HTML

Gaborchi

"Kitartás Jerzy, átutazók vagyunk." (T.) Egy turista megállt egy eldugott-elhagyatott hegyi faluban. A bolt előtt egy öregember ült, megszólította: -Bátyám, modja, van valami nevezetessége ennek a falunak? -Én azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez itt a világ közepe. Ha innen elindul, bárhová eljuthat.

Naptár

május 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Friss topikok

2009.07.21. 14:16 Gaborchi

Santa Marta, Colombia (Dél-Amerika IX.)

 Santa Marta egy kikötőváros Kolumbiában, és ennél többet akkor sem tudnék mondani róla, ha faggatnának, részint mert az események 15 évvel ezelőtt zajlottak, részint mert a "Félelem bére" szereplőihez hasonló menekülési késztetésünk nem tette lehetővé az alapos tájékozódást. 

Tudtuk, hogy ebben a városban el kell hagynunk a hajó viszonylagos biztonságát, és azt is, hogy közel 10.000 km-re vagyunk otthonról. Ráadásul Rio de Janeiro-t útba kell ejtenünk, lévén, onnan van repjegyünk hazáig. Az csak 5000 km :-). Semmiség ez egy vadidegen, és érzékelhetően ellenséges világban. Vagy csak mi érezzük ellenségesnek? Alapvetően mindenki barátságos egyébként, a bolti tolvaj is mosolyogva nyúl a zsebünkbe, de már megszoktuk. 6 hete vagyunk úton ebben a valószínűtlen világban, lassan belerázódunk. Persze fokozatosan kapjuk az ingereket - Brazília még egész civilizált volt. 

Gyerekek. Az emberben -legalábbis az ilyen, relatíve civilizált világban felnevelkedett emberben - van egy ösztön, miszerint gyereket nem bántunk. Igen ám, de amikor több száz utcagyerek állja körül a taxit, kunyerálni, lopni, isten tudja mit akarnak, a legagresszívabb légy- vagy szúnyogfelhő sem riasztóbb náluk, sokan vannak, baromi ellenségesek, és nem tudsz ellenük védekezni, mert gyereket nem bántunk. Nem tudsz, amíg nem realizálod, hogy ezek minden félelem és gátlás nélkül eltipornak, széttépnek, agyonnyomnak. Aztán felocsúdtunk, és a legerősebb tengerészek utat vágtak közöttük, mint a sásban, szétlökdöstük, szétrugdostuk a bandát, de a gyomorforgatóan kellemetlen érzés már a miénk marad örökre...

Utolsó este, mintha csak a mi tiszteletünkre szólna, látványos tüzijáték a kikötő fölött, valóban pazar, mi pedig elgondolkodva kortyolgatjuk búcsúzó italainkat a fedélzeten. Az otthonunk volt ez a rozsdás vasteknő több mint egy hónapon át, az arcok bevésődtek az agyunkba, emberek, sorsok, konfliktusok, akik kénytelen közösséget vállaltak velünk, akik még pár napig talán beszélnek róla, hogy volt itt pár civil, aztán úgy elfelejtenek minket, mintha itt sem lettünk volna soha. Akiknek otthona az óceán, akik mennek, mennek folyton, és hordják a hátukon a világot.

Délben indul a gépünk Bogotába, az ügynök megígéri, kilencre értünk jön a kikötőbe.  Nem jön. Őrült telefonálgatás, 11 körül mosolyogva megérkezik, minden oké, el fogjuk érni a repülőt, még bőven időben vagyunk. Elég sokat kanyorog az út a tengerparti hegységen keresztül, a platón ülünk, forró szél fúj... A reptér kis vidéki buszpályaudvarhoz hasonlatos ha nem számítjuk a leszállópályát a fák között. Mindenki alszik, 12-kor még csak mi vagyunk ott, lassan gyülekeznek a nénik a kosarakkal, aztán felélednek a vámosok is, végül nagy dübörgéssel leszáll egy szép új 737-es. A vámosok rögtön rohannak a leszállópályára, friss kávét visznek a pilótáknak, kellemes beszélgetés alakul ki, itt semmi nem sürgős senkinek. Menetrend? Kit érdekel. 

Lassan azért felszállunk,  irány Eldorádó.

1 komment

Címkék: utazás eldorado dél amerika bogota


2009.07.21. 13:29 Gaborchi

Ember a Holdon

 Ma 40 éve. A téma milliószor elcsépelt, érdekes adatok és városi legendák szövevénye. 

Egy hidegháborús győzelem, tudományos kutatásnak álcázva. Néhány hős a képernyőkön és sokszázezer kuli a háttérben. 

Akit érdekel, komolyan érdekel a téma: Dancsó Béla: Holdséta című könyve megkapó részletességgel kíséri végig az utat, Földtől a Holdig. 

Azért ha felnézünk, oda fel messze, arra a sajtszínűnek látszó gömbre, emeljük meg kalapunkat embertársaink előtt, akik odafönt sétafikáltak, és azok előtt is, akik segítették őket útjukon.

Láttam a Holdkompot az Air & Space múzeumban, ugyanott volt alkalmam megsimogatni egy darabot abból a fekete és hideg kőből. És láttam Cape Canaveral-en az indítóállványt, láttam a Saturn V. rakétát. Én elhiszem, hogy ott járt az ember.

