Gaborchi

 Aki lányok után szaladgál, vállalja a következményeit...

Az imént futottam egy kellemes szigetkört - Margitsziget -, havas volt meg jeges, és bár voltak csinos lányok, a lenge öltözet ugye nem nagyon volt jellemző. Viszont eszembe jutott egy nyári kaland.

Akkor volt, amikor árvíz volt, a sziget éppen kiemelkedett az áradatból és a lezárt Margit-hídon is át lehetett futni, úgyhogy nekivágtam. Marha meleg volt, és a kondim sem volt valami komoly - de hát pont azért mentem futni, hogy jó legyen. A sziget belsejéből szivattyúk szivattyúzták ki a vizet, következésképp a futókörön keresztben egy csomó tűzoltótömlő hevert, de ez nyilván nem zavarja meg az elszánt futókat. Akik jó sokan voltak, és a szépre fogékony férfiembernek igen nagy örömére a lyányok sportos teste elég lenge burkolatot kapott. Meg is láttam egy felettébb kellemes formát, és kifinomult esztétikai érzékkel reászegeztem a pillantásomat. Magamban elképzeltem, miként fogom szólítani, persze ha sikerülne utolérnem, mert a gyatra kondi itt megbosszulta magát. De legalább a motivációm magasra emelkedett, minden erőtartalékomat mozgósítva centiről centire közelítettem, mint a közép-afrikai futókirályok a Chicago Marathon finisében. Egyre több futót hagytunk magunk mögött, mintha a magunk kis privát versenyét vívtuk volna, persze a tempó kicsit nyáriasabb volt :-).  A sportuszoda mellett kinéztem oldalra, egy megelőzött futóra pillantottam, és... tudtam ugyan, hogy közben át kell lépnem egy tömlőt, de nem sikerült. A lábamba hatalmas fájdalom nyilallott és tehetetlen rongybabaként zuhantam a betonra. Éreztem, hogy meglöttyen a fejemben az agyvíz, és a kezemről, könyökömről jön le a bőr, de hirtelen mozdulattal felpattantam, mint Bruce Willis "ne csinálják utánam, profi vagyok", és futottam tovább. Élet -és futótapasztalatom azt sugallta, a lábamból hamarosan elmúlik a fájdalom és a szédülés is enyhülni fog, ilyenkor jobb továbbmenni mint leülni. A sziget csücskénél, a híd alatt nem lehetett továbbmenni, ott téblábolt néhány futó, köztük a nagybetűs Leány. Szóba elegyedtünk, látta persze ahogy korhadt falusi budiajtó módjára az aszfaltra vetődök, remekül szórakozott rajta, ezek szerint sikerült felhívnom magamra a figyelmet. Elsétáltunk a vízcsapig, frissültünk. Rémülten tapasztaltam, hogy a lábam fájása és a fejem szédülése nem nagyon akar múllani. Nem is ment valami gördülékenyen az udvarlás, a lány el is futott anélkül, hogy bármit is megtudtam volna róla. Utána eredtem, de egyre sántább lettem. Már a séta is nehezemre esett, hazafelé vettem az irányt. 

Aznap már öklömnyi daganat a lábujjon és folyamatos szédölgés, csak a sötét szoba volt elviselhető, a mérleg: Egy törött nagylábujj és egy közepes agyrázkódás.

Lányok után szaladgálni ezek szerint veszélyes. De élvezetes :-)

 Hajnalban arra riadtam félálmomban, hogy egy gyermekkórus ezt skandálja: Szamoljot, szamoljot, szamoljot... 

Az elmúlt napokban elegem lett ebből a szép orosz szóból. Pedig azt jelenti repülőgép, és azt általában szeretni szoktam. 

Hétfőn kezdődött. Miután megjártuk a Nagy Falat, elköszöntem kis családomtól, és a csodálatos pekingi metróval kiviharzottam a Capital Airport kettes termináljára. Az volt az elképzelés -és a repülőjegyre is ezt írták-, hogy egy moszkvai átszállással  kedd délelőtt Magyarországon leszek. Mindehhez a méltán híres orosz légitársaságot kívántam igénybe venni, amely odafelé teljesen zökkenőmentesen és kényelmesen repített. A becsekkolásnál kissé gyanús volt, hogy nem veszik át a csomagokat, és egy csomóan félreülnek, de azért csak sorra kerültem. Mikor is a kedves kínai leányka barátságos mosollyal közölte, hogy "Szö, jo flájt isz kanszelld. Plíz véjt der, vi vill transzort ju tu de hotel." Úgyhogy leültem a végtelen kettes terminál padlójára és vártam. Egyre többen persze, egy Airbusnyi ember. az idő lelassult szépen. Éjjel volt már. Akkor kitereltek minket egy mikrobuszhoz, amibe természetesen nem fért be mindenki. Úgyhogy vártunk. Kezdtem megszokni az orosz beszédet, bár okosabb nem lettem tőle. Hideg volt, éjjel volt, és nagyon elveszettek voltunk. De arra gondoltunk, egy akkora légitársaság mint az Aeroflot előbb utóbb csak megoldja a helyzetet. Így is lett, jött a következő mikrobusz, hosszúnak tűnő tekergés után kirakott minket egy hotelben, mondták, hogy nincs info, maradjunk a szobában, majd telefonálnak amikor repülünk. Persze a váltás ruháim a befóliázott bőröndben. Szerencsére a szobatársam egy svéd ifjú csavargó sincs jobban eleresztve. Döglünk sokáig. Olvasok, alszom. A fejünk felett szállnak fel a repülőgépek a világ minden tája felé, idegesítő hallani. Annyit megtudunk, hogy az időjárással van valami gond.

Késő délelőtt ébredünk, a reggeliről lemaradtunk. "Nó tájm sző.." az összes info. "vi vill kól ju." Kisebb csoportok mégis elindulnak. Annyit tudunk már, hogy túl sok ember torlódott össze Moszkvában, ezért az átszálló utasoknak várni kell. Inkább itt heverjünk, mint ott. 

Később állt össze a kép, két napig iszonyú káosz volt a moszkvai reptereken a váratlanul beköszöntött viharok miatt. fmh.hu/kulfoldi/20101227_kaosz_moszkvai_repteren 

Szóval várunk. Kapunk menza kaját, finom -legalábbis annak, aki szereti a kínait-, és sok. Délután megnézek egy Harry Pottert az HBO-n, meg szundikálok. Olvasok. Vacsora. A nap végére elkezdek beszélgetni a szobatársammal. Nem valami bőbeszédű, de nem bánom. Alszunk. Telefoncsörgésre ébredünk. Indulás. Reggel hét, még sötét és nagyon hideg. Egy kisbuszba a csomagok, egy nagyobbikba mi. Becsekkolás indul. Kiállok egy nagy sort, kiderül, hogy rosszat. Átszálló utasnak másik sor. Az még hosszabb. A feszültség kicsit vibrál, akad egykét hisztérikus jelenet. Vannak akik három napja várnak... A kínaiak arcáról nem fagy le a barátságos mosoly, ez sokat segít. A rájuk jellemző csendes, kizökkenthetetlen munkatempóval próbálna úrrá lenni a káoszon. Két és fél óra várakozás után kapok egy tűnyomtatóból kiköpött rejtjelezett papírt, ami szerint lesz egy Malév csatlakozásom. Ekkor végre sorba állhatok a becsekkoláshoz. Hihetetlen megkönnyebbülés a beszállókapuk felé baktatni. A kínai útlevél és security check gördülékeny, ez egy hatékony ország.  A végtelennél is hosszabb folyosók végén ott a bejáratunk, ott áll az orosz Airbus. Utolsó jüanjaimból veszek egy ásványvizet, meg valami szuvenírt. Pár egyes bankjegy megmarad emlékbe. Végül 6 órával az ébresztő után kiemelkedünk a pekingi szmogból. Közel nyolc órán keresztül csodálom Mongóliát és Szibériát felülnézetből, egyébként szép. Megnézek még egy George Clooney filmet is. Evés, ivás. 

