, és egy csapat, a Runaholic Anonymous úgy érezte, hogy szükségük van rám. Kevés futást, és bicajos kisérést vállaltam. Ami kicsit szürreálissá tette a dolgot, hogy egyáltalán nem ismertem senkit a csapatból. Nem is folytam nagyon bele a szervezésbe, gondoltam, odamegyek, viszem a bicajt, aztán majd megmondják, mit merre.

Szombat délelőtt volt az első szakaszom, vonattal mentem Csopakra. Már az északi parton zakatolva érezni lehetett, hogy itt valami van. Már a vonatablakból kihajolva magával ragadott a hangulat. Már tudtam, hogy itt rossz nem lehet. 

Megkerestem a Csopaki váltópontot, felhívtam Krisztát, hogy itt vagyok, aztán kiálltam napozni, szurkolni. Egyszer le is heveredtem, de ezt sikerült egy harcias hangyabolyban, úgyhogy nem időztem sokáig. Még ma is viszket a hátam, csíptek mint állat. Na végre megjött a csapat egy része, futócipőt húztam, vártam a rajtot. Kriszta elkérte a bicajomat, unta már az autóban ülést a hőségben, így együtt vágtunk neki. Csak 13,5 km volt, nem gondoltam, hogy ez nekem bármilyen nehézséget is okoz, de a frissen leküldött Redbull kicsit megpörgetett, úgyhogy elfutottam az elejét. A hőség meg taglózott rendesen. A pulzusom az egekben, de az élet derűs volt, kocogtam, beszélgettünk, arrafelé azért vannak árnyas sétányok, a Balaton gyönyörű volt, egy szimpatikus vidék. Még a tavalyi szenvedős maratonom helyszínei is inkább kellemes emléknek tűntek. Aztán a tihanyi elágazó után elfogyott az árnyék és túlélőjátékká vált az egész. Pontosan éreztem, hogy a Nap egy szondát bocsát az aurámba és szívja ki az erőt. Másodpercről másodpercre gyengültem, szél semmi, azt a kutyafáját! (Ezt nem pont ezekkel a szavakkal gondoltam.) De közben vidáman dumálgattunk, ráadásul az utolsó zebrán egy halmozottan csinos rendőrnő irányította a forgalmat, majdnem meg is álltam ott, és aztán már jött is a befutó. Megálltam, és úgy éreztem, mintha egy hegyiultrán lennék túl. A váltóm továbbment, Kriszta is vele a bicajjal, én nagyon lassan összeszedtem magam, nyújtottam, nyújtózkodtam, aztán autóval átmentünk a következő pontra. 

Onnan Andit kellett kisérnem, a hegyek között. Ezt a szakaszt nagyon szeretem, bár fizikailag nehéz, látványra gyönyörű, és szellős is. Az előző két évben ott futottam. Andi meglepően lazán nyomta, a szél szépen simogatta a bőrömet, tök vidám volt. Időnként jöttek ismerős futók, bicajosok, autós kisérők, integettünk, dudáltunk, beszélgettünk, olyan igazán kellemesen és nyugisan telt az idő. Andi próbálta számolgatni a szintidőket, a tempót a tervhez képest, én javasoltam neki, hogy ne törődjön ilyen baromságokkal, csak élvezze. Ezt láthatóan megfogadta. Dörgicsénél óriási meglepetésemre Csanyáék voltak a frissítő, ott leragadtam kicsit dumálni, aztán utolértem a védencemet, és ott támolygott Bitliszbá is, igen szánalmas állapotban. Próbáltam őt vidámságra gerjeszteni, de igen határozottan tudtomra adta, hogy törődjek a magam dolgával. Nagyon rosszul nézett ki, ehhez képest még 50 km-t ment... Hát, kalap le...

A Zánkai ponton István mondta, hogy nem kell kisérni, de mehetek utána, ha akarok. Ott kajáltam, ismerősökkel beszélgettem, Bitliszbá még mindig talpon, aztán belevetettem magam a Káli-medencébe. Persze a csapattal elvesztettem a kapcsolatot, nem tudtam, ki, hol mikor vált, bíztam benne, hogy valahol majd összefutunk. Közben újabb megállások, beszélgetések, baromi klassz volt. Köveskál, Salföld környékén már kicsit gyanús volt, hogy hol lehetnek, elkezdtem írogatni. A salföldi pontnál mondták, hogy a Varga pincészetnél vannak, oda menjek. Határozottan emlékeztem, hogy Köveskálon volt egy "Varga picészet" tábla, váltópontra ugyan nem emlékeztem, de usgyi vissza. Nem lehetett több tíz km-nél. De valahogy, ahogy telt az idő, a napfőzte agyamban valami gyanú kerekedett, Köveskál határában rágugliztam és igen, jahuliiii, hurrrá, a Varga pincészet pont a másik irányban van. Ő igen, ezennel felállítottam az önszopatás pehelysúlyú világrekordját, száguldás vissza, a Varga pincészet persze végtelenül messze, rohadt nagy emelkedők után. Mehettem volna a hetvenegyesen is, de nem mertem letérni a futóútról. Csapatom már telefonált, hogy mivan, de valahogy megtaláltam őket, mocskosul fáradtan, frusztráltan, aligállva a lábamon. Onnan csak Tördemicig kellett eltekernem, nem is kellett sietnem, onnantól más akart bicajozni egy bő félmaratont, ezt egyáltalán nem bántam. Ott végre jött egy kis relax, eszegettem, iszogattam, pihentem. Kocsival átmentünk Keszthelyre, útközben Meki, aztán megint relax amíg meg nem jött a bicajom. Közben persze nézzük a futókat, tapsok, szurk, minden. 

Innentől pár szakaszt szilaj férfiak futottak, akiknek nem kellett kiséret, a következő 30 km-n a magam ura vagyok :).Alaposan beöltözök, lámpa, kóla, minden ami kell, aztán indul a magányos száguldás. Valahol Keszthely után a susnyásban Kareszék egy privát frissítő és szurkolópontot csináltak, kell is, mert az egy lélekölő szakasz. Ott is beszélgettem sokat. Aztán a déli part végtelen egyenesei, lángosszag, gyrosszag, diszkókból támolygó ittas ifjak, az a szakasz egy elmosódottan vibráló fénycsík az emlékeimben, egyre több Redbullal a szervezetemben, egy szürreális, filmszerű álom, pokolian fáj a seggem a bicajon, legszivesebben leroskadnék egy gyrososhoz, sör jéger - persze akkor nem lenne az az erő, ami rávesz a továbbmenésre. Alsóbélatelepen lepihenek, szerencsére az online kommunikáció jól működik, nagyjából tudom, mikor jön az ember - Melinda úgy gondolja, nincs rám szüksége ezen a szakaszon is végigrohanok. Ibolyát kisérem valami öt km-en, kedélyesen elbeszélgetünk, a fenekem még mindig marhára fáj, sőt egyre jobban, és hol a vége, atyavilág, mekkora egy ütődött alak vagyok, de mindegy, mert közben a kedvem mégis tök jó. A következő két szakaszon megint nincs rám szükség, relaxálok, élvezem a balatoni hullámok moraját, kezdenek csicseregni a maradak, már lassan világosodna is, ha nem lenne tök felhős az ég. Szerintem esni fog.

Balatonvalamicsodádon indul Kriszta egy laza harmicasra Siófokig, ő kérte, hogy menjek vele - sőt benne van a pakliban, hogy sok lesz neki, és egy részét be kell vállalnom. Felkészít arra is, hogy hisztizni fog meg ilyesmi, na gondolom magamban, az klassz lesz, merthogy épp nekem is leginkább hisztizni lenne kedvem. Fázom, esik az eső, pokolian fáj a seggem, álmos vagyok, öreg, nyűgös és beteg. És végtelenül hosszú nyílegyenes szakaszokon kell menni bő három órát lépésben imbolyogva, esőben. Ó én hülyebarom. De mindegy, én akartam. Hálistennek ez a hiszti dolog csak ijesztegetés volt, a csajszi tök jól megy, vidámnak tűnik, keveset kommunikálunk, de azt értelmesen. Vannak hosszú fasorok, ahol alig érezni az esőt, ez sem rossz érzés. Végülis egész kellemes. Az idő meg a távolság akkor is ugyanannyi, ha utáljuk, ha nem utáljuk, könnyebben telik. Aztán valahol felveti, hogy mit szólnék, ha az utolsó nyolc km-t én futnám. Ööööö, erre némileg udvariasabban válaszolok, mint amit valóban gondolok, de persze, miért ne. Már úgyis marhára unom a bicajt, csak nem tudom, lesz-e erőm futni. Mindegy, majd kiderül.Úgyhogy kedélyesen haladunk tovább, a váltópont előtt előremegyek, hogy át tudjak öltözni, tök merev minden porcikám, fázom, nem tudom, mennyire lesz meleg futva, mindegy. Jó pár percet el is baltázunk ezzel az öltözködősdivel, aztán nekiiramlok.

És a lábaim, mint valami felhúzós játék, akaratom ellenére beállnak egy hatperc körüli tempóra, és hiába tiltakozik a szervezetem többi része, mennek. Jahátmondjuk a gyomrom rögtön ellenzékbe vonul, felmászik a torkomba, meg minden szart csinál, ebből rókamóka lesz, fujj, de utálom, szerencsére pont jön egy frissítő, ott leszedálom sóspereccel, aztán utolér Kriszta a bicajommal, ad kólát, ezzel megoldottuk a problémát. Onnantól rendesen élvezem a futást, beszélgetünk, nevetgélünk, és jólesően haladunk. A váltás a DK pontnál van, ez külön öröm nekem, úgy fogadnak mintha olimpiai bajnok lennék, úgy is érzem magam, baromi jó, imádom. 

Onnan autóval a célba, aztán várjuk a csapatot. Van nagy közös célbaérkezés, csapatfotó, örülés, aztán a kimerültségtől elkezd forogni a világ. De már nem baj. Lassan szétcuccolunk, elköszönünk, baromi jó csapat volt, hálás vagyok ezért a roadmovie-zós adrenalinmámorért, köszönöm. 

A versenyközpontban kódorogva Siegli Úrba botlok, és afterpartyzunk még némileg vérbe borult szemekkel és egyre komótosabban forgó nyelvvel. Mikor ő elköszön bicajra szállok - még nyolc km. Lepsényig. Hú, de hosszú ez most... Aztán elalszom a vonaton.