It's one small step...

1 komment


2009.03.11. 22:39 Gaborchi

Kartahéna. (Dél-Amerika VIII.)

 Cartagena de Indias, Colombia. 

Szép név. Áll a levegő a hajó felett, a Karib-tenger felszínét mintha kifeszítették volna. A legfelső dekken van egy kis menetszél, itt sülünk pecsenyére. A part már megszokott látvány, nincs túl messze. A hídon nézegetjük a navigációs térképeket. Cartagena kikötőjébe két öblön keresztül lehet bejutni. A közelebbi a térkép szerint le van zárva. Egy vastag vízalatti lánccal. Még Francis Drake idejéből. Ez egy ilyen város. Ma inkább a turistákat védi a lánc a túlzott hajóforgalomtól, gondolom. 

Lassan megkerülünk egy hatalmas szigetet, és egy csendes lagúnán úszunk vissza a város felé. Körülöttünk kis csónakok cikáznak, seftelni akarnak, integetünk, nem túl lelkesen. Valahogy félünk. Kolumbiáról annyi mindent hallottunk... Állítólag épp polgárháború van. 

A kikötő. Semmi. Elég sok dél-amerikai kikötőt láttunk már az elmúlt hetekben. Lassú bürokraták, szörnyű meleg, olajszag, koszszag, büdösszag. Pára. Mire kisétálsz, elmegy a kedved az életttől és araszolnál vissza a légkondicionált kabinba. Azon viccelődünk (viccelődünk? próbáld ki: negyvenegynéhény fokban, 98 százalékos párában viccelődj...), hogy biztos ezért ilyen jók a dél-amerikai focisták. Aki ilyen klímában futni tud, mérsékelt égövön övé a világ.

Azért éjjel bevetjük magunkat a városba. Elég sokat megy a taxi ocsmány környékeken által, mígnem kivilágított középkori épületek kezdenek feltünedezni. Városfal. Helyenként 10-20 méter széles, a tetején országút. Kitüremkedik a tengerre. Beérkeztünk a sötét (de szépen kivilágított) középkorba. A város él. A macskaköveket patkók dobognak, konfliskerekek csattognak. A lepukkant öreg taxik kicsit háttérbe húzódnak, átadják helyüket a konkvisztádorok és Bolivár korának. Ezt a turisták is értékelik. Minden sarkon bazár, minden épület nyitva. A Karib-tenger hullámai csendesen csattognak a vastag falakon. Nincs modern épület, az egész város egy nagy élő skanzen. (Mármint az óváros természetesen.) Kis séta után hamar megszomjazunk. A várofal mellett találunk egy decens bárt, La Vitrola. Pár évvel később nagy örömmel láttam, hogy a National Geographic fotósa is ezt az intézményt választotta a Cartgena Nights című esszé egyik sarokkövéül.  A kerthelység üres, örömmel letelepedünk. Lábainkkal lóbálunk a macskaköveken, mellettünk a monumentális városfal (megkerülhetetlen szimbóluma Cartagenának, nem lehet említés nélkül hagyni még egy-két bekezdés erejéig sem), felettünk valamelyik ősi katedrális tornya. Jellegzetes nyitott harangtorony. A házak falából kitüremkedő, zsalugáterekkel fedett faerkélyek. Búsan kocogó konflislovak. Lassan bámészkodó turisták és nem kevésbé lassan bandukoló barnabőrű fehéringes helybéliek. Lelassul az idő. Rövidesen rájövünk miért nem ül kinn senki. Nem a szúnyogok miatt, szerencsére itt ilyesmi nincs. Csak irdatlan meleg és pára. Éjjel egykor felkerekedünk és bevonolunk a légkondicionált helységbe. Később annál mellbevágóbb élmény kijönni. 

Másnap egy nappali városnézést is beiktatunk. A taxinak (hasonlatosan a tegnap éjjelihez) hiányoznak az oldalsó ablakai. Minek is. Egyébként is iszonyú ócska kis Opel szerű képződmények, legalább 20-30 évesek, Chevrolet és Buick néven. 

Nappal kissé más a világ. Él a város, ami folyamatos forgalmi dugókban nyilvánul meg. Nem csak autók, de a gyalogosok is túl sokan vannak. Még melegebb van. Pára, homály. Tömeg. Éjjel sokkal szebb volt, azért hősiesen végigjárunk mindent, és lógó nyelvvel roskadunk le a beachre a felhőkarcoló-hotelek tövébe. Itt nemcsak kolumbiai mércével, hanem objektíve is remek a közbiztonság, a drogbárók, akik ebül szerzett milliárdjaikat ide invesztálják nem engedhetik meg maguknak, hogy az álomhajó-rakománynyi turista rossz szájízzel távozzon. A homok forró, a tenger 29 fokos. Nem mondom, hogy felüdítő élmény. Télen, mikor kinn havazik, remek elmerülni egy 30 fokos termálmedencében, node amikor kinn 42... Nem is fürdenek túl sokan. Még egy kicsit nézzük a várost, még egy kicsit vásárolgatunk, szuvenírezünk, még elmerülünk a forgatagban. Látunk tigrist sétáltató úriembert, megcsodáljuk a Smaragd románcából ismert tarka autóbuszokat, a középkori palotákat, a kitüremkedő középkori erkélyeket, -éles kontrasztban a rakoncátlanul és minden látható cél nélkül tekergőző villanydrótokkal-, még egy séta a városfalon, egy szippantás a középkori levegőből. Még egy kicsi láblógatás a kerthelységben, még figyeljük a türelmes helyieket, akik olyan irigylésreméltó sztoikus nyugalommal viselik a dugókat -amit esetleg az okoz, hogy két ismerős épp a kereszteződés közepén kezd el beszélgetni. Senki sem siet, hová is persze.