Aztán beleereszkedünk a moszkvai hóviharba. Következik a második felvonás. Kb. másfél órás sorállás után kapok egy kézzel írott papirocskát, amivel majd pár óra múlva egy másik pultnál lehet, hogy kapok egy beszállókártyát egy Malév gépre, ami valamikor megy majd Budapestre. Seremetyevón látszanak még a káosz nyomai. Még mindig rengeteg a tévelygő utas, néhány utitársam is itt tudja meg, hogy mégsem megy ma tovább. Egy disztingvált holland úr üvölt mint a sakál, de ez nem hat meg senkit. Néhány koreai éppen lemaradt a hazamenő gépről. Egy rakás kínai menne haza. Németországba nem indul semmi. Egy német pár mégis feljut valami gépre, majdnem megcsókolják a pultost. Hasonlóképpen a koreai lány, aki két napja ott vár a beszállókártyájára. Az orosz személyzet korántsem olyan kedves mint a pekingiek, de láthatóan igyekeznek. Kb tizenötezerszer hallom, hogy igyot szamoljot, vagy nye igyot szamoljot. 

Mivel a tízdolláros sört rablásnak érzem, az automaták meg csak rubelért adnak háromdollárosat (Ó, a pekingi 70 forintos sörök....), kissé szomjazom. Már elég régóta talpon vagyok. De a népen látszik, hogy szinte mindenki. A transzferpultnál másfél óra alatt produkálnak egy beszállókártyát, addig mögöttem idegeskedik mindenki. 2 csaj intézi az összes átszállást. Durva nem? Némelyeket szállodába irányítanak. Érdekes, hogy nem veszítem el a türelmemet. Nem tudom, hogy csináltam. Sőt, rájöttem, ha rámosolygok az ügyintézőre, több esélyem van. Akkor nem teszi félre a papírjaimat kétpercenként, hogy másokat is kiszolgálhasson. Végül sok telefonhívás után egyszercsak kapok egy rendes beszállókártyát. 

A hó töretlenül szakad, nem lesz itt indulás időben, azt már látom. A járat 20:30-ra van kiírva, 21:30-kor érkezik csak meg a gép. 11 körül szállunk fel, mindenki félholt. Nem tudom, hogy aludjak-e, vagy micsinájjak, kényelmetlen a repülő, bár a kaja jó, és a borocska leszedál egy kicsit. Ferihegyen nagy meglepetéssel tapasztalom, hogy a csomagom is megérkezett, Seremetyevó ezúttal nem lett semerre motyó. Igaz, a derék orosz munkások a nagy sietségben csúnyán megrongálták, a kereke is kitörött, de a tartalma ép. 

Még van erőm alkudozni a taxissal, igaz sokat nem tudok. Éjfél után Ferihegyen nincs sok alternatíva... 59 órával azután, hogy kisétáltam a Botai Hotelből, és alig 25 órával az ébresztő után beesek a kuckómba. 

It was a long day...

 Ma úgy alakult, hogy nem volt türelmem írni. Sokminden az eszemben volt, Dry Tortugas, vagy épp a mai dobogókői sízés. Vagy a csörgőkígyó a Zionban, a Bryce Canyon csodái napkeltében, a Skociján-barlang, vagy épp táborozásunk a Baradlában. Legyetek türelemmel, szép lassan sorra kerül minden. Ha jól sejtem, lesz olyan nap, hogy két csodálatos írást ide fogok biggyeszteni mindenki okulására. 

Most leragad a szemem, a szűz hó elvakított, és álmos vagyok.

 Nyomorult egy élet :-), amiben 1997-ben részünk volt, egy elhagyatott korallszigeten kellett töltenünk a Karácsonyt, Key Westtől nyugatra a Mexikói-öbölben. Erről is fogok írni, most más téma:

Karácsony másod-vagy harmadnapján letelt a mandátumunk a korallszigeten, és az időjárás is viharosra fordult, úgyhogy visszaindultunk a civilizációba. 5 órát hánykolódtunk a hajón, sokan szó szerint "hánykolódtak" a korlátnak támaszkodva, én élveztem az arcomba csapó tajtékot, valami perverz gyönyörrel töltött el a viharos tenger. Aztán mikor elfáradtam, lementem a hajófenékbe aludni egykét órácskát, hiába, aki körbejárta fél Dél-Amerókát egy teherhajón, annak ez nem kunszt :-). Késő este értünk Key Westre, a parkolóban várt hűséges Chevy nemtudommicsodánk (olyan közönséges autó volt, hogy a nevét sem jegyeztem meg - Cavalier! beugrott) bepakoltunk, aztán egy hatalmas vendéglői vacsora, és egy éjszakai séta következett ezen a szép helyen. Megtekintettük a kontinentális Jú Esz Éj legdélebbi pontját (Hawaii ugye délebben van...), Hemingway házát, ahol a jó öreg macsó annyi sok szépet és elgondolkodtatót vetett papírra. Forró az éjszaka, furcsa, hogy december vége van. Elindulunk lassan. Vissza a kontinensre. Aztán rövidesen rájövünk: idefelé is éjjel jöttünk, a híres-nevezetes sokmérföldes hidakból semmit sem láttunk, ez nem okés. Felreállok egy elhagyatott parkolóba, szunnyadunk. Kelő nappal indulás tovább. Valóban kár lett volna kihagyni, gyönyörű az út az atollok felett, apró kis szigetecskék láncolatán át -ez a Florida Keys. Olyan, mintha vitorlással suhannánk. Lassacskán megérkezünk a kontinensre, tovább északnak, az Everglades bejáratához. Key Largon balra fordulunk, Miami déli peremén, Homestead városánál megint balra, és már benn is vagyunk. Az Everglades egy óriási mocsár, hatalmas mangrovefákat csodálunk, mellettünk tocsog a láp. Egy helyen tábla hirdeti: madárfigyelő hely. Hosszú kutyagolás egy cölöpökre épített fapallón, egészen elképesztő kedves fogadtatás a helyi élőlények részéről: Szúnyogok milliói lepnek el. Dunakanyari gyerek vagyok, tudom milyen az, amikor sok a szúnyog. Voltam a Tiszánál is, ott is sok van. De ez egy más dimenzió. A fehér pólóm elfeketedik. Próbálom a fejemre húzni, de minden résen behatolnak, egy idő után leszarjuk. Mindegy. Rendületlenül caplatunk előre. Végre kibukkanunk az erdőből, és egy hatalmas iszapos síkság peremére érünk. Apró, kanyargó vizfolyások szaggatják ezt az árapály-síkságot, a szúnyogok elviselhetetlen sokasága ellenére jó néhány atyafi üldögél a padokon rendíthetetlen türelemmel (igaz jobbára szúnyoghálóval a fejükön, szúnyogriasztótól illatozva), hatalmas távcsövekkel, teleobjektívekkel felszerelkezve, és a sivár láthatárt pásztázzák. A láthatár rózsaszín. És mozog. Az egyik szemlélődésben megfáradt természetbúvár átadja a látcsövet és... Baaaaaazmeg, az a rózsaszín horizont, az mind flamingó. Ezer és ezer, talán millió, ki tudja. Ahol az iszapsivatag a nyílt tengerrel találkozik, milliónyi flamingó kavalkádja, hihetetlen, döbbenetes, csodálatos, elképesztő. El is feledkezünk a szúnyogokról, egymás kezéből kapdossuk ki a látcsövet. Aztán ahogy a szemünk hozzászokik, már szabad szemmel is sokkal többet látunk. A közelünkben mindenféle egyéb gázlómadarak csemegéznek az iszapból, háromkaréjos ősrákok kúsznak apró tankok módjára, a mangróvefák hajladoznak a hátunk mögött. Közben megismerkedünk a bird-watching mint sport rejtelmeivel, nem mintha nagyon megragadott volna a dolog. Ezek az emberek azért járják a világot, hogy feljegyezhessék, hol milyen madarat láttak. Hm. Egy biztos, ezerszer jobb, mint elhízni és elhülyülni a tévé előtt. 