Szólj hozzá!


2014.11.11. 15:30 Gaborchi

Lauda, Senna és a többiek

Tavaly ősszel futott a moziban a Rush (Hajsza a győzelemért) c. film, középpontjában a '76-os Lauda-Hunt párharccal, a legendás balesettel - és emlékeket hozott elő.

1974-75 környékén lehetett (6-7 éves kiscsávó voltam), mikor először kezdett el foglalkoztatni ez a Forma-1 dolog. Valahogy egyszerre több forrásból is értek impulzusok e téren, mivel már a bilin is autó-motort olvastam (dokumentálva van), akkori haverjaim pedig családi indíttatásból eleve versenyautó-buzik voltak. Valahogy kiderült, hogy a csehszlovák televízió közvetít is néhány versenyt -igaz szigorúan csak éjszaka -, az autó-motor is beszámolt a versenyekről, de a végső lökést egy osztrák autós újság adta. A címlapon egy csodálatosan gyönyörű tűzpiros Ferrari és egy göndör hajú tejfelesszájú fiatalember. Oh, Nikolaus - hangzott a szalagcím, és lelkes cikkben taglalták a jövő nagyon nagy bajnokának dicsőségét. Onnantól kezdve én örök Lauda-fan lettem és ezt a barátaimra is sikerült átragasztanom. Az a címlap pedig évekig az ágyam felett volt a falon.

Gyermeki lelkesedéssel maradtunk fenn éjszakánként, bújtuk a fekete-fehér Autó-motort a hírekért, ragasztgattuk a falra a híres versenyzők és versenyautók képeit, engesztelhetetlen gyűlölettel viseltettünk James Hunt majd később Jody Scheckter iránt, akik megpróbálták letaszítani a trónról a bálványt. Ünnepeltük a 75-ös vb.-címet, körömrágva vártuk a híreket a Nürburgringi baleset után, és az elkövetkezendő évekre életünk központi témája lett a Forma-1. Lauda ugyan szép lassan hátrébb került az élvonalból, majd rövidesen vissza is vonult, addigra már elkapott minket a hév. Álmodoztunk arról, hogy egyszer majd élőben is láthatunk ilyet.

Sok év telt el 1984-ig, a lelkesedés megmaradt de a kamaszodás időszakában azért már más fontos dolgok is voltak. Tudtam, hogy Lauda visszatért és, hogy abban az évben elég jól is megy neki - egy bizonyos Alan Prost-tal uralták a mezőnyt a McLaren-Porschével. És akkor a szüleim bejelentették, hogy megyünk Forma-1-et nézni Ausztriába. Elég prózai oka volt a döntésnek, 3 évente lehetett csak Nyugatra utazni, kivéve ha sportversenyre ment az ember, mert akkor évente egyszer 3 éjszakára ki lehetett menni. Ezt akarta kihasználni a család - ki gondolta volna akkor, hogy 30 év múlva már határok sem lesznek... Igazából egy grazi városnézést akartak az ősök, de mivel az árban benne volt a F1 belépőjegy, nyilván nem hagytuk ki.

Forró augusztusi reggelen mentünk ki a pályára, óriási tömeg, gigantikus parkolókon verekedtük át magunkat. A pálya szép dombos területen van, kirándulásnak is megtette, sétafikáltunk kanyartól kanyarig. A verseny előtt a brit légierő tartott káprázatos bemutatót, ott láttam először Harriert függőlegesen felszállni, a kilencgépes Red Arrows kötelék is fantasztikusan repült, sőt még a Puma helikoptert is megcsodáltuk. 

Kora délután aztán elindult a verseny. A hugom folyamatosan befogott füllel várta, hogy vége legyen, én a kerítésre tapasztott fejjel szívtam magamba minden pillanatát az élménynek. A pálya mellől nem nagyon lehetett követni az állást, de amikor a hangosbeszélő bemondta, hogy Niki Lauda megelőzte Nelson Piquet-t és az élre állt, elszabadult a pokol. Egy lelkes polgártárs pl. a kerítés tetejéről vetette magát az alant járőröző rendőr nyakába és csókolgatták egymást ölelkezve. Lauda még sosem nyert otthon, hát most őrült népünnepély vette kezdetét. A célegyeneshez nyomultunk mi is, a dísztribün háta mögé, így végre szemtől szembe is láthattam gyermekkorom Hősét, amint babérkoszorúval a nyakában, serleggel a kezében baktatott lefelé a hátsó lépcsőn. Akkor ott csak néztem - és talán életemben először éreztem azt, hogy érdemes álmodozni... 

A parkolóba visszamenet láttuk Lauda helikpoterét - minden kordon nélkül állt a mezőn az áramló emberek forgatagában, mellett Prost-é, és még néhány. A biztonsági erők csak akkor távolították el kissé a tömeget amikor valamelyik felszállni készült. Közben a vontatók behozták a kiesett kocsikat - Ciao Riccardro!!!! rikoltozta a közönség női fele mikor Patrese is befutott ilyen módon. Egy elképesztően széles mosollyal köszönte meg.

Hazafelé a buszon olvasgattuk a műsorfüzetet, a hugom pikírt megjegyzéseket tett a szerinte mamlaszképű, vagy lapátfülű versenyzőkre. Különösen egy elálló fülű fiatalember tetszett neki, aki ezen a versenyen célba sem ért a Toleman-Hart nevű autóval, mégis azt írták róla, hogy egy nagy tehetség. Szép veretes neve volt: Ayrton Senna da Silva...

 

Szólj hozzá!


2014.07.30. 12:10 Gaborchi

Zermatt félmaraton

Régi adósságom volt ez már...

Amikor még csak szemezgettem az alpesi versenyekkel - és nem hittem el, hogy valaha is képes leszek részt venni bármelyiken is- a Jungfrau Marathon mellett Zermatt volt a másik ami mozgatta a fantáziámat. Végül aztán mindig úgy adódott, hogy a Jungfrau-ra mentem. Jobb időpontban volt, nagyobb presztízsű, és könnyebb. Nem mintha ezen a szinten ezt a plusz 100m szintet, meg azt, hogy az egész verseny pár száz méterrel nagyobb magasságban zajlik, különösebben nagy difinek gondoltam volna. 

Aztán a Jungfrau is elmaradt hosszú évekre, és egyáltalán a futó létem egyre mélyebbre süppedt, idén éreztem először úgy, hogy újra valóban képes lennék rá. És ekkor csapott le a hír, hogy Zermattban lehet félmaratont is menni. Igaz, a vastagabbik felét, Zermattól (1620m) Riffelbergig (2580m), a hullámvasutakkal együtt kb. 1350m szint. Nem rossz az egy félmarcsin. Mivel a szintidőt, a pontzárásokat a maratonistákra szabták, nem kellett attól tartanom, hogy nem kapom meg a finisher pólót - kb. 5 órám volt rá. 

Így aztán rábeszéltem kis családomat, hogy idén ez legyen a családi nyaralás - a feladott Jungfrau után akartam adni a lányomnak - és persze a szüleimnek- egy befutó élményt.

Egyedül az időjárásjelentés aggasztott. Én már láttam a Matterhornt, és tudom milyen kiszámíthatatlan. Akkor, tizenöt éve, kora hajnalban értünk Zermattba. A napkeltében fürdött a hegyek királynője, kb. egy órán keresztül. Aztán egész napra felhőkbe borult. De legalább láttam. Ők viszont ezért autóznak soksoksok órát, és költünk rengeteg pénzt, hogy lássák. 

Az út már önmaga varázslatos volt. Oberalp hágó (2044m) majd Furka-hágó (2436m). Borzalmasan szűk kanyarok a szakadékok felett - szinte hihetetlen, hogy itt autóbuszok is járnak. Még hihetetlenebb, hogy a rómaiak is használták már ezeket az utakat....

A Furka-hágó alatt a Rhone-gleccserben gyönyörködünk, sétálunk a jégen és a jégbe vájt alagútban. Esik az eső, mégis csoda. Anyukám megissza élete talán legdrágább kávéját, aztán usgyi lefelé a vizes szerpentinen. Izgulok, hogy elérjem még a rajtszámfelvételt, ne kelljen reggel azzal bumlizni (nem beszélve arról, hogy azzal ingyen vonatozom), de nem jön össze. Túl sok apró eltekergés, iszonyatosan fáradt és ideges vagyok, már 15 órája vezetek. Azért megkockáztatom, hátha elhúzzák a nyitvatartást - és tényleg. Megkapom a cuccot, jellegzetes svájci precizitással, szép nagy zsák, a rajtszámba integrálva a vonatjegy, a tésztaparty jegy, a poggyászjegy, minden. 

Tasch-nél le kell tenni az autót, Zermatt csak vonattal érhető el. Esik az eső, és a Matterhornt csak sejteni lehet. Halálosan fáradtan vonszoljuk magunkat végig a mesevilág főutcáján, az apartman közel, hamar befészkeljük magunkat, egy szomszédos hippivendéglőben bőséges vacsi, aztán ájult álom. A fenyőfák susogása, a patak morajlása és a az eső csepegése mély álomhoz segít. 

Hajnalban ébredek, bennem a verseny izgalma - azért ez nehéz lesz, nagyon nehéz, és nem tudom, elég jó vagyok-e hozzá most. Hatkor már a faluban mászkálok, a Matterhorn persze nem látszik. Gyors reggeli, otthagyom a családot tollászkodni, lemegyek a faluba, a versenyközpontban megveszem a szuvenyírokat, a családnak a célba vivő vonatjegyeket, aztán téblábolok az esőben. A maratonisták lassan elindulnak lentről, nekem van még két órám - a félmaratont az elit maratonisták után (ők eleve kicsit hamarabb rajtolnak) és az amatőr maratonisták előtt indítják. 

És akkor szép lassan eláll az eső. És a Matterhorn, a csélcsap nőszemély elkezd kibújni felhőfátylából. Varázslat, csoda, hihetetlen. Visszamegyek az apartmanba, lerakom a felesleges cuccokat, aztán vissza a rajthoz, a család majd jön utánam.