Valahogy mégis érezzük, ez a béke szigete még nem az igazi Kolumbia. És tényleg nem az. Rövidesen Santa Martába érünk és elkezdünk nagyon vágyni Európába....

Szólj hozzá!

Címkék: utazás középkor hajó eldorado dél amerika cartagena


2009.03.11. 22:00 Gaborchi

A döglött kutyák városa (Dél-Amerika VII.)

Venezuela felé közeledve egyre idegesítőbb problémaként vetődött fel hazajutásunk problémája. A hajó célja ugyanis Kolumbia és Mexikó érintésével New Orleansba készült, ahol a parti őrség egyszerűen nem engedte volna kikötni, amíg vízum nélküli egyedek (mi) vannak a decken. Mexikó akkor még vízumköteles volt (még pár hétig!), a kikötőtől a reptérig a hatósági transzfer (fegyveres őrökkel és az ellátásukkal) fejenként 3500 USD lett volna ha jól emlékszem (vagy valami hasonló összeg). Kolumbia akkoriban polgárháborús övezetnek számított a hírek szerint, ott igazán nem volt kedvünk partra szállni. Marad Venezuela. Megpróbáltuk a hajóról a Rio-Roma repjegyeinket átbookoltatni Caracas-Romára táviratilag, nem sikerült. Javasolták, menjünk be a Caracasi reptérre, majd ott.
Közben varázslatos partok mentén hajóztunk. Dél-Amerika karibi parjtjai mentén komoly nagy hegyláncok húzódnak, a hajóról felhőbe vesző csúcsokat láttunk, buja vegatációval. A hőség elviselhetetlen volt, minden párában úszott, naplementekor kicsapódott az egész, folyt a víz a fedélzeten. Nagyon nem volt szívderítő.

Szólj hozzá!


2009.03.02. 11:40 Gaborchi

Meredek (Planneralm 2006)

 Abban a szezonban elég sokat sikerült síelnem, és elég jól is ment a dolog. Esztert is próbáltam tanítgatni, de még csak két éves volt, inkább csak a hóban hentergés jelentett neki élményt. Én viszont nagyon benne voltam.

Elmentünk egy nagy családi-baráti sízésre Planneralmba, és kis földi paradicsomba jutottunk. Óriási hó mindenütt, az apró házikók, szállodák alig látszottak ki, kis mesevilágban éltünk. 

A szobánk  üvegfalával szemközt hatalmas, szűz hegyoldal meredezett, minden nap áhítattal néztem. Bátor lehet, aki itt lesíel, elmosódott nyomokat véltem látni, talán volt, aki megpróbálta? 

Pár nap intenzív pályasízés után elég vagánynak kezdtem érezni magam, közben szakadt a hó, eltüntetett minden nyomot. Aztán egy szép nap reggelén friss nyomok a nagy hegyoldalon. Gondoltam, én lehetnék a következő. Tréningképpen felcsatoltam a túralécet és egy könnyebb, eldugott hegyoldal felé vettem az irányt. Csak az orrom után mentem, lihegve kaptattam fel egy szép csipkés gerincre, a legfelső felvonó is messze alattam, csodálatos puha selymes világban bolyongtam. Meredek, szűzhavas völgyeken siklottam, remekül ment, porzott a hó, újabb meredélyre kaptattam fel, újabb élmények... Visszafelé egy jó levezető száguldás a pályán, és lélekben felkészültem a másnapi kihívásra. 

A reggeli napsütésben alaposan szemügyre vettem a nagy hegyoldalt. Az épületekhez kötve próbáltam memorizálni a várhatóan nehéz részeket, megállapítottam, hogy sem szakadék, semmi egyéb nem lesz az utamban, kisebb facsoportok segítésgével kijelöltem az irányt, aztán fel a fókát, és nekivágtam fel az egyik pálya mellett. A korai sízők csodálkoztak a felfelé araszoló alakon, de alig láttam őket. Csak a cél, a hegycsúcs volt előttem. Meg egy korábban kelő sítúrázó nyomai, ennek örültem, mert közelről nézve korántsem volt egyértelmű az irány. A nap ragyogott, a dzseki, a polár hamar bekerült a hátizsákba. Már messze alattam volt a síterep, mikor rövidíteni akartam, de egy ronda teknőbe keveredtem, ahonnan sehogy sem tudtam kivackalódni, morcosan visszafordultam az eredeti nyomvonalra. Jó sok energiát kivett belőlem, de a hó ragyog, a táj gyönyörű, és még mindig élvezem a menetet. Nemsokára szembetalálkozom a nyomtaposóval, vidáman szlalomozik az elképesztően fehér hegyoldalon, csillámlóan porzik a hó minden elegáns fordulójánál. Ő a könnyebb utat választotta lefelé, elhatározom, ha a nagy meredek kifog rajtam, erre kerülök. Itt tuti, hogy biztonságosan lecsúszom, nincs értelme kockáztatni. Vigyorogva üdvözöljük egymást, két magányos utazó a hófehér óceánon...