Apró mozgó pont közelít az árapályzónában, hát egy kajakos tart felénk. Mi szél hozta vajon, és honnan jött? Milyen lehet szúnyoghálóval a fejünkön, a büdös iszap csatornáiban evezgetni???? Madárfigyelő ő is, mint kiderült, csak közelebb ment a tárgyhoz. Megemelem kalapom az emberi őrület eme tiszteletre méltó brillianciája előtt, és miközben az elképesztő méreteket öltő légitámadások elől futunk vissza az autóhoz szent esküvel megfogadom, hogy a következő vegyesboltban nagyobb mennyiségű szúnyogriasztót vásárolok. 

El is érkezünk a Flamingo Point Visitor centerhez, hatalmas parkoló, üzletek, motel, kemping, egy tenyérnyi civilizáció a mocsár közepén. Gyorsan beszerezzük a szúnyogkrémet, némi kaját, sátorhelyet foglalunk. Sajnos főszezon van, csak a tartalék kempingben van szabad hely, ami abban különbözik a rendestől, hogy a mocsárban van. Vagyis bokáig érő vizben. Azért találunk egy tenyérnyi szárazabb foltot a sátornak, láthatóan másokat sem zavar a dolog, a kocsival azért nem merek bemenni a fűre, igaz, ezt nem is szabad. Amerikai módon minden sátorhelyhez sütögető és asztal tartozik padokkal, ezt már megszoktuk. A kocsi és a sátor közötti utat bokáig érő vízben tocsogjuk, de nem izgat nagyon, mindenesetre minden cucc a Cavalierben marad. Még tart a délután, gyorsan bérelünk egy kenut, és útra kelünk alligátorokat, krokodilokat nézni. A mocsár nyiladékeiban szépen, turistautak módjára kiépített és jelölt kenu-utak vannak, a víz döbbenetesen sekély, az evezőt szinte mindenütt le tudom nyomni a kemény mészkőig. A park őrei szerint a szokatlanul hideg idő miatt hüllőink elbújtak, azért időnként elő-elő bukkan néhány. Sejtelmes, ahogy a kiálló szemek siklanak a víz felett, csodás, és egyben félelmetes. Csendesen siklunk a bozótosban, tudjuk, hogy nincs mit tartanunk ezektől a lényektől, de mégis rajtunk a szorongás... Órák telnek el csendben, megkönnyebbülés a partra érkezés, az élmény mindenesetre hatalmas. Feltesszük a kenut az állványra, lelakatoljuk, visszaautózunk a látogató központban, ott kell leadni a kulcsot. Gondolom, nem akarnak egy embert ott ültetni az időjárás viszontagságainak kitéve... 

Megvizsgáljuk a sátrat, száraz, hú, remek helyet vadásztunk ezek szerint, berakjuk a hálózsákokat, és a piknikasztalnál gargantuai vacsorát csapunk, sok sörrel. Ott is hagyom a maradékot, szétpakolva, kit zavar. Éjjel ugatásra ébredek. Nem tudtam, hogy beengednek a kempingbe kutyákat, mindenesetre azt gondolom, hogy valaki ilyen állatot hoz a kempingbe, az tanítsa meg viselkedni. De ez több kutya. Rohadt dögök. nem bírom cérnával, kimegyek megnézem, és földbe gyökerezik a lábam. Ezek mosómedvék. Egy egész család. Mosó Masa mosodája. Apa éppen a sörömet issza. Anya meg a gyerekek a szendvicsem maradékát marcangolják. Nagyon édesek egyébként, tényleg, igazán tüneményesek, de én most haragszom, és megpróbálom elkergetni őket. A zseblámpa fénye meg sem kottyan nekik, hangoskodni nem akarok, egy botot suhogtatok, de szarnak rám. Megalázó. Valahogy összeszedem a cuccot, és a legmélyebb pocsolyákon által eljuttatom az autóig - már amit még érdemes volt megmenteni. Nem tudom, hogy a szitut bosszantónak értékeljem avagy szórakoztatónak, valahol a kettő egyvelege. Reggel látom a figyelmeztető táblát: Semmit ne hagyj elől, mert felfalják a mosómasák. 

Soksok évvel később Zoli barátommal sátorozunk a Börzsönyben, alaposan beszeszelve mesélem neki a sztorit, jól kacagunk, aztán beájulunk a sátorba. Persze kinn hagyunk mindent. Reggel ő ébred előbb, és csak ennyit mond: itt jártak a kibaszott mosómedvéid. Úgy látszik, mégsem kell Floridáig zarándokolni, hogy az ember apró rágcsálók áldozatává váljon...

 Háá, hááá, szombaton végre lepottyant a hó. Mindjárt úgy is éreztem, hogy ezt a jeles eseményt egy rendes futással kellene megünnepelnem. Miután legkedvesebb leánygyermekem az anyájával meg az én anyámmal pénteken elröpült a távoli Pekingbe, szükségem is volt valami lelki megerősítő manőverre, mi más lehetett volna, mint egy hegyi futás. 

Az új terep North Face cipőmet is ki kellett próbálni, hát felkerekedtem. Igaz, elég sokat pöcsöltem, úgyhogy dél elmúlt mire végre... 

Előbb lekocogtam a Margit körúton, aztán el a Molnár János barlangnál és a Komjáthy háta megett, jól megszokott utam a Hármashatár-hegy felé. A nap sütött, kicsit latyak volt, de ahogy egyre feljebb hatoltam a Szépvölgyi úton, egyre jobb lett. Egyre több hó, egyre kevesebb latyak. A Fenyőgyöngyénél már határozottan kellemes volt, a lelkesedésem is egyre nagyobb, fel fel tovább. A nagy adótorony alatt kis pihenő, telefonhívás Pekingből, szerencsésen megérkeztem, minden oké, minden cool. Felhívom a többi családtagot is, addig is kifújom magam, aztán gyerünk tovább. A táj varázslatos. Mesevilág. Nagyon szép. Fantasztikus. Csodás. 

