Abban a szezonban elég sokat sikerült síelnem, és elég jól is ment a dolog. Esztert is próbáltam tanítgatni, de még csak két éves volt, inkább csak a hóban hentergés jelentett neki élményt. Én viszont nagyon benne voltam.
Elmentünk egy nagy családi-baráti sízésre Planneralmba, és kis földi paradicsomba jutottunk. Óriási hó mindenütt, az apró házikók, szállodák alig látszottak ki, kis mesevilágban éltünk.
A szobánk üvegfalával szemközt hatalmas, szűz hegyoldal meredezett, minden nap áhítattal néztem. Bátor lehet, aki itt lesíel, elmosódott nyomokat véltem látni, talán volt, aki megpróbálta?
Pár nap intenzív pályasízés után elég vagánynak kezdtem érezni magam, közben szakadt a hó, eltüntetett minden nyomot. Aztán egy szép nap reggelén friss nyomok a nagy hegyoldalon. Gondoltam, én lehetnék a következő. Tréningképpen felcsatoltam a túralécet és egy könnyebb, eldugott hegyoldal felé vettem az irányt. Csak az orrom után mentem, lihegve kaptattam fel egy szép csipkés gerincre, a legfelső felvonó is messze alattam, csodálatos puha selymes világban bolyongtam. Meredek, szűzhavas völgyeken siklottam, remekül ment, porzott a hó, újabb meredélyre kaptattam fel, újabb élmények... Visszafelé egy jó levezető száguldás a pályán, és lélekben felkészültem a másnapi kihívásra.
A reggeli napsütésben alaposan szemügyre vettem a nagy hegyoldalt. Az épületekhez kötve próbáltam memorizálni a várhatóan nehéz részeket, megállapítottam, hogy sem szakadék, semmi egyéb nem lesz az utamban, kisebb facsoportok segítésgével kijelöltem az irányt, aztán fel a fókát, és nekivágtam fel az egyik pálya mellett. A korai sízők csodálkoztak a felfelé araszoló alakon, de alig láttam őket. Csak a cél, a hegycsúcs volt előttem. Meg egy korábban kelő sítúrázó nyomai, ennek örültem, mert közelről nézve korántsem volt egyértelmű az irány. A nap ragyogott, a dzseki, a polár hamar bekerült a hátizsákba. Már messze alattam volt a síterep, mikor rövidíteni akartam, de egy ronda teknőbe keveredtem, ahonnan sehogy sem tudtam kivackalódni, morcosan visszafordultam az eredeti nyomvonalra. Jó sok energiát kivett belőlem, de a hó ragyog, a táj gyönyörű, és még mindig élvezem a menetet. Nemsokára szembetalálkozom a nyomtaposóval, vidáman szlalomozik az elképesztően fehér hegyoldalon, csillámlóan porzik a hó minden elegáns fordulójánál. Ő a könnyebb utat választotta lefelé, elhatározom, ha a nagy meredek kifog rajtam, erre kerülök. Itt tuti, hogy biztonságosan lecsúszom, nincs értelme kockáztatni. Vigyorogva üdvözöljük egymást, két magányos utazó a hófehér óceánon...
Félórával később látom, honnan fordult vissza, nekem még sok van hátra. A menekülőutakat memorizálom magamban, sűrűn hátrapillantok, minden kő, minden facsoport -egyre ritkábbak- fontos tájékozódási pont lehet. Alattam a síterep, a falu, gondolkodom, vajon gyermekem látja-e végtelenül lassú araszolásomat. A világ eltávolodik, a felvonók hangja sem hatol fel idáig. Csak én vagyok, a hegy, a napfény. Tudom, hogy a legmagasabb pont a házunkkal szemben van, ott kell majd egyenesen lecsúsznom. Ha.
Már a gerincen csoszogok, meglep, milyen keskeny. A túloldalon brutális szakadék, már nemcsak az erőfeszítéstől lihegek, a félelem is kezdi csavargatni a gyomromat. Egyre lassabban, bizonytalanabbul haladok, kell ez nekem? Semmit nem szabad kockáztatnom, de a nyomaimon könnyen vissza tudok menni ha szükséges. A kilátás csodálatos, inkább csak tudomásul veszem, mint élvezem. Agyammal fotózok, tudom, a túra végén elengedhetem magam annyira, hogy gyönyörködjek az emlékképekben, addig nem lankadhat a figyelem. Bár tudom, hogy bőven belül vagyok a biztonsági határaimon, itt a legkisebb fegyelmezetlenségnek is következményei lehetnek. Jó esetben csak kellemetlenek.