Félórával később látom, honnan fordult vissza, nekem még sok van hátra. A menekülőutakat memorizálom magamban, sűrűn hátrapillantok, minden kő, minden facsoport -egyre ritkábbak- fontos tájékozódási pont lehet. Alattam a síterep, a falu, gondolkodom, vajon gyermekem látja-e végtelenül lassú araszolásomat. A világ eltávolodik, a felvonók hangja sem hatol fel idáig. Csak én vagyok, a hegy, a napfény. Tudom, hogy a legmagasabb pont a házunkkal szemben van, ott kell majd egyenesen lecsúsznom. Ha. 

Már a gerincen csoszogok, meglep, milyen keskeny. A túloldalon brutális szakadék, már nemcsak az erőfeszítéstől lihegek, a félelem is kezdi csavargatni a gyomromat. Egyre lassabban, bizonytalanabbul haladok, kell ez nekem? Semmit nem szabad kockáztatnom, de a nyomaimon könnyen vissza tudok menni ha szükséges. A kilátás csodálatos, inkább csak tudomásul veszem, mint élvezem. Agyammal fotózok, tudom, a túra végén elengedhetem magam annyira, hogy gyönyörködjek az emlékképekben, addig nem lankadhat a figyelem. Bár tudom, hogy bőven belül vagyok a biztonsági határaimon, itt a legkisebb fegyelmezetlenségnek is következményei lehetnek. Jó esetben csak kellemetlenek.  

Megtalálom a rajthelyet, borzasztó kitett, pár méterrel lejjebb ereszekedek, de ott sem találok vízszintes szerű helyet, elég kényelmetlen pózban szerelem át a cuccot. Itt a szél is erős, a fóka folyton rám ragad, küzdök vele mint Laokon a kígyóval mire beszuszakolom a hátizsákba. Végre fixen a léc a lábamon, a bakancsomat is megszorítom, polár, dzseki felugrik, még egy pár panorámakép a kamerával -ha már felcipeltem-, még egy utolsó gyönyörködés, kis narancslé, csoki. Nyugalom, csend. Csak a szél süvít a szemüvegem körül, a felszerelésemen minden lógó, lifegő bizbaszt fixáltam, botjaimra támaszkodva adok magamnak egy kis időt...

Lassan lecsillapodik a lihegésem, lassan tudatosodik bennem a kaland. A cél pont alattam, a szálloda ablaka csillog, vajon ott van mögötte a kiscsaj? Mondtam neki, hogy figyeljen, mondtam, hogy várjon reggelivel, de egy kétévesnek még annyi fontos dolga van. Játszás, miegyéb. Mindegy, elindulok. 

Az oldal olyan meredek, hogy csak két-három fordulónyi távolságot látok be magam alatt. A puszta állás is nehéz, a lécek orra a levegőbe kandikál. Milyen jó, hogy sárgák, legalább jól látom őket. Tudom, hogy az első néhány kanyar lesz a döntő, lelkileg mindenképp. Gondolokodom, hogy balra kerüljek, ez itt túl meredek, de megpróbálom. Kis lökés a botokkal, kis lendítés a lábammal, és már is fékeznem kell, hihetetlen a gravitáció, nem engedhetem meg, hogy felgyorsuljak, a porhó felfröccsen a nyakamig, a kesztyűm a havat súrolja, bal és jobbforduló, lendületből még kettő, a terep lassan kibontakozik alattam, csodálatos, ez kurvajó, álljunk meg, nem kapok levegőt, a combjaim vörösen izzanak, felnézek, jó sokat jöttem, a nyomaim szabályos sinusgörbeként csillognak, legalább lentről nézve úgy fog látszani, mintha szépen síeltem volna, én inkább küzdelemnek érzem. Gyerünk tovább, három-négy fordulóként pihi, lihegés, remegés. Közvetlenül alattam eltűnik minden, emlékszem, ezt a teknőt kinéztem lentől, ki kellene kerülni, bár most úgy érzem, meg tudnám csinálni, jobb a békesség, kicsit balra megyek, a teknő már mellettem, nem vészes, de kár lett volna kockáztatni. Még mindig messze a felvonók felett vagyok, de már rengeteget jöttem le, a szél elállt, izzadok mint a ló, a terep szelídül, bár még mindig messze meredekebb a legdurvább fekete pályánál.  A hó minősége pazar, itt már nem kell erőlködnöm, puszta gyönyörrel hasítom a fehér végtelent, kurjongatok, combig, könyékig süppedek a csodába, aztán felemelkedek, a testem átfordul, és újra belemerülök, Síelés ez, nagybetűvel, szaggatnak az izmaim, de nincs lelkierőm lassítani, intenzíven élem át a valóságot, az arcomon  vigyor, átadom magam a világegyetemnek. Ezért a pár percért megérte megszületni. 