Kifutok a siklóernyő-starthelyre, aztán fel a Hármashatárhegy tetejére. Egy snowboardos srác próbálkozik, én futok tovább lefelé, fröccsen a friss hó a lábam alatt, boldogsághormonok töltik el az agyamat. Felkapaszkodok egy kisebb csúcsra, nagyon köves a hó alatt, de megoldjuk, gyerünk tovább. Egy hatalmasat azért zakózok közben, ez nem tölt el boldogsággal, tekintve, hogy majdnem eltört a karom... De nem adjuk fel :-). A fájdalom ellen legjobb ír a futás, lankák, emelkedők, egykét durvább lejtő, egyre több lityik-latyak, és máris Hűvösvölgyben vagyok. Nem rossz, nem rossz, de még mennék tovább. Kicsit lelassulok, keresem az utat, eszem egy kis csokit, és futás tovább, először egy Mária-oltárral találkozok, aztán egy lezárt kerítéssel, ki kell kerülnöm, felfutok, felbotorkálok egy nagyon meredek emelkedőn, egy szánkózó családtól érdeklődöm, merre tovább. Felfutok a hóban a Kis-Hárshegyre, felmászok a kilátóra, körülnézek, imponáló távolságot tettem meg, fantasztikus. Egy külföldiül beszélő fiatalemberrel beszélem meg a dolgot, ő is elismerően bólogat. (Próbálna mást :-) ). A János-hegyi kilátó csábítóan magasodik fölém, kacérkodom vele. De már kezd késő lenni, hiába, aki nem reggel indul futni, így jár. Azért még a Kaán-kilátóra is felfutok. Az még magasabb, megerőltető a menet. Ott már határozottan sötétedik és délutánodik. És hidegedik. Futok le a Szépjuhásznéhoz, onnan akarok fel a János-hegyre, de a józan ész győzedelmeskedik, és egy könnyebb lankásabb utat választok, végig a hegy lankáin, nagyjából szintben. Ne feledjük, a friss hóban nem valami könnyű a futás... Végülis a libegő alá érek ki, lefutok az aljához, ott áll egy busz, felszállok rá, ennyi volt mára, köszi, jó volt. 

Otthon utánaszámolok, 21 km, egy félmarathon. Igaz, borzalmas lassan, de lássuk be, a körülmények is rettentő nehezek voltak. Mindenesetre nagyon nagyon jólesett.

 Emlékszem, mikor a Ráday utcai Vizisport áruház egyik pultja mint Mountex bt. üzemelt. 20 éve volt, ezt ünnepli most a cég. Ki gondolta volna akkor, hogy ez lesz belőle? Ki gondolta volna, hogy mi lesz egyáltalán? Kit érdekelt? Akkor nyolcezreseket akartunk mászni és a Déli Sarkra menni. És nagy utasszállító repülőgépet vezetni. Volt aki megvalósította ezeket az álmokat, én nem. Bár még nem késő.

Mindenesetre soksok év szünet után elballagtam a Mountexben található mászóterembe, a Boulder Clubba. A dolognak azért van némi előzménye, múlt hétvégén már az Oroszlán-sziklákon csiszoltam elgémberedett tagjaimat. Aztán futkároztam pár kilómétert. Szombaton a szűz havat egy 21 km-es futással köszöntöttem a Budai hegyek között. Kellemes volt, felettébb kellemes. Igaz, három Jungfrau Marathonnal a hátam megett milyen is lett volna :-). Akkor jutott eszembe, miért is ne mennék mászni??? Még van esélyem, hogy a gyermekkori álmokat valóra váltsam, még nem szaladt el a Déli Sark, sem a Lhotse. Csak akkor neki kellene állni tenni is valamit az ügy érdekében. Úgyis arrafelé volt dolgom, bementem. 

Legnagyobb meglepetésemre egész sok kunsztot meg tudtam csinálni. Fel tudtam csimpaszkodni a ferde létrán, még húzódszkodni is volt erőm. No, azért háromnegyed óra elteltével úgy éreztem, hogy ennyi elég is volt. Lehet, hogy holnap a teás bödönt is alig tudom majd megfogni, mindenesetre jólesett. 

Igazán nem is tudok róla most ennél többet írni. De gondoltam, megosztom a világgal, hogy jól érzem magam. 

Menjetek Ti is, élvezzétek az életet, éljétek az álmaitokat, marha jó! 

PS: aki olvasgatja a blogot, tudja, hogy egykét álmom már megvalósult... Tényleg marha jó érzés!

 Aeropuerto Inernacional El dorado (SantaFe de Bogota, Colombia), 1994. Utitársunk, a hajóügynök figyelmeztet, hogy sok jóra Bogotában ne számítsunk. Itt jelen állapotok szerint polgárháborúság dúl a FARC és a kormány között. Javasol egy apartmanszállót két napos átszállásunk idejére, a taxi minden piros lámpán áthajtva oda is visz. Bogota sivár, nyomasztó, párás, és rideg. Minden jelentősebb bolt, bank előtt fegyveres őrök, nem valami bizalomgerjesztő. A szálló előtt megáll a taxi, a sofőr nem enged kiszállni, amíg a mélygarázsba be nem bocsátanak. Itt ilyen a közbiztonság...

A portás megígéri, hogy nem kell kicsekkolnunk délig, elég, ha a repülő indulása előtt (este) hívjuk a taxit. (A repülőút egyébként érdekes volt, alattunk végig őserdő, furcsa, buja látvány...)

A tévéhíradó furcsa eseményeket közvetít... Választások, egy képviselőt megmerényeltek (életben maradt), egy autópályahidat felrobbantottak, az ablakból kitekintve tankok, és gépfegyveres katonák. Értjük, miért nem az utcán tett ki a taxis. Le kell mennünk a kisboltba, kaja, de azon a 20 méteren is szorongunk. Másnap este próbálunk kicsekkolni, a másik portás 2 napot akar felszámolni, annyi pénzünk nincs. Újdonsült barátaink, az olasz Antonio és Giovanni sietnek segítségünkre. Antonio egy jókedélyű kövér disznó, csicskása Giovanni egy tőrőlmetszett gigolo. Kiderül, hogy a kilencvenes évek elején vállalkozásaik voltak Magyarországon, a Citadella diszkóval kapcsolatosan, Antonio szomrú mosollyal jegyzi meg, hogy a budapesti börtön azért nem túl kényelmes. Bizalmunk az egekbe tör...

De végülis a nyakánál fogva áthúzza a portást a pulton, és ezzel sikeresen meggyőzi, hogy elég egy éjszakát fizetnünk. Taljanszki Vengri dva bratanki. 

A taxi ismét keresztülrobog velünk a párába fulladt ocsmány külvárosokon, már tűnnénk el innen a francba...

Órákkal az indulás előtt becsekkolnánk, az Avianca kedves alkalmazottjának elfelhősödik az arca és közli: Erre a repülőgépre sajnos nem engedhet fel minket. Sápadás, ijedés. Hogyhogymiért?

Sajnos a brazil vízumunk 30 napos érvényessége néhány nappal ezelőtt lejárt, és mivel a riói tranzitunk meghaladja a törvényben előírt néhány órát, a visszatoloncolásunk költségeit neki (mármint  a légitársaságnak) kellene viselnie. Amit ők persze nem szeretnének, ez logikus. Próbáljuk meggyőzni, hogy a gép már úgyis több órás késéssel fog indulni, nehogy néhány óra, de örülhetünk, ha elérjük a hazafelé tartó gépet. Hajthatatlanok, a bötű, az bötű. 

Már a fél repülőtér velünk foglalkozik, egy kedves fegyveres őr közben felvilágosít, hogy biztonsági okok miatt el kell hagynunk a repülőteret ha a gépünk elment. A Nagykövetségen senki nem veszi fel a telefont, elnöki beiktatás van. 

Hát, enyhén szólva ki vagyunk akadva. Nagyon elvágyódunk már ebből az őrült világból, vissza a mi kis Közép-Európánkba, nagyon. Végül a konzul fia felveszi a telefont, megígéri, hogy szót emel az érdekünkben, ha hazaérnek. Valóban, egyszer csak megjelenik egy határozottan jól öltözött, kifinomult modorú házaspár az Avianca pultjánál. A konzul minden határozottságát latba veti az érdekünkben, mindhiába. Megvesztégetésre nincs már pénzünk, de nem is lenne értelme szerintük. Ahogy egész Dél-Amerika összes kikötőjében pótolta a whisky és a dollár a tengerészigazolványainkat, a nemzetközi bürokráciával nem tud mit kezdeni. Vasárnap éjszaka lévén természetesen a brazil nagykövetésg még kevésbé elérhető. Egyetlen lehetőség marad: másnap csináltassunk egy új vízumot, és 3 nap múlva indul egy gép, azzal mehetünk. Igaz, annak rióban 2 napos csatlakozása van, ez senkit nem érdekel.