Megtalálom a rajthelyet, borzasztó kitett, pár méterrel lejjebb ereszekedek, de ott sem találok vízszintes szerű helyet, elég kényelmetlen pózban szerelem át a cuccot. Itt a szél is erős, a fóka folyton rám ragad, küzdök vele mint Laokon a kígyóval mire beszuszakolom a hátizsákba. Végre fixen a léc a lábamon, a bakancsomat is megszorítom, polár, dzseki felugrik, még egy pár panorámakép a kamerával -ha már felcipeltem-, még egy utolsó gyönyörködés, kis narancslé, csoki. Nyugalom, csend. Csak a szél süvít a szemüvegem körül, a felszerelésemen minden lógó, lifegő bizbaszt fixáltam, botjaimra támaszkodva adok magamnak egy kis időt...
Lassan lecsillapodik a lihegésem, lassan tudatosodik bennem a kaland. A cél pont alattam, a szálloda ablaka csillog, vajon ott van mögötte a kiscsaj? Mondtam neki, hogy figyeljen, mondtam, hogy várjon reggelivel, de egy kétévesnek még annyi fontos dolga van. Játszás, miegyéb. Mindegy, elindulok.
Az oldal olyan meredek, hogy csak két-három fordulónyi távolságot látok be magam alatt. A puszta állás is nehéz, a lécek orra a levegőbe kandikál. Milyen jó, hogy sárgák, legalább jól látom őket. Tudom, hogy az első néhány kanyar lesz a döntő, lelkileg mindenképp. Gondolokodom, hogy balra kerüljek, ez itt túl meredek, de megpróbálom. Kis lökés a botokkal, kis lendítés a lábammal, és már is fékeznem kell, hihetetlen a gravitáció, nem engedhetem meg, hogy felgyorsuljak, a porhó felfröccsen a nyakamig, a kesztyűm a havat súrolja, bal és jobbforduló, lendületből még kettő, a terep lassan kibontakozik alattam, csodálatos, ez kurvajó, álljunk meg, nem kapok levegőt, a combjaim vörösen izzanak, felnézek, jó sokat jöttem, a nyomaim szabályos sinusgörbeként csillognak, legalább lentről nézve úgy fog látszani, mintha szépen síeltem volna, én inkább küzdelemnek érzem. Gyerünk tovább, három-négy fordulóként pihi, lihegés, remegés. Közvetlenül alattam eltűnik minden, emlékszem, ezt a teknőt kinéztem lentől, ki kellene kerülni, bár most úgy érzem, meg tudnám csinálni, jobb a békesség, kicsit balra megyek, a teknő már mellettem, nem vészes, de kár lett volna kockáztatni. Még mindig messze a felvonók felett vagyok, de már rengeteget jöttem le, a szél elállt, izzadok mint a ló, a terep szelídül, bár még mindig messze meredekebb a legdurvább fekete pályánál. A hó minősége pazar, itt már nem kell erőlködnöm, puszta gyönyörrel hasítom a fehér végtelent, kurjongatok, combig, könyékig süppedek a csodába, aztán felemelkedek, a testem átfordul, és újra belemerülök, Síelés ez, nagybetűvel, szaggatnak az izmaim, de nincs lelkierőm lassítani, intenzíven élem át a valóságot, az arcomon vigyor, átadom magam a világegyetemnek. Ezért a pár percért megérte megszületni.
Facsoporthoz érek, itt van egy laposabb rész, lassítok, azonosítom az irányt. A falu előtt lesz egy patak ezt ki kell kerülnöm, messzebb, jobbra látok egy szép lejtőt, úgy látom, túlságosan balra tartottam eddig, átcsúszok, a lejtő hosszú mezőben végződik, itt nem kell lassítanom, a derékig érő szűzhóban aztán a fáradtság elengedi a lábamat, óriási hátraszaltóval zuhanok a tollpaplanba, biztos látványos volt, talpra gördülök, és tovább, egyre nagyobb a tempó, egyre lankásabb a terep, már nem kanyargok, nyílegyenesen siklok, el szeretném érni az utca végét, semmi kedvem a szűz hóban gyalogolni.
A legszélső háznál kifújom magam, ritkán érzett boldogság, új emberként, baktatok végig a kis utcán, lécem a vállamon, már nem az az ember vagyok, aki elindult felfelé.
Az ablakban ott vigyorog a gyerkőc, állítólag végig nézte, szurkolta a mutatványt az asztalon állva, büszkén nézünk egymásra, jó mulatság volt.
Később ismeretlen emberek jönnek gratulálni a sítárolóban, és titkos elégedettséggel nézem, ahogy a nyomaimat mutogatják egymásnak... Szerintem a vigyorom elárulja, hogy én voltam, délután a pályákon minden eddiginél könnyedebben száguldozok.
Másnap felmegyek újra, hogy kiegyenesítsem a nyomot, de a szél és a köd visszafordít, a lankás részen jövök le, mit számít. Aztán hullni kezd a hó, és talmi dicsőségem elvész a természet végtelenjében, letörli a táblát, hogy jövő héten másik síző mondhassa el: én rajzoltam az első nyomot a hegyoldalra.