Nézem az elit futókat (magyar is van köztük, Merényi Tímea lett a harmadik), aztán melegítek és beállok a sorba. A szűk utcák miatt három hullámban indulunk, az elején így is nagy a torlódás, lepacsizok a családommal,  teszünk egy hatalmas tiszteletkört Zermattban, az elálló eső után párás hőség kap el, émelygek a tömegben, iszonyat lassú vagyok, de. DE. De. Szemben velem a Matterhorn teljes pompájában lengeti felhőfátylait, és hát akit ez a látvány nem tölt el minimum boldogsággal, az tényleg vegyen inkább plazmatévét a zermatti út árából. Sokan fotóznak, ez persze fokozza a torlódást, de nem érdekel. Ez varázslat. 

Lassan belerázódunk a tempóba, a térdeim elég vacak állapotban vannak, úgy döntök, a biztos megérkezés a cél, semmi emberkedés. A falu után pokoli emelkedő következik Sunneggáig, 11km-en 650m szint. Egyenletes, helyenként még futható is, de pokoli nehéz. És iszonyúan kapkodom a levegőt. Persze, a Jungfraun a pálya legmagasabb pontja 2100m, itt az utolsó 12-13 km-t e felett tesszük meg. Ennyit számít??? Úgy látszik. A torkom ég, de a lábaim bírják, inkább lelkileg nehéz. Egyre több maratonista előz meg...

Sunnegga után mesevilág jön. Egy kis tó mellett futunk el, mellette napágyak és napozó emberek. Játszótér, ilyesmi. Az ösvény viszont pokoli nehéz, sziklás, gyökeres, minden lépésre rettentően oda kell figyelni. Itt volt egy kis lejtő, csak azért, -gondolom-, hogy annál több emelkedő lehessen a célig. Egy hatalmas, rendkívül kopár gleccservögyön futunk keresztül. A látvány nulla. Mintha kőbányában futnánk. Rossz út, randa látvány, ritka levegő. Köszi. És a Hegy is lassan visszabújik a felhőkbe. Nem mintha érdekelne. Hiába a legszebb hegy a világon, már rohadtul unom. Még egy kis futás és utálni is fogom. Már mindkét térdem fáj, de még nem vészes. Tudom, hogy nem fogom feladni. Lassan vége a kőbányának, egy kis erdőn keresztül vezet lefelé az út a fogaskerekű megállójához, onnan egy igen keskeny nyomtávú vasút mentén a Riffelalp hotelhez. Ott elszabadul az őrület. Innen már csak három km. van hátra, és bár a szintrajzból tudom, milyen 3km, a hotel kertjében olyan őrületes hangulat uralkodik, hogy táncra perdülök a rezesbanda dallamára. Eszem, iszom, aztán felnézek a gerincre.

Az ott fenn, szinte elérhetetlen magasságban a Riffelberg hotel - ott van a cél. Hihetetlen, hogy 3km. 350m szint. Beindul a lehajtott fejű vándorok monoton menete. Egy kósza vigyorgó arcot sem látni, néhány őrült maratonista még mindig gyorsabb nálunk, én is leelőzök pár embert, de ez már a puszta akaraterő játéka. Aki fejben kizökken, az leül, egyes. Aztán persze továbbmegy. És akkor. Na és akkor, akkor ott meglátjuk az utolsó emelkedőt a Hotel alatt. Őrült meredek, de tudom, hogy a tetején ott a cél, megpróbálom megfutni, hogy a lányom jó fotót tudjon csinálni rólam. Még a belem is kilihegem mire felérek - és nincs ott a cél. A kurva anyátokat!!!!! Kisebb lejtő következik, és egy vidám (anyátok picsáját) tábla: Már csak 666m a célig. Nem olyan sok ám az, kipihenten a Margitszigeten. Itt borzalmas, pokoli, (ráadásul hepehupás nehéz terep), a rendezőkről alkotott véleményemet a lélegzetvételeimhez igazítom "gecik (belégzés) vagytok (kilégzés)". Óráknak tűnik. Pedig a cél tényleg  a Hotelnél van, csak nekünk még kell tennünk egy kis kerülőt. 

De végül ott van. Egy enyhe lejtő, és kiszakad belőlem az elmúlt négy óra, az elmúlt öt év minden feszültsége. Üvöltök, ugrálok, hajigálom az öklömet a levegőbe, meglátom a családot, Eszter fotóz, kiintegetek nekik, kurvára győztesnek érzem magam, lebegek repülök át a célvonalon. Aztán ahogy az kell, összeomlok. Nekitámaszkodom a korlátnak, folynak a könnyeim, egy ismeretlen szurkoló veregeti a vállamat. Majd megérkezik a gyermekem és szó nélkül átölel. Khm. Izé... 

 

PS: A lefelé út a vonattal varászlatos. Kiderült, hogy a familiának egészen különleges élményekben volt részük, felmentek 3100 méterre, gleccsert nézni, látták a Matterhornt egy tó tükrében, iszonyú boldogok és elégedettek az élettel. Én lenn maradok még pár órát a versenyközpontban, tésztaparty, bambulás ilyesmi. Egy remek kerthelyiséges vacsora -Matterhorn újra látszik- után én bevetem magam a Zermatti éjszakába. Céltalanul bolyongok a falu elhagyatottabb részein, apró csodákat fedezek fel, kis házacskák, lépcsők, hangulatok, patakocskák. Helyenként megjelenik a 19. század. Vagy tán a 18. Megtekintem a Hotelt, ahonnan Edward Whymper elindult meghódítani a Hegyet. Kicsit belevetem magam a bulis éjszakába, sok egyforma pólós ember közé. Hiába, egy kasztba tartozunk itt most sokan.

Másnap a Simplon hágón (2008m) lemegyünk Locarnoba, úszom egyet a Lago Maggiore-ban, egy mediterrán ebéd után sűrű ködbe vesző San Bernardino hágón (2066m) lemegyünk a Viamala szurdokhoz -újabb varázslat-, majd Davos, és a Flüela-hágón át (2383) át Ausztriába. Az Inn mentén egy rendkívül kedélyes szállodában alszunk, és másnap az autópályán lassan visszatérünk a valóságba.

 

Szólj hozzá!


2014.04.15. 16:28 Gaborchi

A Mátra bércein

Hosszú, közös múltunk van ezzel a Mátrabérccel. Még a kilencvenes évek elején kezdődött, valahol a második maratonom és első (egyben utolsó) Kinizsi százasom környékén, ha jól emlékszem, '93-ban. Jól felpiszkáltak, hogy ez mekkora király túra és vannak akik végigfutják. Én meg akkor kezdtem dédelgetni hegyifutó és ultramaratonista álmaimat (aztán bő tíz évre el is temettem őket). Ez az 55 km, 2700m körüli szint, 13 óra alatt - mi az nekem. 

Aztán úgy alakult ez a kilencvenhármas próbálkozás, hogy fájós térddel, frissen kölcsönkért síbotokkal vágtam neki és a Kékesen rájöttem, hogy nincs értelme tovább erőltetni. Kemény volt na.

Tíz évre rá szántam rá magam ismét, akkor megfázásra fogtam a gyötrelmes haladást, Mátrakeresztesen futottam ki a szintidőből - félig hullán. Ajajj, ennek a fele se tréfa.

2007-ben az első alpesi maratonom előtt fél évvel kötelező volt megcsinálnom, lendületesen kezdtem, el is bíztam magam, Galyatetőn és Ágasváron is leültem sörözni, a vége meg elég nehéz volt, de beestem a célba 12:52 alatt. Éppcsakhogy. Végkimerülten.

De az ember elfelejti ezeket és valami félrecsúszott ego által vezérelve tavaly végig akartam futni. Ennek az lett az eredménye, hogy Kékes előtt már gyűlöltem az egészet, lepihentem a csúcson, de nem segített, lefele eltévedtem és aztán Csór-hegyi ellenőrzőpont előtt már kivül voltam a szintidőn. És így is hulla fáradt voltam. 

Idén rendberaktam fejben a dolgokat, edzettem is rendesen, nem volt kérdés a siker. 

Nem vittem magammal hátizsákot, csak egy övtáskát kulaccsal, pár csokit, energiazselét, lecipzározható nadrág, szélmellény, ennyi. Fél hétkor a rajtban fagyhalál. Valahogy nagyon nem akarózott megválnom a kabátomtól, eljátszottam a gondolattal, hogy magammal viszem, de a józan ész győzőtt. Tudtam, hogy 20 km a Kékesig meg fog izzasztani, a Nap is sütni fog, és gyűlölni fogom a felesleges cipelnivalót. Úgyhogy fogvacogva adtam át Csabinak a rajtpapírt aztán usgyi. A korábbi évekből tanulva lassan kezdtem, a lihegéshatáron belül, az egyenletes haladásra fókuszáltam. Nem néztem semerre, csak a lábam elé. Az tök jó volt, hogy reggel elment a Trail mezőnye és a kedvükért színes nyilak voltak az ösvényen, még a turistajelzéseket sem kellett néznem. Lassan átmelegedtem, lekerült a nadrágszár, a tempó egyre egyenletesebb, monotonabb. És érzésre egyre gyorsabb is. A nemtudommilyen völgyben vagy nyeregben a lajtos kocsinál kipróbálom élesben is az új terepfutó-poharamat, nem könnyű úgy inni belőle, hogy ne igyam le magam, de itt nem számít, cserébe viszont bele tudom gyűrni a nadrágzsebbe ami felbecsülhetetlen előny.

Napfényre érünk, fel, le (főleg fel), a feleket lassú de biztos menéssel abszolválom, a leket megfutom lazán. Nagyon figyelek arra, hogy ne erőlködjek egyáltalán. Ez még irdatlanul az eleje. Oroszlánvár alatt utolér Karesz és társa, lazán kocognak, dumálgatnak, beszélünk pár szót de egyikünk sem vált tempót, lassan eltűnnek a rengetegben. Ott akkor belelépek egy bazi nagy sárba - a kikerülés kizökkentett volna a ritmusból, nem érdekel. Sorra hagyom le a túlöltözötten induló, vetkőzésben lévő embereket. Egyáltalán, egyre több embert hagyok le. Oroszlánvárnál már nagyon benne vagyok a ritmusban, onnam Kékesig egy örömmenet. Nem könnyű, de jó. Flow. Folynak át az agyamon a gondolatok és remekül elvagyok. A mesés kilátást épphogycsak érzékelem, nem azon van a fókusz most - csak azon, hogy egyenletesen haladjak. A csúcs előtt kicsit lelassulok, páran visszaelőznek, a ponton pecsét, tea, zsebrevágok pár csokit, és már megyek is. Nem akarok kizökkenni a tempóból. Jó hosszú meredek lejtő, nem zúdulok le rajta szokásommal ellentétben, mindenképp kímélni akarom a lábaimat, így is elég gyors vagyok. Egy Angyalcipős futóval beszélgetek, kiszúrta a DK pólót :-). Egy idő után elengedem, valamivel gyorsabb, nem akarok nagyobb tempót felvenni mint amit a szervezetem diktál. Tavaly itt szálltam ki, most különösebb fáradtságot sem érzek. Ez igen jó jel. Csór-hegy pipa.