Konzulék nagyon segítőkészek, a szabályok ellenére elszállásolnak a nagykövetség könyvtárszobájában. Másnap beoltatjuk magunkat sárgaláz ellen, remek, gyűrött arcú vízumfotókat csináltatunk, és konzulné kíséretében elballagunk brazilékhoz. Impozáns épület, és egy udvarias hivatalnok: Nem. Ő nem adhat nekünk vízumot. Úgy állunk ottan, mint Lót, szerencsére a konzulné kommunikációképes, és igen: Érvényesek a vízumaink. Az Avianca egyszerűen rossz helyen nézte az érvényességet, valójában 90 nap. Hát a (sípszó), (sípszó), (sípszó), az Avianca édesanyjának a (....)-ba. 

Innentől változik a státuszunk, már nem hülye turisták vagyunk, hanem méltanytalanságtól szenvedő magyar állampolgárok, a követség ügyvédje neki is ugrik azonmód a nemzeti légitársaságnak. Nem könnyű falat persze, de botrányt sem nagyon akarnak, úgyhogy kiegyezünk. A bogotai tartózkodásunk idejére kapunk 200 USD-t fejenként (kb. 3 hónap múlva érkezett meg), ingyen átrakják a repülőjegyünket, és a riói átszállás idejére biztosítják az ellátásunkat -ez 2 nap. 

Kicsit felszabadultabban vetjük bele magunkat a hátralévő bogotai napokba. Városnézés, piacozás. Időnként a követségi sofőr visz a nagy Mercivel, urak vagyunk. 

Bogata egyébként egy kb 7 milliós metropolisz 2000m magasan a dzsungel közepén, nem túl messze az egyenlítőtől. A klímája ennek megfelelően elég érdekes: Délelőtt tavasz van, vagyis párás meleg, némi napsütéssel, délután ősz van. Ugyanez esővel. A fentebb leíírt közbiztonsági helyzet ellenére a nép derűs, és egykét nap után már mi sem érezzük, hogy mindenki minket bámul, kezdünk feloldódni Dél-Amerika lassú ám szenvedélyes ritmusában. Az utcasarkon papírstanicliben sült hangyát árulnak - nem kóstoltam meg, de meg kellett volna, mert így hazudozni vagyok kénytelen, hogy igen-, ilyen szép kövér őserdei hangyák megpirítva, és a helyi pógárok úgy szemezgetik, mint mifelénk a szotyit. Végülis egészséges lehet, nem?? 

Itt is van Montserrat, mint minden komolyabb spanyol/portugál ajkú városban, de oda nem javallották, hogy ellátogassunk, lévén komoly esély van, hogy némileg kifosztva érkezünk vissza, ha egyáltalán. 

Aranymúzeum. Na ezért már érdemes volt elmenni, és szívni az egész őrültséggel. Hazatérésünk után elég nagy hírverés volt a honi sajtóban, hogy a legnagyobb európai múzeumokban vándorkiállítást tartanak a bogotai Aranymúzeum kincseiből. Ha jól emlékszem százvalahány aranytárgy tartotta lázban európát, a hírek szerint sorok tolongtak a bejáratok előtt. Nos, eredeti lelőhelyükön 50.000 ilyen tárgyacska van. A hely a kolombiai Nemzeti Bank aranykincse, az egész egy óriási páncélterem, rendes széf-ajtó a bejárat, nem tudtam lefotózni sajnos, mert a fényképezőgépemmel szinkronban egy fegyvernek látszó tárgy is megmoccant egy marcona tekintetű egyenruhás kezében. 

Én olyan szívesen leírnám, mi van odabenn, de nem tudom. A tárgyak valóban nem nagyok, de valóban sokak. És minden egyes darab gyönyörű. Káprázat. A muisca indiánok készítették, és némely tárgyak az El Dorado mítoszhoz kötődnek. A muiscák mikor új uralkodót választottak, alaposan felékesítették,  testét aranyporral kenték be, majd egy tó közepére vitték tutajjal, ahol az összes aranytárgyat a vízbe dobálták áldozatként. Persze az aranyporból is került a vízbe némi mennyiség. Erről terjedt el a legenda, hogy El Doradóban minden csupa arany. És erről az eseményről emlékszik meg a múzeum egyik legszebb darabja. Az egy csoda. Nézzétek meg!

Aztán egy szép napon felszállott velünk a vasmadár, keresztülrepültünk az Amazonas-medence felett, vissza Rióba. Az Avianca limuzinja várt, és Rio egyik legelegánsabb szállodájába, a Gloriába vitt. Ez nem a Copacabanán van, hanem Flamengo negyedben, egy kisebb öbölre és dús pázsitú parkra, valamint egy igen elegáns vitorláskikötőre néz. A gyarmati korok eleganciája elevenedik itt meg, a vacsoránál vörös eleganciába öltözött művésznő játszik hófehér zongorán - csendesen, szépen, diszkréten. A dobozos kólát ezüst jegesvödörben kapjuk. A menü elmondhatatlan. Csodálatos, pazar, finom. 

Nem nagyon élvezzük már, hazamennénk. Másnap még felmegyünk a Cukorsüvegre, némi nehézséget okoz megértetni a taxissal, a kiejtésünk nem akar alkalmazkodni a helyi dialektushoz. A hely pazar, egy félelmetes függőleges sziklafal mentén visz fel a libegő, a tetején őserdő! Hihetetlen! Egészen szürreális élmény. Majmok esznek a turisták kezéből, papagájok rikoltoznak. Csuda. Alattunk a niteroi öböl bejárata, ahol kihajóztunk másfél hónapja, balra Flamengo, jobbra Copacabana. Csodálatos, elképesztő.

Másnap nem jön értünk az igért limuzin, utolsó fillérjeinkből taxit fogadunk. Becsekkolunk az Alitalia római járatára, az olasz utaskísérő eltépi a jegyemet, nekem meg könnyek szöknek a szemembe. Európa. Végre. 

 Mit tesz az ember, ha sorsa Krétára veti pár héttel a hegyi marathon előtt?

Az első nap, talán a második nap is hever és élvezi a korlátlanul rendelkezésre álló sör és fröccs-forrást. Aztán lemegy a tengerpartra futni.

A Rethymnoi tengerpart elég hosszú volt, és hatalmas hullámok csapkodtak, mezítláb, térdig-combig a tajtékban igencsak megerőltető volt a menés, valami miatt mégis levakarhatatlan vigyor feszült az arcomra. Igen, ez Élet... Időnként a fejemet is elborította egy-egy nagyobb loccsanás, időnként majdnem magával rántott az Égei-tengerbe, én mosolyogva fenyegettem, no-no tenger, futni jöttem, nem úszkálni... A part végtelen sorában napbarnított testek, szebb és kevésbé szép emberpéldányok lesték csodálkozva, mit is csinálok én ott. 

Másfél óra elteltével végkimerülten roskadtam a homokba és jó volt...

Másnap persze nem volt kedvem futni, de egyre komolyabb sóvárgással nézegettem a távoli hegyeket. Nem csak azért mert hegyi marathonra készülök, azért mert vad kopárságukban szépek voltak, csábítóak...