Facsoporthoz érek, itt van egy laposabb rész, lassítok, azonosítom az irányt. A falu előtt lesz egy patak ezt ki kell kerülnöm, messzebb, jobbra látok egy szép lejtőt, úgy látom, túlságosan balra tartottam eddig, átcsúszok, a lejtő hosszú mezőben végződik, itt nem kell lassítanom, a derékig érő szűzhóban aztán a fáradtság elengedi a lábamat, óriási hátraszaltóval zuhanok a tollpaplanba, biztos látványos volt, talpra gördülök, és tovább, egyre nagyobb a tempó, egyre lankásabb a terep, már nem kanyargok, nyílegyenesen siklok, el szeretném érni az utca végét, semmi kedvem a szűz hóban gyalogolni.

A legszélső háznál kifújom magam, ritkán érzett boldogság, új emberként, baktatok végig a kis utcán, lécem a vállamon, már nem az az ember vagyok, aki elindult felfelé.

Az ablakban ott vigyorog a gyerkőc, állítólag végig nézte, szurkolta a mutatványt az asztalon állva, büszkén nézünk egymásra, jó mulatság volt. 

Később ismeretlen emberek jönnek gratulálni a sítárolóban, és titkos elégedettséggel nézem, ahogy a nyomaimat mutogatják egymásnak... Szerintem a vigyorom elárulja, hogy én voltam, délután a pályákon minden eddiginél könnyedebben száguldozok. 

Másnap felmegyek újra, hogy kiegyenesítsem a nyomot, de a szél és a köd visszafordít, a lankás részen jövök le, mit számít. Aztán hullni kezd a hó, és talmi dicsőségem elvész a természet végtelenjében, letörli a táblát, hogy jövő héten másik síző mondhassa el: én rajzoltam az első nyomot a hegyoldalra. 

Szólj hozzá!


2009.02.18. 13:44 Gaborchi

Kifut a Pomeránia (Finnország 1990)

Fiatal voltam - pont abban a korban amikor az ember nagyon is felnőttnek érzi magát, próbál úgy viselkedni, és ez elég komikus - és talán még bohó is. Mindenestre nem tudtam ellenállni finn barátom invitálásának, eltökélten útnak eredtem északi rokonaink felé.

A repcsi pár óra alatt elvitt volna, de én -fiatalon és bohón- kalandot kerestem. Úgyhogy vettem egy vonatjegyet Gdanskig, onnan egy hajójegyet Helsinkiig. (Juha közben azzal áltatott, hogy onnan lakóautóval megyünk a Lappföldre, ez kissé másképp alakult, lásd az előző bejegyzést.)

A vonatút másodosztályú hálókocsis bizbasszal elég egyhangú volt, Pozsony, Prága, meg néhány lengyel város útbaejtésével. Sörrel és cigarettával el lehetett viselni, pár évvel korábban még hálókocsi nélkül mentünk Berlinbe.

Ám egyszercsak az éj közepén elhallgat a kattogás, állunk, fények sehol, nyilván a puszta közepe valahol Prága és a lengyel határ között. Hát, kigyulladt a mozdony. Szépen ragyogott az éjszekában egy darabig, aztán sehol semmi. Néhány órácska álldigállás után kezdtem nyugtalan lenni, engem vár egy hajó a gdanski kikötőben, ha lekésem, a következő 4 nap múlva megy. És a forró nyári éjszakában megmelegedett sör sem nagyon enyhítette a virrasztást. 

Valahogy aztán elindultunk, még arra emlékszem félálomban, hogy a lengyel határ előtt újra megálltunk, ott nagy szaladgálás volt, zsebscse-zsebemék próbálták elrejteni a csempészárut, a fináncaik meg keresték, a nyílt pályán az ablakokból dobálták ki a cuccot, néhányan utána is eredtek személyesen. 

A végtelen nagy lengyel síkságra jutott a nappal, aztán némi tengerlehellet, és Gdansk. Volt még félórám a hajóig, a taxisnak extra pénzt igértem, rövidesen be is futottunk a kikötőbe, a hajó még benn, még csak jele sincs annak, hogy indulna, persze! a jegyre a becsekkolás kezdetét írták, két óra múlva indulunk, a tökért izgultam ennyire.

Ez hát a legendás Pomeránia, a szegény finnek kapcsa Európához. (Szegény finn abban az időben leginkább a kalendáriumok megfakult lapjain volt látható, de azért voltak diákok, vendégmunkások és spórolósak.) Nem túl nagy, de szép formás hajó. (Most néztem róla fotót a neten, inkább ronda. Hiába, az emlékek...) Szép komótosan körbebámulok, kabinjegyem persze nincs, de nem is kell. Tágas, repülőüléses terem van az ilyeneknek, leterítem a hálózsákom a padlószőnyegre, a recepciós rábólint. Aztán felsétálok a tetőre, megnézem a kéményt, számba veszem a mentőcsónakokat, biztos ami biztos, borzolgat a tengeri szellő, kezdek relaxálni. A hátsó rámpán lakókocsis Saabok, Volvók, kamionok hajtanak be, szemmel láthatóan nem lesz teltház. 