Galyára felfelé, 5 óra menés környékén jön az első megborulás. Nagyon lelassulok - én legalábbis így érzem, de bőven belül vagyok a szintidőn, nem aggódom. Csak most kicsit szarabbul megy. Éhes vagyok, szomjas és fáradt. Eszem csokit, iszom kicsit a kulacsból, botorkálok, minden apró lépéssel közelebb a csúcshoz. A következő frissítőnél (valahol Galya alatt) eperszörpöt adnak, szódavízzel, a terepfutó pohárkám jelentős edzésbe kerül, rengeteget vedelek, és egyre jobban érzem magam. Még nem az igazi, de egyre jobb. A csúcsig azért elég szenvedős, lassú - de már érzem újra a ritmust. A szintidőhöz képest tartom a 40 perc előnyt, ez azt jelenti, hogy Kékes óta lassultam, de nem sokat. Biztató, a következő kipukkanásnál legalább majd már ezt is tudom, hogy nem kell aggódni. 

Azért Galyáról lefelé még igen vacakul megy, beiktatom az első pihenőt, letelepedek egy fa tövébe és komótosan befalom az összes maradék csokimat, müzliszeletemet. Már túl vagyok a felén, egy energiaszeletet meg egy gélt hagyok és a kulacsot is félig kiiszom. Jó tíz perc pihi után megkeresem a ritmust és megvan, állat, kurvajó, megint tudok menni rendesen, mosolyogva, élvezettel, és megint gyorsulok kicsit. Azzal motiválom magam, hogy ha tartom az előnyt a szintidőhöz képest, akkor az Ágasvári menedékházban ihatok majd egy sört. Persze addig még vannak nehezebb részek. Pl. felmenni Ágasvárra. Tényleg, de rohadt messze van az az Ágasvár... Addig viszont megint remekül megyek, a Kékes előtti ritmus visszatért, megint előzgetek, megint lazán kocogok a lejtőkön, megint nem vagyok fáradt, megint tök jó minden. És persze a nyugodt tudat, hogy a nagyja már túl van. Oké, jön még a jellemzően alulbecsült Muzsla, de azt megoldom erőből akaratból ha kell. 

Ágasvár turistaház, mínusz ötven perc, lehet inni a medve bőrére, kiülök egy padra, de ezt a sörösüveget valahogy összezsugorították, fél perc alatt elnyelem a tartalmát (esetleg lehet, hogy szomjas voltam...). De legalább nem vesztegetek sok időt. A következő sör már otthon lesz esedékes. Magamhoz veszek egy almát, feltöltöm a kulacsot, és iszkiri le, Mátrakeresztesre. Már tudom, hogy megvan - bőven belül vagyok az időn és erőm is van rendesen - de azt is tudom, hogy még lesz egy orális szex és én a kellemetlenebbik végén fogok állni.

Keresztesen le sem lassítok, pecsét és neki a Muzslának. Hubaszaki. Megint holtpont. Fasza. Úgy hiányzott... Szédölgök, lassulok, leülök energiaszeletet enni, de nem nagyon jobbulok. Persze, oké, semmi gond, tudom, hogy így is simán meglesz, de jó lenne ha vidáman menne. Páran megkérdezik, hogy jól vagyok-e, egyiküktől vissza is kérdezem, hogy látszatra milyen, de az arckifejezése elég sokatmondó. Mindenesetre poénkodni még tudok, és az elszántságom nem csillapodott, hát akkor menjünk szarul, aztán majd lesz jobb. Vagy nem, de kit érdekel. Betolom az utolsó zselét és lassan beindulok. Én ugye elég későn indultam, kíváncsi vagyok, van-e körülöttem aki korábban. Azon gondolkodom, hogy akik leelőznek vajon azért sietnek-e, mert már szorítja őket a szintidő, vagy csak nincsenek szarul. Mínusz 10 km-nél az egyik turista megkérdezi, mennyi idő van még hátra, mikor mondom, hogy nekem több mint három óra, akkor elkomorul. Neki alig kettő. Iparkodik is rendesen. Én meg örülök, hogy az eleje ilyen jól ment, hogy két holtpottal együtt is jól állok. A Muzsla csúcsára már vidáman érkezem, innen már csak egy laza 6 km lejtő. Hiába, hét év alatt megszépülnek az emlékek... Egy darabig tényleg remekül szaladok, aztán jön a harmadik megzuhanás. Ááááá, ez már nem hiányzott ennyire közel a célhoz... Kiiszom az utolsó cseppeket a kulacsból, szinte semmi hatása. Megint leelőznek egy csomóan. De a lelkem nyugodt, jól állok. Sőt. Kacérkodom a 12 órával. Nincs jelentősége, de hátha összejön. Ugyanakkor gondolnom kell arra is, hogy egy hét múlva maraton - nem barmolhatom szét a térdeimet az inaimat. És szenvedek. Máskor több kaja és viz kell az tuti. Szerencsére nálam van még az Ágasvári alma, két perc alatt befalom, nem sokat számít, de jólesik. És jön a mocskos szemét (*****, *******, ******) utolsó lejtő. Dög meredek és csúszik. Volt ilyen persze Kékes alatt is, meg Ágasvár alatt is. Csak elfelejtettem, hogy itt is van. Azt hittem, szaladgálás lesz. És nem merek gyorsan menni, apró pici lépésekkel tipegek lefelé, borzalmasan kimerít lelkileg. Unalmas, szar, időrabló, okádék. De a térdem épsége fontosabb. És azért mostmár igencsak fáradt vagyok. Már rég leszarom a 12 órát, mit érdekel. A busz úgyis csak nyolckor indul. Aztán a patak, aztán a kocsiút a faluba. Lendületes sétába kezdek, nézem az órát, ha futnék, talán beérnék még, de akarok-e futni, bírok-e. Nem tökmindegy? Jó ideig rágódom a kérdésen, aztán kipróbálok pár futólépést és iszonyúan jólesik. Az út egészen enyhén lejt, ideális futóterep, egyre gyorsulok, suhanok, repülök, a szervezetem adrenalinban és endorfinban fürdik, a lépteim légiesek, atyég, Pásztóig el tudnék így futni, énekelni lenne kedvem, ha nem félnék, hogy hülyének néznek, széles vigyorral az arcomon rohanok végig az utcán, be az iskola udvarába, kezeimet a magasba csapom, Yeeeee, Juhééééé, Híííííjjjjaaaa. 12:02. Fair enough. Hát ez állati jó volt. 

Well, we knocked off the bastard - jut eszembe Ed híres mondása.. Boldog vagyok. Úgy érzem, visszatértem az útra, ahonnan hat éve elérített az élet. 

Végre egy igazán eufórikus célbaérkezés, még napok múlva is érzem a hatását. A lábaimban is persze :-).

Szólj hozzá!


2014.03.27. 18:29 Gaborchi

A kör bezárul. (BSzM - II.)

Szombat. Reggel. Szokásos készülődés, már szinte rutin. Leszámítva persze, hogy mostmár én is a fájóslábúak kasztjához tartozom. Minden lépés ajajajj. De az idő szép, az élet szép, ma csak 17 km-t futok és nem lesz nagyon emelkedős. Na, ahogy azt Gáborka elképzeli.

Anita rajtolt Badacsonyból, én váltom Révfülöpon, engem Márti Fövenyesen. És a cél Balatonfüred. 

Anitának már a kezdetek óta rakoncátlankodott a térde, pénteken is már fáslival futott, bízott benne, hogy ezt a 13 km-t még letolja, aztán neki vége is. A rajtban megint elképesztő hangulat, egyre több az ismerős futó, egyre jobb így, Attila elcsípi a lányainkat egy puszis fotóra -megértem őt-, pörög az adrenalin, kissé irigylem is Anitát, hogy már reggel futhat. A Badacsonyi polgármester beszél, a legidősebb futót megjutalmazzák, érezni, nagyon érezni, hogy mindenki menne már, mint a karámok közé szorított ménes, szinte toporzékol mindenki. Anita nagyon vidáman indul, bizakodunk, hogy végig tud menni, de felkészülök a korábbi váltásra, beöltözve bemelegítve ülök az autóba. Végigmegyünk a mezőny mellett, szurkolás, fotók, örülünk, mindenki mindenkinek. Ma sokkal több a futó, sokan az utolsó két napra jöttek és vannak akik ma egy maratont futnak. Úgyhogy van kinek örülni. 

Az első frissítőnél megvárjuk Anitát de nagyon vidáman és egyenletesen halad úgyhogy továbbmegyünk a váltáshoz. A sok futó sok kisérőautót is jelent, elég lassú a haladás, nagy nehezen találunk egy parkolóhelyet, komótosan elindulunk a váltópothoz amikor csereg a telefon, hogy Anita megállt, eddig bírta a térde, kb 3,5 km-el a váltás előtt sétál - ennyivel több lesz a mai adagom. Visszaszáguldunk, kiurgom az autóból, rajtszám, dugóka, és usgyi. Szeretnék beszélni vele, hogy hogy van, mivan, meg vállon veregetni, hogy milyen jót jött eddig, de most futni kell, Márti és Zoli kellő lelki ápolásban tudja részesíteni. Nem is számítok rá, hogy szurkolni fognak, feltételezem, hogy Anita térde fontosabb mint az én kerge futásom - így is lett, patikakeresés volt a programjuk. Én meg elindulok szépen lassan. Érdekes módon nem érzem, hogy rosszabbul menne mint tegnap, Kata úgylátszik csodát tett, beállok a tegnapi laza lassú tempóra, a táv így kb. ugyanannyi lesz. Bambulok, nézem a tájat, vagy csak úgy magam elé. Eszembe jut, milyen jót szórakoztak a társak tegnap a kajla futóstílusomon, szerencsére félig hátulról süt a nap, hosszú ideig futó árnyékomon szórakozom. A váltóponton szólok, hogy mi van, aztán iszkiri tovább. Magnussal váltok pár szót, aztán igen lassan elhagyom őt. Gondolatban leemelem a kalapom. Meg a többi egyéni és páros versenyző előtt is, akik mellett elhaladok. Később egy frissítő után meg kell állnom cipőt kötni, akkor Magnus visszaelőz, meg is kérdi, jól vagyok-e, ez igazán jólesik. Aztán jó hosszú idő után megint leelőzöm. Amúgy sok emlékem nincs erről a szakaszról. Mivel nem tudom, mennyit kell mennem pontosan és a stoppert sem indítottam el a kutyafuttában való váltásnál, csak hozzávetőleg sejtem a haladást, igyekszem zen-futást produkálni, teljesen kilépve a valóságból. Percek, órák, mittudomén. Annyira mindegy. Majd szólnak, hogy ne fussak tovább. Azt érzem, hogy nem vagyok elég gyors, de most ennyit tudok, ez van, felesleges lenne ezen frusztrálni magam. Főleg, hogy holnap is majdnem ennyi lesz, nem baj ha nem csapom szét magam. Zoli és Márti tudott egy-egy napot közben pihenni, Anita és én három napot tolunk zsinórban. Néhány egyéni versenyzővel nagyjából egy iramot megyek, nem szólunk egymáshoz mégis olyan mintha régi barátaim lennének. Flow.