Úgyhogy egy bőséges villásreggeli után némileg rápihenve futócipőt ragadtam, az iPhone-on bekapcsoltam a GPS-t, hogy vissza is találjak, és nekiindultam a hegyeknek. Találomra kanyarogtam a tekergő aszfaltutakon, elhagyott olivaligetek között, a hőség nyomasztó volt, de a friss tengeri szellő oldotta valamelyest. Lassan elhagytam a tengerparti településeket, egyre kopárabb lett a táj, egyre meredekebb az út, egyre fárasztóbb a futás. Egy elágazásnál Maroulas felé vettem az irányt, ösztönösen éreztem, arra érdemes. Egy rohadt meredek emelkedő őrizte a falut, belem-tüdőm kiköpve tántorogtam az ódon házak közé, és... És megfeledkeztem a melegről, megfeledkeztem a fáradtságról, megfeledkeztem mindenről, mert eleven középkorba csöppentem. Egynémely házikóból mintha most költöztek volna ki a velenceiek, a felhagyott olivamalom romjai, az erőd, a félig összedőlt házak között otthonosan éldegélő kisöregek, az árnyékban nyújtózó macskák.

A falu melletti kopár ösvényen töpörödött nénike cipelte a rőzsét, paraszt kapálta a szörnyen köves földet, szamarak cipelték a vizesbödönöket és girhes kecskék próbáltak lerágni valamit a végtelenségig lerágott kórókról. 

A nap felrajzszögezve az égre, csend, mozdulatlanság, lassított felvételekbe dermedő dokumentarista dioráma. Lassan végigjárom a kis utcákat, a puha, futócipős léptekkel, izzadtságban fürödve, boldogan próbálom magamba szívni a látomást. Valóság?

Vajon a tengerparton hering módjára tespedő tömegek tudják? Sejtik, érzik, hogy egy óra futásra mekkora kincset rejtenek a krétai hegyek? Vajon érdekelné őket? 

Lézeng azért pár turista, és a falun is látszik, hogy itt ott amott beindult valami restaurálás. Tovább kell mennem, nem maradhatok, futni jöttem, lenézek, látom, iszonyú messze a tengerpart. És még felfelé szeretnék. Titokzatos épület sziluettje rajzolódik ki az ég kékjére magasan felettem, az még meg kell néznem. Kifutok a faluból tovább fel egyenesen, borzasztó meredek az út, alattam egy halamas szurdok végtelen szakadék. Eljátszom a gondolattal, ha találnék ösvényt lefelé, ott kellene visszafutnom a tengerhez. 

Megérkezem az építményhez, csinos vendéglő, Taverna Fantastico. Tényleg Fantastico, a kilátás, az egész partszakasz, falvak, ligetek, cserjések. Továbbmegyek, keresem az utat a szakadékba, egyre feljebb és feljebb. Egy lánc keresztezi az utat, mellett kutyaház. Nem tudom mit és miért őriz ott az az összekuporodott elárvult kutya, mélyen a szemembe néz árnyékos kuckójából és továbbenged. Egy darabig megyek tovább, lefordulok az aszfaltútról, kecske tetemek mellett futok el, de zsákutcának bizonyul, nem erőletem tovább. Fáradt vagyok és borzalmas meleg van a kopár fennsíkon. Mire visszaérek, a kutya kikászálódott a házából, hanyatt fekve az út közepn várja a simogatást, megkapja, szegény kis elhagyatott dög, hálásan pillant utánam. A taverna látványa megérleli bennem a magyarázatot a zsebemben gyűrődő Eurókra, kérek egy sört. Kiülök a kerthelységbe, én vagyok az egyetlen vendég, az asztalra teszem  fájós lábaimat és az élet császárainak arckifejezését öltöm magamra. 

Még csábító lenne 2-3 sör, de a szállodában ingyen van, innen meg csak taxival mennék le utána, összeszedem magam, fülemben szól a rakendroll és száguldás lefele, új utakon persze, csodás villanegyedeken, olivaligeteken keresztül, a lefelé futó ember nagy barátja a gravitáció vezérli szökellő lépteimet, egyre közelebb a tenger, a város, a civilizáció, a zsúfolt főutcán vigyorogva kerülgetem a népet, a szállodaportás nevet, a sörcsap alá egyszerre két korsót teszek, emberek, ez fasza volt!

 Ez egy barlang, zsombolynak a függőleges aknabarlangokat nevezik nagyjából. 

Még ifjúkoromban volt, hogy hegymászó akartam lenni, és azt gondoltam, hogy ha úgy járok-kelek mint egy hegymászó, akkor az is leszek. Úgyhogy polárkabátot öltöttem, a kulcscsomómra karabinereket akasztottam, és csörgettem mint májerebbek a Mercikulcsot. Gondolom, inkább nevetséges voltam mint vagány, mindenesetre a miskolci magánegyetem közege nálam valódibb hegymászókat is bevonzott, és haverkodni kezdtünk, sőt mászni is jártunk a hámori sziklákra. Egy idő után már olyan ügyes voltam, hogy a Lenin fejét is megsimogattam elölmászásból -valami őrült elme egy öntött Lenin-szobrot cementezett egy nehezen megközelíthető sziklaüregbe, kezdőknek kihívás volt feljutni, a kopasz fej persze még kopaszabb volt a sok simogatástól- és lassan rájöttem, hogy a hátizsákba pakolt karabinerek bár nem csörögnek olyan szépen, de könnyebben szállíthatók.

Közeledvén a tél aztán egyre gyakrabban lilultak el az ujjaink a sziklán, mikor a Nagysanyi felvetette, hogy mi lenne, ha inkább barlangásznánk, mert ő abban is nagyon jó, és szívesen bevezet abba a világba. Nekem barlangi élményem addig csak belépőjegyes, járdás, kivilágított formában akadt, és nem mondom, hogy vad vágyat éreztem volna a sárban csúszásra. Klausztrofóbiám is volt (van), és a tériszonyom is épphogy kezdett csillapodni. De egy ilyen nagy hegymászónak az invitálását nem utasíthattam vissza.

Elmondta, hogy ahova készülünk, a Kis-Kőháti zsomoly egy 35 méteres aknával indul (beszartam), utána kúszni kell valamennyit (végérvényesen), aztán jön egy nagy terem ami szép (ez már nem is érdekelt), aztán mégegy nagyobb akna (oda menjen akinek...).

Persze mentünk. Előtte a sziklán gyakoroltuk a kötéltechnikát, nem is volt elegendő felszerelésünk, de gondoltuk, ezt majd áthidaljuk. Felbuszoztunk Répáshutára, előtte az otthonmaradottaknak meghagytuk, hogy ha este 9-ig nem érünk vissza, akkor riasszák a barlangi mentőket, havas-jeges ösvényeken baktattunk felfelé, már majdnem a hegy tetején voltunk, mikor ott volt a luk. Nagy fekete ordenáré luk, a hó miatt még feketébb volt, ijesztően tátongott a hegyoldalban.

Volt körülötte fakorlát, meg néhány termetesebb fa, a törzsük sima, nyilván minden barlangász oda kötötte a kötelét, mi is. Még szerencse, hogy a caplatástól elfáradtam, így belém jött pár szendvics, de egyébként picinkát szorongtam. Az a 35 méter az rengeteg, főleg, hogy nem is látni az alját.