Aztán lassan felvonják a lépcsőt, becsikják a rámpát és komótosan kifarolunk a kikötőből. Elhajózunk az egykor szétlőtt Westerplatte erőd elmékműve mellett. "1939 szeptember elsején a danzigi kikötőben horgonyzó Schleswig-Holstein csatahajó lőni kezdi a Westerplattét, s ezzel kezdetét veszi a második világháború" jut eszembe egy képes történelemkönyvből. Aztán a nyílt tenger, sirályok, az a megnyugtató nagy semmi, csak megyünk, megyünk. Estefelére megunom a dekken heverést, kissé hűvösödik is, rendíthetetlenül csapatunk északnak, megnézem a bárt. Hiába lengyel a hajó, a bár már finn, mellbevágó árakkal. Azért néhány vodka-kóla leugrik, barátkozom is hevesen a hazatérő nyelvrokonokkal, és erősen csodálkozom, nem szokott ennyire fejre állítani ennyi vodka. Mígnem nagy ravaszul megfigyelem, hogy itt 1 vodka az egy deci. Nem pöcsölnek a felessel. Ez némileg enyhíti a horrorisztikus árat, nekem viszont szabad levegőre van szükségem, a csillagfényes napozófedélzet kiválóan alkalmas is erre. Egy idő után már mennék vissza, de a vacogásnál erősebb a gyönyörködés, a csillagkupola alatt fodrozódó hullámaink szinte a horizontig fluoreszkálva mutatják, merről is indultunk. Aztán a kialvatlanság nyer. 

Nem is gondoltam, hogy ennyire pihentető tud lenni az alvás egy hajón, kisimult arccal vágok neki a következő napi semmittevésnek, angol arisztokraták hosszú hajóútjai jutnak eszembe, ahogy egy pléddel betakarva heverészek a napozón. 

Megjelenik az első sirály. Kicsit később a következő is. Később egy csomó. Aztán egy darab szikla. Aztán mégtöbb. Szigetek. Kopár, vöröses színű gránitdarabok. Némelyiken világítótorony vagy ház. Csodálom a kapitányt ahogy manőverezget közöttük. 

Egyre több szigeten egyre több épület, egyszer csak benn vagyunk a városban, Helsinkiben nem a periférián van a kikötő. Juha integet a parton, ennyi, megjöttem.

Két hét múlva, élményekkel megrakva, pénzecskémtől megszabadulva rakom újra a hálózsákot a padlóra, sötétben indulunk, varázslatos. Nagyon, nagyon hosszú ideig állok a taton, ennek a csodálatos városnak a halványuló fényeit figyelem, sokáig, hagyom elenyészni, mikor az utolsó derengés is átadja helyét a csillagoknak, akkor dőlök a bárpultnak. Helsinkiből nézve a hajó bárja iszonyú olcsó, ezt a másnap reggeli erős fejfájásom is alátámasztja. 

Gdanskban beváltom a maradék finn márkáimat, ííííírtózatos köteg zlotyit kapok, ma úr leszek! Taxival végigvitetem magam a város látnivalóin, mindenütt megváratom. Szép régi Hanza-város egyébként, sokminden nem maradt meg belőle, hogy őszinte legyek. Talán a középkori épületben berendezett Solidarnosc múzeum tűnt kissé disszonánsnak, egyébként kellemes város, kellemes napsütésben, kerthelységekkel. 

Hazafelé a vonaton megbüntet a kalauz tilosban dohányzásért. Gondoltam, úgyis itt az ideje leszokni. Azóta sem sikerült.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás hajó helsinki gdansk pomeránia westerplatte


2009.02.08. 19:18 Gaborchi

Pielpajärven erämaakirkko (Lappföld 1990)

 

 

Ragyog a napfény Helsinki Vantaa repülőtér betonja felett. Nem most érkezem, most indulok. Még északabbra, a Lappföldre. 

Hajóval jöttem, Lengyelország felől, és pár nap intenzív bulizás után úgy érzem, Helsinkin kívül másra is kíváncsi vagyok Finnországból. Először az egzitikus nevű Kalakukko expresszel szerettem volna menni, ez Helsinki és Rovaniemi (sarkkör) között járt naponta kétszer. Sajna az aznap reggeli járatról lemaradtam, éjjelivel nem akartam menni, így jött a repcsi. Nem volt sokkal drágább, viszont gyorsabb, és északabbra vitt, jelesül Ivaloba, Finnország legészakibb repterére.

A kis kétmotoros csendesen darálja az utat, Kemi és Oulu városokban állunk meg, az öltönyös utasok nagy része leszáll,  én meg a pilótákkal dohányozgatok a nyárvégi napsütésben. Ivaloban már nemigen süt a nap, fátyolos, felhős az idő. A reptér feléled, maradék utasok ki, mások be, mire kicsekkolok, a gép már el is kerreg dél felé. Sajnos mire magamhoz térek a nagy bámészkodásból, a busz is. A következő majd az esti géphez jön, én szeretnék addigra a városban lenni, fogcsikorgatva beülök egy méregdrága taxiba - nincs közel a város. Ivalo óriási terület városközpontja, de önmagában kicsi, elejétől végéig ellátni. Igaz, itt van kórház, bank, templom, meg minden ami egy városhoz kell. A turistacentrumban ajánlanak is egy kellemes bunglalós kempinget, csak félútig kell visszasétálnom a reptér felé, a taxisnak mosolyogva intek, hogy nem, köszi.