Egy emelkedő tetején ott van  Zoli, a fényképezőgép kedvéért teszek néhány tánclépést aztán ott a váltópont, Márti már nagyon menne, a várakozás alatt jól felspannolta magát, el is indul mint egy rakéta, a végén kiderül, hogy őrült gyors tempót ment - távolról sem olyan öregurasat mint jómagam :-).

Rögtön indulunk is Füredre a célba, ahogy ez a csaj megindult, hamarabb odaér mint a Citroenünk, ha nem kapkodjuk magunkat. És tényleg. Épp annyi időnk van, hogy lerakjuk az autót a szállás előtt, együnk valami fagyit (igyunk valami sört) és már itt is van. Beszarás. És még csak nem is fáradt...

Lyányok aztán felballagnak a szállásra, kezdik a masszázst, mi megvárjuk a Zsigrieket és a többi elszánt őrültet. Sajnos Kati nem jön, ez lelomboz, annyira szurkoltunk neki, lógó orral baktatunk haza. Később megtudjuk, hogy a meleg megviccelte, és úgy döntött, hogy kiszáll. Iramszarvas bejön ugyan, de mondja, hogy vasárnap már nem indul. Megértem őket, és tisztelem amikor valaki ilyen döntést tud hozni. Roland, aki a korosztályában vezet egyéniben (a legfiatalabb kategóriában), sántán érkezik, kiderül, hogy kifordult bokával jött az utolsó 15 km-n. Őrület. Ezek hősök. Én is közéjük akarok tartozni.

Este a szokásos program - inkvizíció Kata kezei által (de milyen jó is...), kajarendelés, és el is kezdünk pakolni, mert vasárnap korán lesz a rajt. És a nagy boldogságon érzem már átszüremleni a végevan melankóliáját. 

Márti úgy dönt, hogy lecsíp a távomból, logikus, eleve én mentem volna  a legtöbbet és szombaton rájött még 3,5 km. Ő pedig őrületes formában van, hadd menjen. 

A rajtceremónia már a megszokott, mindenki tudja, hogy az utolsó próba következik, Roland is itt van, befáslizott bokával, nem adja fel. És a többiek mind mind a sok ismerős arc, egy akolból valók vagyunk na.

10km-nél bevárjuk Mártit, örülünk neki, mindenkinek végigszurkolunk, én közben krémezem, masszírozom a lábaimat, hogy el tudjak indulni az utolsó 13 km-re. Reggel megtudtuk, hogy a váltópontom egy dombtetőn lesz, hááát, én akartam hegyen futni végtére is... Az élmezőnyből egy srác kihullik, combizom szakadás, vagy ilyesmi, dráma, nehéz ügy ez, itt már mindenki jó alaposan kipukkant.

Aztán elmegyünk ahhoz a frissítőhöz, ahol váltani tervezzük,a Balaton legészakibb csücskében,  még senki nincs ott, lassan jön az élboly, marhára szurkolok, Lala megáll, megölel, nem nagyon látszik rajta, hogy negyedik napja fut, kb 160 km-el a lábában. Uuuu, ezek olyan jó dolgok. Lassan összegyűlik a jónép, szurkolok, ugrálok, örvendezek, aztán jön Márti, gyorsan nekiindulok, és csodák csodája, mit tesz isten, egyáltalán nem érzem az elmúlt két napot, szaladok. Mondjuk nincs kerge-zerge mozgás, legalábbis én nem érzem, erről azért majd a csajok nyilatkoznak, inkább valamiféle kis bikaborjúi elszántság visz, hogy essünk túl gyorsan ezen a nyúlfarknyi 13 km-en. Sok emlékem erről sincs. Egyszer elment mellettem autóval a csapat és integettek. Ez jó volt. Aztán később egy ligetes részen mit látok, ott ülnek a lányaink az árokparton és nekem szurkolnak. Annyira aranyosak. Nem állom meg, megmondom nekik, hogy nekem vannak a legjobb szurkolóim a világon. És tényleg. Később egy helybéli ember megkérdezi az egyik futót, honnan indultunk, mikor megtudja, hogy Füredről, elkanyarítja, hogy "azta kibaszott kurva életbe!!!", és e szavak igencsak elismerő hangsúlyt kapnak. 

Néhány emberen látszik már, hogy nagyon nehéz. Az egyéniek egyre többen belesétálnak, valaki a kerékpáros kísérőjével veszekszik hosszasan. Nem csoda. Kicsit furán is érzem magam, hogy nekem most viszonylag könnyen megy, próbálok még többet kifacsarni magamból, itt már nem kell tartalékolnom semmire, de nem nagyon tudok gyorsulni. Az utolsó rettegett emelkedő jön, jó hosszú, na azt legalább meg tudom futni, ott rengeteg embert lehagyok, a domb tetején a lányok tapsolnak, a kapunál Zoli, gyorsan átveszi a cuccot és iramlik tovább, én meg ott állok mint a bálám szamara, hogy na most akkor ez nekem ennyi volt. Folytatnám basszus. Végre kezdtem belejönni. Persze fáradt vagyok, pokolian kimerült, ezek a gondolatok inkább az endorfin-túladagolásból jönnek, lesz majd végkimerültség és melankólia tudom, de most élvezem a legyőzhetetlenség illúzióját, úgy járok-kelek mint a kiskakas a szemétdombon. (Ha ez kívülről nem is látszik talán.)

Zolit két helyen megvárjuk, de mocskosul jól megy - ő tegnap pihent-, nem aggódunk tovább, megyünk a célba. Leírhatatlan fesztiválhangulat, beállunk szurkolni, várjuk a Csapatkapitányt, nézzük a végtelen siófoki partot, a rengeteg eufóriában úszó futót (voltak akik a Balatonban is úsztak). Aztán megjelenik a távolban, felismerjük jellegzetes mozgásáról, beállunk mellé, kézen fogva együtt futunk be, összeölelkezik a nagy csapat, óóóó, hát ez eszméletlen jó volt. 

Volt már egypár tartalmas futóélményem, de ez egy más dimenzió... 

Ottmaradunk még szurkolni, aztán ki-ki elindul hazafelé. Az idő is kezd cudarodni, a szél kicsapja a hullámokat a partra, én nem akarok elmenni, meg akarok várni mindenkit. Értem én már célba utolsóként, tudom milyen érzés amikor valaki még tapsikol. A végén én maradok egyedüli szurkoló, majd szétfagyok, de nem érdekel, annyira jó érzés. Ugrálok, tapsolok, táncolok, kiabálok, mit érdekel engem, hogy nincs tömeg. A legeslegutolsó befutó után felmegyek az eredményhirdetésre, ott is pacsizok némelyekkel, mocskosul nem akarom, hogy véget érjen, menjünk még egy kört inkább.... Aztán felveszem a bazi nehéz hátizsákot és a szemerkélő esőben elindulok a végtelen egyenes siófoki utcákon a vasútállomás felé. És jó nekem...

Szólj hozzá!


2014.03.25. 13:02 Gaborchi

Az endorfin négy napja. Balaton Szupermaraton 1. rész

Mikor összeállt a csapat már tudtam, hogy jó lesz. Szeretem őket. Anitával ugyan még sosem futottam, de soksok lelkes szurkolást kaptam tőle némely versenyeken. Zolival és Mártival már voltak közös futóélményeink - és mind jó volt. Létrejött a roaDKillers és alig vártam, hogy elinduljunk.

Az első -Bécsben tartandó- csapatgyűlésünket elmosta az ónos eső de amikor egy ütemre dobban a négy szív (ez nagyon pátoszos de nem tudom cinikusan megfogalmazni), akkor megoldás is akad. Persze sok megbeszélnivalónk nem volt. Márti szerzett szállást, Zoli hozta az autóját, én kiválasztottam magamnak a három leghosszabb és legdombosabb szakaszt - mire a Stephansdom árnyékában óriás bécsiszelettől szédelegve napirendre kerültek a részletkérdések, már szinte mindent tudtunk. Én amúgy sem vagyok híve a túlzott szervezésnek - annyi minden közbejöhet, szeretek teret hagyni az improvizációnak. Még egy fontos dolog történt indulás előtt - Matteo ajánlott egy masszőrt, ez később rendkívül jó ötletnek bizonyult.

Szerda este bevackoltuk magunkat a füredi lakásba - hát a négy emeletnyi lépcső elgondolkodtatott, cserébe reggel elképesztő kilátásra ébredtünk. 

Beindult a versenyláz - kimitpakol, kimiteszik, mitvigyünkmagunkkalreggel, hánykorinduljunk, satöbbi. Elbaktattunk velőskenyeret vacsizni, marha jó a hangulat. Ilyen emberekkel bárhová... Nehezen ment az elalvás. Zolival rendeztünk egy laza horkolóversenyt de valahogy kialudtuk magunkat. Én az első nap nem futottam, ez fura érzés volt, hogy csak úgy ott vagyok passzívan. A Nap ragyogott, a kompon csapatfotó, éles fények, már jól kezdődik. A rajtnál is csapatfotó, úúú, érezni a versenylázat, Attila folyamatosan dumál a hullámoknak, lassan összegyűlünk, egyre több távolba meredő tekintetű futócipős alak, egyre több ismerős, és egyre több olyan ember aki a végére lesz ismerős. Leírhatatlan érzés. És ott vagyunk mi, a CSAPAT. Ez még nekem fura - 25 évig magányosan futottam. Fura de csodálatos. Mert ugye magunknak futunk, persze. De amikor nem csak magunkért, az valami más... Aztán vasárnapra már sokszáz ember volt csapattárs. 