Sanyi egykedvűen rendezgette a felszerelést, aztán behajintotta a kötelet a lukba, rácsatlakozott és elindult le. Egy darabig láttam a lámpáját, aztán semmit. Vártam, vártam. Aztán meglazult a kötél, mehettem. Én is ráakasztottam a nyolcasomat, lassan ráterheltem, kicsit nyúlt a kötél, szép lassan indultam lefelé. Szorítottam persze, mintha az életem múlna rajta (az is múlt, de szorítani tök felesleges...), remegett kezem-lábam. Eleinte még a lábaimmal tudtam támaszkodni, aztán kitágult az üreg, és csak pörögtem forogtam a kötélen, lassan, a  lámpám fénye pásztázta a falakat, csepegett a hólé, szállingózott az avar, lefelé nézve még mindig feneketlen mélység, Sanyi fényét nem láttam, nyilván behúzódott valami védettebb helyre. Végtelen hosszúnak tűnt, de talajt értem. Azt nem mondanám, hogy szilárd talajt, egy nagy puha dzsuvahalom van az alján, minden ami fentről beesik az ide érkezik. Legfőkébb rothadó avar, fadarabok, csontok és néhány igen kövér varangy. Gondolom ők sem jókedvükben vannak ott, mindenesetre kéznél van a kaja, és ott nem is fáznak. Csak én nem szeretem őket.

Valahogy azért elértem a szilárd talajt is, összetekertük a kötélvéget, kikötöttük egy kőhöz, nehogy egy jófej turista felhúzza, aztán megkerestük a továbbmenő járatot. Ez egy kredencajtónyi nyílás volt a lábunknál, egy igen szűk és igen lejtős cső, a tériszonyomat nyomban félre is tettem, jött a klausztrofóbia. Szuszakoltam magam át, és mondtam, hogy "énilyenhelyretöbbénem", "hogyénmekkorahülyevagyok", "ittfogokelpusztulni" ésatöbbi. Na, azért csak vége lett ennek is. Beértünk a nagy terembe, amiről annyit hallottam. 

És lássatok csodát -én azt láttam-, hirtelen elmúlt minden nyűgöm, álltam mint az ifjú Szerjózsa a gömbmoziban, és csudálkoztam. Óriási nagy volt terem. És csodaszép. Az alja ősi kataklizmák mementójaként telis-teli hatalmas kőtömbökkel, helyenként cseppkövek, csendesen csepegő víz, és a barlang mennyezetét elborították a csüngeszkedő denevérek. Mintha egy sötétszürke mohaszőnyeg lett volna, de nem az volt, hanem eleven denevérek tízezrei. Némelyik repdesett, furcsa, füttyögés-csipogásszerű hangot adtak, és hihetetlen sebességgel száguldoztak a sötétben. Eleinte ijesztő volt, aztán inkább szórakoztató. Középtájt egy cseppkő-kút, egy gyönyörű, szoborszerű derékig érő kút, a tetején kis üregbe csepeg a víz, az oldalán folyik le, csillog, káprázik a lámpa fényében. Kortyolgatunk belőle. Hihetetlen, hogy itt, a föld mélyén, senki által nem gyönyörködve épülnek ezek a csodák évezredekig, láthatatlanul, ismeretlenül. Elfog önnön öntelt kicsinységünk szorongató tudata. 

Sanyi közben megtalálta a továbbmenő aknát, beszerelte a kötelét, én maradok. El is tűnt hamar. Egy darabig tébláboltam, aztán kerestem egy nagy lapos sziklát, lefeküdtem és lekapcsoltam a lámpámat. Meg akartam tapasztalni az igazi sötétet. Mert ott tényleg sötét van. Ott nem szürődik át a felhőkön a csillagok fénye, nem pislákol távoli utcalámpa. Ott olyan igazi nagyon teljesen töksötét van, hogy ha az orromhoz teszem a kezemet, akkor sem látom. Még mikor a szemem hozzászokott a sötéthez, akkor sem. Nagyon furcsa volt. Ahogy sötét lett, és én sem motoszkáltam, a denevérek is megnyugodtak, elcsendesedtek. Csak a kis kútba csepegett a víz rendíthetetlenül. Vártam, hogy elfog a félelem, a sötétben félni kell ugyebár, de meglepő módon nem. Teljesen nyugodt voltam, valami hipnotikus nyugalom, valami csodás relaxáció uralta testemet-lelkemet. Megszűnt a tér, az idő, a világ, a minden. Nem tudom meddig tarthatott, lehetett pár perc és pár óra ugyanúgy, egyáltalán nem érzékeltem. 

Aztán hallottam Sanyit csörömpölni, lassan a fénye is kibukkant az aknából majd ő maga is. 

Ideje volt távoznunk. Csodát otthagytuk, kuszoda, törmelékhalom, fel a kötélen -nehezen ment nagyon-, aztán usgyi a faluba. A  buszig volt kis időnk, bekajáltunk, aztán a buszmegállóban találtunk egy megfagyni készülő ittas polgárt, akit hazakisértünk, miközben elment az utolsó busz. A faluban nem volt telefonfülke, vagy nem működött, reméltük, hogy nem küldik ki hiába a mentőket értünk, mert a hazajutásunk elég bizonytalanná vált. Végül nekivágtunk a havas országúton, 15 km, szerencsére felvett egy kocsi, úgyhogy a részeg is életben maradt, és a barlangi mentők sem keresgélték hiába a tetmünket a zsombolyban. Én viszont rászoktam a barlangászásra, és sok kellemes élményt szereztem magamnak a következő években ezzel.

 Interlaken-Ost pályaudvar, szombat reggel. Már megint itt téblábolok, sok futócipős alak között vergődök a kijárat felé. Az arcokon feszültség, egy óra múlva rajt. Gurulósbőröndös japán turisták próbálnak átvergődni, esélyük sincs, nem látunk, nem hallunk, csak a Kleine Scheideggi célt látja mindenki. Pedig milyen rohadt messze van... Bohócruhás zenészek cihelődnek a vonatra, sok órával később, végkimerültség, a lét és nemlét határán egyensúlyozva Allmendnél látom őket újra, és mennyire örülök nekik!

Pénteken elég komoly kétségeim voltak. Szakadó esőben vertem fel a sátrat a grindelwaldi kempingben, bár a sátorponyván kopogó cseppek kellemes altatónak bizonyultak. Reggelre viszont kellemes az idő. Nem vártam a kis fogaskerekűre Grundon, felsétáltam az állomásig, ez már szinte hagyomány...

Melegítés, nyújtás, kocogás a parkban, aztán beállok a sorba, taps, visszaszámlálás, durr durr, és indulunk. Lassan, mosolyogva, kellemes hangulatban, kocogva tesszük meg az interlakeni tiszteletkört, a boltosok, a patikusok, a turisták, mind kinn az utcán, mosoly, szurkolás, mintha csak tegnap jártam volna erre, patikus bácsi, nem tetszik megismerni?, minden olyan otthonos. 5 km-nél érünk ki a városból, aluljáró az autópálya alatt, többen belesétálnak az emelkedőbe, ők nem hegyi marathonra jöttek? vagy csak takarékoskodnak az erejükkel. Néhány óra múlva nagy szükség lesz rá. Böningen, tópart, meseszép táj. 

10 km ig síkságon megyünk, átfutunk a fedett hídon, aztán Wilderswil és Gsteigwiler között kezd emelkedni,  nem túl durván, de érezhetően. Itt már vannak pontok, ahol lassítunk...  Laza, turistaösvényes, szekérutas szakasz jön a falu után, most nem emelkedik, széles a völgy, vadászok lődöznek, messzire visszhangzik a sziklafalak között. Mellettünk a vonat a szurkolókkal, integetünk, ők is, füttyögés, vigyorok. Önbizalom dögivel. Mondjuk fura is lenne, ha már itt kétségeink lennének... Gyors vagyok, és azzal áltatom magam, hogy nem túlságosan, de nem merek visszavenni a tempóból, szükségem lesz még ezekre a megspórolt percekre. Utólag úgy gondolom, ez nem volt bölcs döntés, pihennem kellett volna. De annyira élveztem. 