Barátságos hely, lustán hömpölygő Ivalo folyó (Ivalojoki), fenyves, faházak, minden oké. 

Iszom egy sört, aztán elgondolkodom: Na, itt vagyok a Lappföldön. És akkor mi van? A recepciós leány kisegít, vannak itt csónakok, evezzek egy kellemeset a folyón, bár a kötelező mentőmellényt kicsit túlzásnak érzem, jó ötletnek tűnik. Gondolom, evezek felfelé amíg jólesik, aztán lecsorgok. Bevetem magam a tajgába, csend van, végtelen csend, nyugalom, szépség. Magával ragad a lappi táj csodája, elmerülök, felolvadok a végtelen természetben, az idő megszűnik. Esteledhet már, de itt nem lesz sötét, kinek kell itt óra? Érzem, kezd fájni a karom, kikötök egy zátonyon, felbontok egy doboz sört, sodrok egy cigit. Suhog a fenyves, boldog vagyok. Nem tudom mennyi idő telt el, lassan visszaindulok.

Hát itt valamit csúnyán elrontottam. A folyó nem arra folyik. Hanem erre. Onnan, ahonnan indultam. Ez egy igenigen lassú folyó, gondolom, ezért nem tűnt fel. De a karjaimon azért érzem. I'm back lihegem a recepciós lánynak, I see mondja nevetve. Kedvesek ezek a lappi lányok :-) Bár végülis egyedül vonulok a házikóba. Nehezen alszom el, egész éjjel beszűrődik a fény, északi éjszaka.

A reggelinél érdeklődöm, hová is érdemes itt menni. Saariselka, Sovintovaara, Karhunpesakivi. Oké.

Öreg néni vesz fel egy óriási dzsippel, nagyon aranyos. Elmondja, hogy a barátnőjénél volt kávézni, alig ötven kilóméterre, meg sem kottyan neki, hogy a kedvemért 20 km kerülőt kell tennie. Saariselka Finnország legnagyobb síterepe, ebben azért mögöttünk járnak. Egy sífutópályát jobban el tudnék képzelni itt. Nyár lévén minden zárva, egyedül vagyok, a néni telefonálgat a kocsiban. (90-ben vagyunk!) Itt minden kocsiban van telefon, vagy legalább cb-rádió, visszatekintve megértem, miért ez az ország adja a világnak a Nokiát.

Sok merengeni való azért nincsen, a néni visszavisz a főútra, egy másik autó elvisz Sovintovaara-hoz, ami eredetileg azért keltette fel az érdeklődésemet, mert a fáma szerint a hidegháború idején itt beleesett a tóba egy szovjet interkontinentális rakéta. Van is valami kiállítóterem, persze zárva. De a táj itt is varázslatos. Lassan megszokom, hogy itt nem a látnivalók érdekesek, hanem a puszta létezés.

Következő megállóm a Karhunpesakivi, a medvetalp szikla. Itt egy medvetalp alakú szikla ékelődött a fenyők közé a főút mellett, nem mondom, hogy nem láttam még ennél érdekesebbet. Mellette kocsma, bár még délelőtt van, bekukkantok. Egy hatalmas kitömött medve áll az ajtó mellett, mikor mellé érek rám mordul, és utánam nyúl, majd beszarok, ugrok is egy nagyot ijedtemben. A kocsma népe vidáman kacag, a kocsmáros leteszi a medve-távirányítót, sörrel a kezemben már én is izgatottan várom a következő lassító autót... Meg kell állapítanom, hogy ez egy remek szórakozás. 

Nem maradok sokáig, még szeretnék eljutni Inariba, és éjjel elkapni a vonatot Rovaniemiben, 300 km-el délebbre. 

A nagy Volvóban repülési térképek, a fickó pilóta, kis légitaxi cégnél, a tavakról és folyókról szállnak fel. Most épp szabadnapja volt, most elvitte az egyik gépet egy távoli folyóra, hogy kedvenc hobbijának, az aranymosásnak hódoljon. Azt mondta, az üzemanyag árát össze is mosogatja, mekkora buli. És ott aztán végképp csend van és nyugalom. Ivalo és Inari idegbeteg metropoliszai után megértem... 

Mellesleg Inari kisebb város, viszont folyó helyett tó partján fekszik, és teljes a csend. 

Szerencsére a pilóta elmeséli, hogy van itt egy érdekes hely, a Pielpajärven erämaakirkko, a Pielpa-tavi erdei templom. Őt is ott keresztelték, bár ma már nem üzemel, csak ünnepeken. 

Megnézem a Lapp Néprajzi Múzeumot, otthagyom a hátizsákomat, aztán nekivágok a tajgának. Csodálatos tájakon bektatok, talpam alatt szittyó szuttyog, mindenfelé apró vízfelületek, a fenyők között laposan cikázik az északi napfény. Csodálatos élmény, csodálatos díszletek, annyira elvarázsol, hogy nem tudom, nem tévedtem-e el máris. Aztán megjelenik a kétszáz éves fatemplom, kis tó partján, elhagyott missziósház, a szikkadt deszkák, apró ablakok régi mesterekre emlékeztetnek. Megértem azokat, akik itt találtak áhítatot, sokáig álldogálok ebben a végtelen magányban, boldog vagyok, nyugodt, felszabadult. Lassan, lassan veszem rá magam az indulásra, nyugalommal eltelve baktatok vissza a városba és indulok délnek.