Anita kezd, melegít, izgul, mi is vele, kap egy ölelést aztán beáll az adrenalintól fertőzött felajzott futóállatok tömegébe és óriási tapsvihar közepette elindulnak. 

Az első váltópontnál fergeteges hangulat, rockandroll, végig táncoljuk a várakozást, ismerkedés barátkozás, szurkolás. Boldogság, szansájn.

Zoli indul tovább, utánaeredünk. Okoz némi nehézséget a következő váltópont meglelése de megoldjuk. Ha két ilyen csaj navigál még eltévedni is élvezet. Fúj a hűs tavaszi szellő a tó felől, játszadozik a napsugár a hullámokon, mi kell még. Már vannak ismerős arcok a futók között, kisgyereknek érzem magam úgy lelkesedem. Pedig ezen a napon nem is futok. Márti indul, mi lassan visszavackolunk az autóba és megyünk a fonyódi célba. Fesztivál. Minden befutónak örülünk, tapsolunk, Márti olyan lendülettel érkezik, hogy kikerüli a célegyenest és szaladna tovább Keszthelyig, de valahogy sikerül a helyes útra terelni. 

Meg akarjuk várni Katiékat, ők egyéniben nyomják, amit hadd ne minősítsek. Még elérzékenyülnék. Hősök na. A szurkolási vágy és a komp indulása között vergődünk - aztán két szék közül a pad alá esünk. Katit nem tudjuk megvárni ellenben gyönyörködhetünk az orrunk előtt induló komp látványában. Úgyhogy körebautózzuk a tavat. A három futó elégedett és fáradt, én olyan kívülállónak érzem magam valahogy. Ami hülyeség persze. 

Este a hősök kapnak egy irigylésre méltó masszázst, kaját telefonon rendelünk, valahogy nincs kedvük lemenni a lépcsőn... 

Reggel én is futóruhát öltök, végre nem csak dísznek van a rajtszám a pocakomon, igaz csak délután lesz rá szükség, én leszek az utolsó. A kompos néni megismer, tök jó érzés. Matteo, Zsola, Lala, meg még egy csomó ismerős futó. (már úgy értve, hogy előbb-utóbb itt minden futó ismerős lesz...), csapatfotók a vizen, röhögés, viccelődés, a friss szellő cibálja a lányok haját, hejj, élet élet, de szép vagy.

Rajt, buli, hangulat, mindenklassz. Zoli elhúz mint akit kergetnek, a lányokkal beleszáguldunk a napfénybe. A váltóponthoz az első futók előtt érünk - állatbrutál amit művelnek. Az első váltó 3,6-os ezrekkel jön az első egyéni 4 percekkel. Ezek... ahh... van még hová fejlődni. Akivel csak lehet lepacsizunk, simogattatjuk magunkat a napfénnyel, a lányok gyönyörködnek a sportos férfiakban én a nőkben, az egykerekűs ember is befut (igen, ő egy egykerekű biciklivel nyomja le a 195 km-t négy nap alatt!!!!) és Zoli is váratlanul gyorsan. Kezdek izgulni. Nemsokára rám is sor kerül, egy félmaraton dombbal a végén. És hetek óta alig futottam. Betegség, sérülés, jegelés pihentetés volt az elmúlt pár hét programja. Biztató. Azt sem tudom, hogy az achillesem nem fog-e bekrepálni a felénél. Ha egyedül lennék nem nagy ügy feladni. De a csapattal kibaszni?? Nagyon más érzés... Mindenesetre a jókedv elfedi a gondterheket. Anitát bevárjuk valahol félúton - szarakodik a térde, készen állok, hogy korábban leváltsam de jól jön és vidáman. Legalábbis úgy néz ki. Lehet, hogy csak nekünk örül? 

A nagy futások örök dilemmája kínoz - toi-toi vagy nem toi-toi a rajt előtt. Ez most viccesen hangzik, de ilyen látszólagos apróságokon rohadt sok tud múlni 21 km alatt. Gatyamadzag igazgatás, zokni, cipőfűző, napellenző, minden apró részletet igyekszem komfortosítani és valami bemelegítésfélét is produkálok. Próbálok fejben is rákészülni. Közel két hete nem futottam hosszabbat - és rövidet is 9 napja... Milyen lesz? Áááá, de utálom ezt az agyalást, mennék már, akkor minden jó lesz. Vagy rossz, de akkor már mindegy. Szeretem a futásban ezt az egyszerűséget - teszed egyik lábad a másik után amíg valaki nem szól, hogy már ne menj tovább mert itt a cél. Nem kell agyalni semmin. Csak menni.  Csak már mennék!!! 

Na, Anita bejön, életemben először rajtszámövet teszek magamra - hú de fura. Meg a futás is fura. Hosszú percekig csak ízlelgetem. De érdekes érzés, tényleg haladok előre. Ejj, de rozsdásak az izmok, az izületek. Nem ma fogok egyéni csúcsot futni az tutter. Tapasztalatból tudom, hogy az első 5km a legszarabb, igyekszem egyáltalán nem gondolni rá. Tudom, hogy félóra múlva beáll a flow, addig valahogy kibírom. 

Az első frissítő után épp banánomat majszolgatom mikor megjelennek a társak. Hát ez baromi ciki, hogy pont sétálok. De annyira jó érzés... Persze félbehagyom az ebédet és folyatom a futást, hadd lássák, hogy birom. Innentől tényleg klassz. Teljesen ellazulok, a gondolatok áramlanak át a fejemen, nem ragadnak le. Minden izületem laza, ez tök jó. Ugyanis ez a lazaság egy olyan vicces mozgásformát eredményez, hogy a csapatom többször megáll kinevetni - és persze szurkolni. Annyira annyira annyira jó. Nem bírom levakarni az arcomról a vigyort. Szinte végig látszik a szigligeti vár -ott lesz a cél- és a Badacsony. Tavaly itt futottam az ellenkező irányba, hulla fáradtan. Most visz az út, nem kell erőlködnöm. Egyáltalán nem vagyok gyors azt viszont érzem, hogy a sérüléseim nyomtalanul elmúltak. Egyedül a meleg zavar kicsit, totál szélcsend, a várról pedig nem tudom eldönteni, hogy ajjajj de messze van, vagy dejó, milyen közel van. Igazából nem is számít. kb 2,5 óra múlva úgyis ott leszek akár messze van akár közel. Akkor meg nem mindegy? Szép kis hullámvasút, az emelkedőkön rendesen belassulok, a lejtőket sem bírom meglazázni de nem is izgat. Csodálattal előzgetem az egyéni futókat - szinte cikinek érzem. Ők már a századik kilométerükhöz közelednek én még csak a huszadikhoz. És a vár alatti emelkedőn néhányuk visszaelőz. Basszus!!! Messziről hallani Péter Attilát - muzsika ez a futófülnek. Nem akarom megnyomorítani magam felfelé de próbálok futni. Attila felkonferálja érkezésemet, a csapatom vár, pacsizok velük, megérkeztem!!! Úgy szeretem őket. Meg Attilát is, meg az egész világot. Lala nudlival gratulálunk egymásnak, aztán a vár alatti kerthelyiségben hideg sört iszom és egészen csodálatos a világ. 

Este én is sorra kerülök a masszázsnál. Kata nem egy finomkodós masszőr- nem is arra van szükségem-, üvöltök mint a sakál, a csapattársak meg kacagnak. Szép kis kompánia nem? Aztán jól bekajálunk rendelt kajából (igen, a lépcső ráér reggel), és iszonyú jót szundikálok. 

 

Folytatása következik.

Szólj hozzá!


2014.02.27. 19:09 Gaborchi

Visszatérés az Alacsony-Tátrába

 Régesrégen voltam már túrasízni. Most úgy adódott, hogy meghívtak egy háromnapos Chopok-i sízésre, és mivel nem volt kedvem a normál szállodákhoz, felhívtam a csúcs alatti menedékházat, hogy van-e ott szabad szállás – és volt. Úgyhogy a déli oldal felől támadtam meg a hegyet.

Fél 11-kor pakoltam a cuccaimat a Trangoska parkolóban. Alig van hó, meleg van és esik is valami hószerű.

Két óra kemény kaptatás a Stefanik házig. Csodás a völgy, mint mindig. 4 (vagy 5?) éve nem voltam itt, csodálatos érzés. Persze rutinosabb túrasíző koromban ez nem jelentett túlzott megerőltetést, most elég nehezen megy. Pötyög a hó, egyre meredekebb az út, egyre lassabban haladok. Jól ismert helyek, a patak-átkelések, a Halott Denevér Barlangja, és a végső nagy durva emelkedő, ahol mindig nagyon fúj a szél. Jó hangulatban de pokolian kimerülve érek a rég nem látott házhoz. Nem tudom eldönteni, hogy ennyire ócska a kondim, vagy még mindig beteg vagyok, szerintem az utóbbi – annak fényében legalábbis, hogy végig köhögtem a következő napokat is. A ház hangulata mindenesetre csodálatos, mintha hazaértem volna. Egy alapos kajálás után  továbbindulok a gerincen, bár az időjárás ébreszt kétségeket. Itt a szél is nagyon fúj, vágja az arcomba a havat, köd is van, csak 1-2 karót látok magam előtt. 5 éve elkövettem azt a hibát, hogy eltávolodtam a karóktól és pokoli  volt visszavergődni a házhoz a tejfelben -hülye fejjel egy nyomot követtem a karók helyett, óriási nagy hiba. Most szép egyenletesen taposok felfelé, hideg nincs, alapvetően jól érzem magam, csak néhány lépésenként meg kell állnom szuszogni. Egy helyen azt hiszem, hogy itt a Gyömbér-csúcs jobbra, elindulok felé, de mikor már nem látom az oszlopokat visszafordulok. Nagy meglepetésemre ahogy előkerül a ködből az oszlop, mozog. Kiderül, hogy ember. Hótalpas túrázók, ugyanoda készülnek, ez nem rossz érzés, hogy nem vagyok tök egyedül. Gyorsabban haladnak mint én, de többször megállnak, párszor utolérem őket. Végül a Gyömbér csúcsa is megkerül. Aztán hullámvasút, ami felszerelt túrasível kissé húzós játék, mert a fóka és a kötés miatt semmi irányíthatósága nincs a lécnek lejtőkön – de leszerelni aztán újra fel, az macera. Bár láttam olyat aki úgy csinálta – legközelebb kipróbálom, végül is kb 300 m ereszkedés van, igaz nem folyamatosan. A ködben, viharban különösen kellemetlen, hogy nehezen irányítom a léceket, egy helyen rá is futok egy tarajra ami kibillent az egyensúlyomból, csak azt érzékelem, hogy basszameg, elesek, még a szemem sarkából látom, hogy alattam nincs szikla és szakadék, a marha nagy hátizsákommal hanyattesek a hóba, aztán átfordulok, a lécek kereszbe-kasul, de megállapodtam. Hosszú percekig próbálok levegőhöz jutni, azért ez necces szitu volt baszki, a pulzusom az égben, kezem lábam remeg, nagyon nehezen tápászkodom talpra. A vizes palackom ráadásul az első hanyattesésnél leesett, vissza kéne mászni érte, ami nehéz. De nem akarom otthagyni, nem mintha nagy szükségem lenne rá, van még egy termosz teám benn a zsákban (végül mindkettőt csak itthon iszom meg hétfőn), de nem akarok szemetelni. Meg amúgy is, ki tudja. Ezen a gerincen érhetnek még meglepetések, ezt már tapasztaltam... huhhh...