Zweilütschinennél átkelünk a Schwartze Lütschine felett, innentől a Weisse Lütschine völgyén folytatjuk az utat. Csodás, pazar a táj, továbbra is a vonat mellett megyünk, árnyas fák alatt kellemes ösvényen, emelkedik, mostmár rendesen, de nem vészes. 

(Csak megjegyzem, 26 km-ig van kb 350m szint, a maradék 16-on 1500 )

Lauterbrunnen előtt a kis híd, fel-le, fel-le, aztán meredeken fel, be a városba. Óriási ünneplő tömeg, a szpíker hergeli őket,  a svejci nép amúgy is szeret ünnepelni... Fotósok hada, szurkolók, minden zajkeltő eszközzel, zenekarok, egy csaposlány macskának maszkírozva, nyuszifülekkel, nevetve kínálgatja a söröskorsót a futóknak, a kerthelység közönsége tapsol, itt nem lehet nem vigyorogni. 20km, hegynek fel, mi az mikor itt ennyire örülnek nekünk! Ha volt is kis fáradtág, az eltűnik, imádom ezt a helyet, ezért jövök évről évre. 

Kiérünk a városból, a tempó még klassz, persze a hatalmas lelkesedés lassan ismét átadja helyét az elmélyült monotonitásnak. A trümmelbachi vizesések most is gyönyörűek, futólag feltűnik, hogy most nem ül a harmonikás bácsika a falu szélén - mi lehet vele? már úgy megszoktuk... Tavaly itt basejumperek hasították a levegőt, most siklóernyősöket látok, gyönyörű lehet onnan nézve is.

Kezdek kicsit erőlködni. lehet, hogy itt kellene egy kicsit sétálnom, lehet, hogy megint hülye vagyok, hogy erőltetem, de közben élvezem is, és tudom, hogy 26-nál jön a séta, akkor pihenek. De egyre nehezebb. Lassítok, néhányan elmennek. 

Jön a nagy emelkedő. Brutális. Itt 3km-en megyünk annyi szintet, mint eddig összesen. Tartom a tempót a tömeggel, de nehezen. Nagyon fogy az erőm, rossz a kedvem. Kicsit. Tekergünk fel-le, aztán béerünk Wengenbe, az utolsó város az úton, már azért jó magasan. Itt nincs akkora tömeg, mint Lauterbrunnenben, de azért elég nagy a fesztivál. Csodás érzés, megint sikerül egy kicsit megfeledkeznem a fáradtságról. Különben is csak menni kell, menni, menni, menni, és ha ezt elég sokáig következetesen csinálom, akkor egyszer csak célba érek. Egyszerű nem? Ígyhát megyek. A völgy már rég alattunk, a vizeséseket felülről nézzük. Ezt nem lehet megszokni. ez csoda. Az a jó ebben a versenyben, hogy tele van ilyen pillanatokkal. Amikor elfelejted a nyűgöt, mert rabul ejt a táj szépsége. Vigyor a teleobjektíveknek, próbálok valódi futómozdulatokat tenni. Integetés. Nagyot merítek a közönség szeretetéből - a következő pár órában már nem lesz ilyen. Jön a nagy kopár kihalt alpesi menet.

A város után még vannak szórvány házikók, egyre feljebb, egyre nehezebben, szekérúton, nyögve. Az allmendi vendéglőnél ott a bohócruhás zenekar, épp pálinkáznak, mint egy rendes rezesbandától elvárja az ember. Aztán a karnagyuk int, és megint vigyorgunk. Hihetetlen, de még senki nem elkeseredett, senki sem erőlködik. Csak megyünk. Előre, előre, előre, már csak 7 km, de milyen. Az év leghosszabb 7 kilómétere.

Visszanézek, messze alattam már Wengen is. Ha itt megállok, akkor is nagy csávó vagyok. De miért ne menjek? Igaz, hogy a lábaim helyett tűzoszlopok vannak, nem is merek rájuk támaszkodni,  a karjaim meg zsibbadnak, azokra sem tudnék. Mindegy, minél többet lépek előre, annál közelebb jutok a célhoz.

Az erdőn túl lesz egy masszírozó hely, gondoltam, ott megállok pihenni. Az első évben muszájból, tavaly már inkább kedvtelésből tettem. Most a kettő között vagyok. Nem görcsölök, de nagyon fáradt vagyok. Alig várom a helyet, leülök. Szemben az Eiger, Mönch, Jungfrau, a gleccserekkel szemtől szembe, közben két kedves hölgy gyúrogatja a besült futóműveket. Megint nevetnem kell. A nap ragyog, boldog vagyok, nagyon jó, ezért megéri nyűglődni. Hiába tudom, hogy még több mint egy óra kínlódás lesz, itt és most fantasztikusan érzem magam. 

Elindulni azért nehéz... Tíz-tizenöt lépés kell mire egyáltalán hajlítani tudom azokat a nyomorult virgácsokat. és csak fel, csak fel. 

Aztán egy lankásabb rész, lejtő, az utolsó ellenőrzőpont, Wixi, 38,5 km, magam is meglepődök, de futok, lendületesen futok (én így érzem, a kívülállók lehet, hogy egy botladozva vánszorgó alakot látnak...), még futok, aztán az utolsó, legdurvább, a Jungfrau-Marathon eszenciája következik. A következő két km-en kb 400 szint van, ez túrának is durva, ez a legkeményebb tátrai emelkedőkhöz hasonló. És már kissé fáradt a csapat. Die letzte Reserven, sóhajtja egy ősz bácsi, hát igen. Innentől csak a dafke visz. Botladozunk a köveken, minden lépés fáj. Itt már nincsenek kemény fickók. Persze integetünk a skót dudásnak, meg a havasi kürtösöknek, persze, visszamosolygunk a hébe-hóba felbukkanó szurkolókra. És a táj, a táj, azzal továbbra sem lehet betelni. Tavaly itt köd volt, most csodaszép. A moréna élén megyünk, mellettem egy öregúr begörcsöl, segítek neki, nyújtogatom a lábát, legalább addig is pihenek. Továbbmegyünk, mormol egy tenkjút. Vagy nem is tudom, lehet, hogy csak biccent. Ez nem a fábrisanyis mondatfűzérek helye. Itt egy pillantással bármit el lehet mondani. Megyek, megyek. Aztán lefekszem a fűbe. Többen kérdezik, kell-e segítség, nem, nem csak élvezem a kilátást, mert az itt tényleg csodálatos. Itt is.

Vége. Elértük a legmagasabb pontot, innen másfél km lejtő a célig. De már lefelé sem tudok futni, csak botladozok, nem baj, nem számít. Egy nehezebb lelépésnél nénik segítenek, jó kondiban lehetnek ők is, 4000 futó... Nevetnek. Én is, pedig... Aztán a 42-es tábla és a célkapu. Ugrálok, dobálom a karjaimat az égnek, aztán lassan botorkálok sörözőhöz. Kiégtem, testem, lelkem, teljesen üres. Nem fáj, nem örül, semmi. Egy üres héj botorkál.

Belebotlok az esztergomi srácokba, büszkék lehetnek magukra. Egy véletlen kocsmázáson meséltem nekik erről, már másodszor jöttek. Melléjük fekszem haldokolni, jó ott heverni, minden szép és minden jó, csak ne kelljen megmozdulni.