 Innentől a monotónia. És mivel szép időben utoljára 14 éve tettem meg ezt az utat, és ilyen cudar időben is kb. 8 éve legutóbb, nem igazán tudom, mennyi van hátra, ami nyomasztó, mert világosban szeretnék a házhoz érni. Ezt persze tudom, nem fog összejönni, de azért túl későn nem akarok. Fél nyolcig jelentkeznem kell a szállásért. Igaz, fel tudom hívni őket, ha kések, hogy ne adják a helyemet másnak, szóval vannak biztonsági tartalékaim. De nem emlékeztem rá, hogy ennyire hosszú és nehéz. Közben mögöttem is fel-feltűnik egy hótalpas páros, azért ez is jó érzés, hogy jönnek még mögöttem is. Az utolsó emelkedő kvázi végtelen. Ha még világos lenne, és nem lenne ekkora köd, és hóvihar, már fel kéne bukkanni a felvonó oszlopainak, de erre most esély sincs. A homályból hallom a ratrakok hangját, de ez nem jelent semmit, akármilyen messziről ideszűrődhet. Valami derengés még van, nem kell elővenni a fejlámpát, ebben a hóviharban úgysem sokra mennék vele. Lassan a domb mögött valami emberi eredetű fényt látok, még nem tudom, a ratrak lámpája vagy a ház fénye, de bármelyik is, jót jelent. Aztán egyszer csak ott a ház. Egészen csodálatos látvány, mielőtt végleg körbevesz a teljes sötétség, megérkezem. Végkimerülten fekszem a padlón az ágy mellett, a hálóterem tele, látszik, hogy a legtöbben nemrég érkeztek, nincsenek jobb állapotban mint én. Egy csajszi pálinkával kínál, igencsak jólesik. Mint ahogy az egész miliő... Csodálatos, imádom az ilyesmit. Türelmetlenül várom, hogy kinyisson a söntés, és egy igen alapos energiapótlás után végkimerülten terülök el az emeletes ágyon.

Reggel fél hétkor kipattan a szemem, a természet is a ház elé hív – ragyog a hó a kelő nap fényében, papucsban mászom fel a Chopok csúcsára, alattam a felhőtenger – ó, hát ez csodálatos. Jól átfagyok, felfrissülök, aztán uccu vissza az ágyba amíg kinyit a reggelizde.

A következő két nap normál sízéssel telik, este élvezve a menedékház varázslatos hangulatát – 2000 méteren lakni, ez maga a csoda. Nehéz elválni – és alig várom a visszatérést...

Szólj hozzá!


2014.01.28. 07:13 Gaborchi

Mátrai tél

Fél év nyögvenyelős futás–nemfutás és több év hullámvasutazás -ahol a rohadt intenzív edzések és a hosszú semmittevések váltogatták egymást, remek kis sérüléseket és frusztrációkat okozva- után idén januártól új alapokra helyeztem az edzéseimet. Új célokat, álmokat találtam és úgy döntöttem, hogy a lassú de stabil fejlődés mellett teszem le a voksom. A kemény megerőltető edzések helyett (amik után sokszor napokig nem tudtam mozogni) a laza de rendszeres mozgást választottam. E szellemben vágtam neki az idei Téli Mátra túrának.

Mivel tavaly elég jó tempóban de rengeteg hibával és nyűglődéssel csináltam végig, idén ezeket megpróbáltam elkerülni. Úgy döntöttem, hogy nem zabálom tele magam reggel, hanem eszem közben ha kell. Nem futok az elején, hanem végig igyekszem stabil gyaloglótempót nyomni. Nem variálok az öltözködéssel, viszek egy hátizsákot, amibe bele tudom rakni a dzsekit ha melegem lesz – és elő tudom venni ha fázom. Nem viszek két liter vizet, mert minek, tavaly csak befagyott a cső, tök feleslegesen cipeltem.

Így hát egy álmos téli szombat reggelen kis hátizsákomban két üveg powerade-el meg pár szelet pizzával, csokival becsekkoltam a gyönyösi buszra. Tavalyról tudtam, hogy nem érdemes előre ülni, mert a sofőr magyarnótákat és operettslágereket hallgat, de nem volt máshol hely, most valahogy mégsem volt olyan zavaró. Csendes meditációba fordultam, ebben igazán nem zavart Hajmási Pál.

Gyöngyösön a csatlakozás nem várt meg minket -ami érthetetlen, hiszen a túra busza volt, elment üresen két perccel azelőtt, hogy egy busznyi pesti ember megérkezett volna. Mindegy, nekitámaszkodtam a váróterem radiátorának, ha idegeskedek, attól nem jön hamarabb... Így persze igen zsúfolt lett a következő busz, és a nevezéshez egyszerre tódult egy nagy halom ember. De ezt is sikerült gyorsan és türelmesen abszolválni, és mivel a ruhatárral nem kellett variálnom, azonnal indultam is.

Magáról a menésről igazán nem tudok mit mondani. Az első félórában egyszer megálltam levenni a dzsekit és a meleg nadrágot, onnantól egy monoton menet volt. Sehol semmi erőlködés, sehol semmi virgonckodás. Egyfajta paraszt-pulzuskontrollt alkalmaztam, amikor lihegni kezdtem, visszavettem, amikor lendületben voltam, bele-belefutottam a lejtőkbe. Ennek a szakasznak a legérdekesebb része egy kőbányán átvágó muflon (?) csapat látványa volt. Meg a felismerés, hogy nagyon csúszik. Kevés hó volt, alaposan letaposva kicsoszogva. És a Salomon Crossmax nem bizonyult túl stabilnak e szempontból basszameg. Nyilván a késői indulás sem segített, a nép nagy része már előttem járt. A Kékesről lefelé ideális körülmények között is vannak szivatósra jegesedett szakaszok, feltételeztem, hogy most őrült szopás lesz az egész. De már felfelé menet is seggre estem párszor. Ugyanakkor úgy gondoltam, hogy most egyáltalán nem az a cél, hogy jó időt menjek, ez egy alapozó edzés, abban meg nem baj, ha van némi nehezítés. A hó egyenletesen hullogatott, az erdő szép volt, én elvoltam a gondolataimmal, senki és semmi nem zavarta meg ezt a a kellemes monotóniát.

Így haladtam Galyatető felé. Tavaly emlékszem, az odavezető út egy végtelenül hosszú, kimerítő, megerőltető taposás volt. Sosem akart ott lenni a csúcs. Most meg egyszer csak ott voltam. Semmi lihegés, erőlködés, csak megérkeztem. Előtte Mátraszentimrén ettem egy zsíroskenyeret, ittam egy teát, még előtte benyomtam egy almát. Igazán nem terheltem túl a gyomromat, és ez jó ötlet volt. Egyáltalán nem mentem gyorsan, de könnyed, erőlködéstől mentes haladás volt. Galyáról az erdészházig végig tudtam futni – nem volt ez olyan igazi komoly futás, inkább csak kocogás a havas ösvényen, csak épp annyi, hogy a gravitáció vigyen.

Aztán felfelé, Csór-hegy oldal, Mátra-nyereg. Tavaly itt is megzuhantam, most itt is laza könnyed monoton menet. Nyilván lassan haladok, de eddig nem kellett megállnom pihenni sehol. Nem emlékszem a tavalyi részidőkre, edzéselméleti szempontból biztos érdekes lenne összevetni ha megtalálom. A Vörösmarty – turistaház és a Pisztrángos-tó közötti szakasz bizonyult idén is a mélypontnak. Van abban a szakaszban valami lélekölő, a csuda tudja miért. Most nem feküdtem ki annyira, de nehezen húztam a belem. Ráadásul pár patakban is megmerítettem a cipellőmet. De ez sem zavart.

A tónál (tényleg van ott tó, tavaly nem látszott) zsíroskenyérevés vastagon meghagymázva, cipőszárítás a tűznél, test és lélek melegítése. Aztán uccuneki Kékestető. Valami 350m szint kb. 2,5 km alatt, ez elég meredek, de megint csak nem volt küzdés, hanem egyenletes nyugodt, lassú menés. Nem volt lihegés, tüdőkiköpés, csak egyik láb a másik után. Aztán lassan felértem. A túra első igazi negatív élménye: Nem volt tea. Iszonyúan jólesett volna, meg vót igérve, és nem volt.

Aztán a feketeleves. Ezt az alig 8 km-t lefelé normális körülmények között végig lehet rohanni. Most a nagy része tyúklépésekben, csúszkálva, fákba, bokrokba kapaszkodva telt. Na ez az ami ki tudja meríteni az embert minden szempontból. Olyannyira, hogy többen fel is adták Kékesen, számítva a lejtmenet viszontagságaira, és ez a gondolat nekem is komolyan járt a fejemben.

Megyünk, megyünk. Lassan. Óvatosan. Lélekölő. Főleg annak tudatában, hogy az igazi kaland még hátravan. És besötétedik. Atyaég. Tavaly rég a célban voltam világosban.

Fejlámpa fel, és apró, tipegő mozdulatokkal, tüskés bokrokba kapaszkodva óvakodok. Bőségesen a szintidőn belül vagyok, emiatt nem aggódom, de túl akarok lenni rajta. Nem egyszerű. Jó páran megelőznek, vagy jobban tapad a cipőjük, vagy ennyivel bátrabbak nem tudom. Én úgy gondolom, semmilyen sérülés, húzódás nem hiányzik most. Minden egyes lépést alaposan megfontolok.

Aztán jön a feketeleveses rész. Szó szerint bobpálya van kicsuszlogva, nincs más választásom, mint seggen csúszni. Cicanadrágban, kesztyű nélkül vidám. Persze, ha tudom, hogy ebben a gyönyörben ilyen sokszor lesz részem, előbányásztam volna a kesztyűt. Merthogy az élmény igen sokszor megismétlődik a Gyökeres-forrásig. Tetézve néhány tüskés bozótba való kapaszkodással. Éli éli, lama sabaktani... Az összes kavicsot érzem a seggemen a mai napig...  A forrástól négy km, könnyű terepen. Volt tavaly. Most lehet haladni, de nagyon sok az alattomos jeges folt. Egy kolléga kb. 4szer esik el, amíg mellette megyek. Én egyszer sem, de ez pokoli koncentrációt igényel. Persze lassan megtanulom a lámpa fényében felismerni a kicsoszogott foltokat, de így is beesik néhány balettmozdulat. Tripla leszúrt kurvaanyja az erdő csendjében.

Aztán végre a falu. Alig állok a lábamon, kezeim átfagyva véresen, cipőmben még mindig ott a hideg víz.

10:11 perc, 20 perccel belül. Tavaly 8:43 volt. Barkó Csabi ölelget nagy gratulálva, minden porcikám remeg, de persze baromi jó érzés. Remek móka volt :-)

Szólj hozzá!


2014.01.23. 14:42 Gaborchi

Kocogás a Duna mentén (Karva-Lábatlan Maraton 2013)

Rég futottam már maratont, nagyon rég. 2009 őszén a Jungfrau Maraton céljában nem gondoltam volna, hogy hosszú időre az lesz az utolsó. Bár egyszer-egyszer fellelkesedtem, a motiváció mindig kérészéletűnek bizonyult. 2013 nyarán viszont egészen biztos voltam abban, hogy mostaztán detényleg, ősszel újra megcsinálom. Aztán ahogy telt-múlt a nyár, megint elmúlt a lelkesedés. Talán az Ultrabalaton vett ki túl sokat belőlem, nem tudom. Visszatértem a jó kis nyűglődős hétköznapjaimhoz, ritkán futottam és keveset. Inkább jó nagyokat bicajoztam, azzal áltatva magam, hogy az is remek edzés. De a futás nagyon nem ment. Végülis lemondtam a Jungfrau-ról, eladtam a nevezésem, és teljesen leálltam az edzésekkel. Úgy gondoltam, hogy ha ennyire nem megy, ennyire nincs kedvem, ennyire nem okoz örömet, akkor én ugyan nem fogom erőltetni. Ugyanakkor vágytam rá, hogy valami visszazökkentsen a futás örömébe, így hát beneveztem szeptember végére a Karva-Lábatlan Maratonra. Olcsó, barátságos kis versenynek tűnt, pont emiatt tűnt alkalmasnak a célra. Itt elfutkorászok amíg jólesik, aztán vagy célba érek vagy nem. Vagy újra belejövök a futásba, vagy nem. 

Úgyhogy egy szép őszi vasárnapon ott álltam a lábatlani iskolában, átvettem a rajtszámomat és ballagtam a kikötőbe. Az egész szervezésen, hangulaton átsütött az a kedves barátságos amatörizmus, ami miatt az ilyen versenyeket szeretni lehet. Itt nincsenek nagy szponzorok, nincsenek lezárt utak, hatalmas felhajtás. De nincsenek idegbajos sportolók sem - mindenki egy jó kis bulinak tekinti. 

Lassan leballagok a kikötőhöz, a kerékpárosok végtelen sorban állva várják, hogy felférjenek a hajóra, a gyalogosokat egy kis ladik is viszi, én ezt választom. Nem érzek különösebb izgalmat, versenylázat, hetek óta egyálátalán nem futottam, miért is éreznék. Átadom magam a végtelen széles Duna hangulatának ahogy a kis lélekvesztő lassan közeleg a túlpart felé. Ez már Szlovákia. Istenem, mennyit változott a világ. Gyermekkoromban még ide is külön kellett útlevelet kérni. Sorbaállni a határon. Hihetetlen - és nem baj, hogy az már elmúlt. 

Szépen felballagunk a töltésen a karvai főtérre. A helyi polgármester felváltva beszél magyarul, szlovákul. Elmeséli a falu történetét, többször is. Elmondja, hogy a rajt csúszni fog, mert a kerékpárosok túl sokan lettek, többet kell fordulnia a hajónak. De ez igazán nem zavar senkit, kisebb csoportokban beszélgetünk, megnézzük a falu kis templomát, pisilünk az ártéri fák tövében, nyújtozkodunk, heverészünk. A Nap egyre jobban melegít, kellemes időnk lesz várhatóan. Aztán felszállunk egy buszra ami kivisz minket a rajthelyre (a két falu között nem pont maratoni a táv - a bicajosoknak ez úgy látszik mindegy :-) ), a főútról lemegyünk egy ártéri dűlőútra, ott van egy jel, hogy ez a rajt. Várjuk a lábatlani polgármestert, hogy rajtoltasson ha a biacjosok elmentek. Meg is érkezik, kiszáll a kocsiból, minden különösebb sallang nélkül elsüti a rajtpisztolyt, aztán iszkiri. A mezőny jól meglódul kissé a végére kerülök - és ez így is marad végig. Hosszú, nagyon hosszú, nagyon nagyon hosszú egyenes kihalt aszfaltút. Balra szántóföldek, jobbra a Duna ártere. Iszonyúan ingerszegény környezet, a monotóniát csak az elhaladó autók törik meg. Kilométerjelzések nincsenek, halovány fogalmam nincs milyen tempóban haladhatok. Benne vagyok még azért a mezőnyben, nem maradtam le, de a végén vagyok folyamatosan. Hiába no, két hónapja szinte egyáltalán nem edzettem, mire számítok. Mindegy, megyek azért, elkap valamiféle flow érzés, de élvezetnek, gyönyörnek nem nagyon nevezném. Nagy örömömre Karesz kijött szurkolni, ebben a végtelen magányban nagyon jólesik egy ismerős biztató. Azért ahol fotóznak, kihúzom magam, büszkén mutatom a DK pólót, a frissítőpontokon poénkodás, azt mondjuk ők sem nagyon tudják megmondani, mennyit is jöttünk pontosan. Ha ezt tudom, hozom a telefonomat a GPS-el, de talán ez most így jó. Olyan nyers, natúr az egész, mint mikor annak idején 20+ éve elkezdtem a hosszú edzéseket. Akkor is csak utólag tudtam a térképről hozzávetőleg összeszedni mennyit is futottam. Azt persze sejtem, hogy az esztergomi híd kb. féltáv. Szörnyű ez a monoton síkság Párkány előtt. Már látom, hogy rohadtul le vagyok maradva, a horizonton messze az előttem lévő futó, és mögöttem??? Mögöttem is van valaki! A párkányi papírgyártól a hídig nagyon hosszú. Iszonyú hosszú. Itt kezdem komolyan fontolni, hogy nem érdemes továbbmennem. Egy sporttárs megelőz a hídon, totál kivagyok, ennyit az edzés nélküli maratonról. Jó nagy hülyeség. Persze elvileg 5:30 a szintidő, az meglesz. Ezzel nyugtatom magam. Az esztergomi frissítőponton mondják, hogy utolsó vagyok, nem baj, nem versenyzek én senkivel csak a szintidővel. De csökken a motiváció rendesen. A táti út nagyon hosszú, nagyon lapos nagyon unalmas. A záróautó is utolér, baromi idegesítő. Két joviális polgárőr bácsi vezeti, néha kiszólnak, hogy birom-e, nem akarok-e beszállni. Nemakarok bazmeg. Marha erős vagyok, és már alig 15 km van hátra, miaz nekem. Mivel itt kerékpárúton megyek, úgy vélik nincs szükség a biztosításra, elhúznak valamerre. Jó érzés, hogy nem lógnak a nyakamon.Egy bicajos szegődik mellém, beszélgetünk, biztat, ő is lefutotta tavaly, képben van. Jólesik. Aztán mikor elmegy, alaposan meghányom-vetem a dolgot és úgy döntök, hogy nem erőltetem tovább. Lehet, sőt szinte biztos, hogy beérnék szintidőn belül, de minek. A polgárőr bácsik is hadd menjenek haza. azért kínozzam halálra magam, azért tegyem tönkre az izületeimet, hogy elmondhassam, nem hét hanem nyolc maratont futottam. Ugyan már. Ez baromság, ez tényleg az lenne. Eddig élveztem, feszegettem a határaimat, ennyi edzéssel ennyi ment. Kész. 

Elsétálok a parkolóig ahol a záróautó áll, az öregurak örülnek, hogy nem kell már rám várniuk, beülök. Jófejek, aranyosak. Mondjuk az nem valami nagy élmény, hogy nem tudom kinyújtani a lábaimat. Hamar utolérjük a mezőny végét, a bácsik minden lemaradó futónak felajánlják, hogy beülhetnek "már van itt egy kolléga" céloznak rám. Nem valami nagy dicsőség, de nem érzek csalódottságot. 30 km-t mentem. Az sem rossz. És a bácsik elég szórakoztatóak. Egyértelmű, hogy nem értik, miért jó ez egyeseknek, de elismerik a teljesítményt. Jó fejek. Célba érünk az utolsó futóval, azon nyomban el is kezdik bontani a célkaput. Mondjuk a lábaimat nem nagyon tudom kinyújtani, azért valahogy kimászok az autóból. Elbotorkálok a gulyáspartihoz, bekajálok. És hát ennyi. 

Ennyi volt, egy kis vége nélküli maraton. Néha ilyen is kell.

1 komment


süti beállítások módosítása