Valahol Ivalotól délre tesznek le, még 250 km a vasútállomás, erősen esteledik. Épp azt nézegetem, hová vackoljam a hálózsákomat  éjszakára mikor egy rettentő szakadt öreg Transporter fékez, két gimnazista, hová kérdik, mondom Rovaniemi. Ők Helsinki, ha akarok, maradjak velük. Kajánul hozzáteszik, legalább érezni fogom a seggemen, milyen hosszú Finnország.

Nagyon. Aki már ült 1200 km-t egy nyolcvannal araszoló mikrobusz középső padján annak nem kell magyaráznom. Igaz, egész Finnországot láttam - éjszakai kivilágításban. Másnap délelőtt egy végtelenül fáradt, vigyorgó fickó baktatott a szállása felé Helsinkiben...

 

 

1 komment


2008.10.18. 11:00 Gaborchi

Dunai Laci beszámolója a Jungfrau Marathonról

Forrás: Hunrun.com

Jungfrau Maraton Svájc

 
2008, Szeptember 17 - 07:01 | Szerző:Dunai László
Jungfrau_Maraton_Svajc_007.jpg
 

Sziasztok. ha megengeditek pár mondatban elmesélném 10 év kihagyás utáni (harmadik) maratonomat. Jungfrau Maraton Svájc.

Ahogy én tudom ez a legrangosabb (4000 induló) hegyi maraton Európában. Tavaly ilyenkor a Napos oldalban összefutottam egy régi iskolatársammal ( Erős Gábor) aki friss élményeit mesélte e versenyről.Meggyőző volt. Hazaérve utána néztem, és a fotók láttán azonnal döntöttem. Már csak társakat kellett keresnem a vállalkozáshoz. Ez kb év elejére össze is jött, három egomi és egy bajnai futó személyében. Ezután már csak egy dolog aggasztott, a felkészülés illetve az hogy a térdem bírja e? ( a jobb elég rozoga) Az egész 'évet' e felkészülésnek vetettem alá. Kezdve a januári alapozós futások Bélával, aztán a Normafa, Vasi, Kékes, Bükk,Bakonysárkány, és környékbeli futások, három vaskapu egymás után, 15km után vasi, Dobogókői harmincasok, azt hittem jól felkészültem, TÉVEDTEM!!! de erről majd később.

Szólj hozzá!

Címkék: sport futás svájc marathon hegy jungfrau 42195m


2008.09.15. 15:57 Gaborchi

Jungfrau Marathon 2008

Nekivágtam ismét. Már nem nyomasztott a teljesítés terhe, a felkészültségem sem volt az igazi. Csak abban bízhattam, hogy a tapasztalat átsegít a nehéz pontokon.

Kissé kiphentebben mint tavaly, kevésbé magabiztosan lazítgattam az elrajtoló tömegben. Fülledt meleg, már az interlakeni főutcán leizzadtam. Valahogy nem kap el a futásnak az a kellemes flow-érzése. A környezet persze varázslatos, a szurkolók, a zenekarok fantasztikusak. A lábaim viszont nem. Ő szívesebben lóbálódnának egy kerthelységben, de a cél előttem, menniük kell.

Az első 10 km jól ismert tájakon, a nyűghöz képest jó tempóban, kezdek reménykedni, hogy minden rendben lesz. Végülis a világ egyik legszebb helyén futok.

Az első emelkedők aztán megállítanak. A tempó rohamosan csökken, érzem, az erőtartalékaim kimerűlőben. És még a táv harmadánál sem vagyok. Nem beszélve a szintkülönbségről. Tavaly ez a szakasz vidáman ment, most erőlködök. Szerencsére nem kell leállnom, bár nagyon szeretnék. A tempó rohamosan csökken, Lauterbrunnenben már szenvedek, a féltávnál gyalázatos az időm. Szerencsére nagyon sokan futnak mögöttem, ez megnyugtat. A vizeséseknék basejumperek zuhannak felettünk, legalább ez elszórakoztat. Belesétálok. Itt most mindegy. Emlékszem, tavaly itt röhögve futkostam. Szinte várom a nagy emelkedőt. Abban bízom, a helyismeret ott segíteni fog.

Szólj hozzá! · 2 trackback

Címkék: sport futás svájc marathon jungfrau 42195m


2007.12.29. 23:50 Gaborchi

A víz az úr (Dél-Amerika VI.)

Vitóriát elhagyva végre kezdtük érezni a hajóséletet. Következő megállónk La Guaira, Venezuela, már a Karib tengeren lesz, papírforma szerint 10 nap múlva. Addig az Egyenlítőt is átszeljük. Még nem is sejtjük, 10 nap milyen hosszú tud lenni egy ilyen pléteknőn, semmittevéssel fűszerezve. Lassan belerázódtuk a hajó hétköznapjaiba. A tisztek négy órás váltásokban dolgoztak, a legénység újra és újra ellenőrizte a rakomány rögzítését és hozzáláttak a szokásos karbantartási feladatokhoz. Innentől túl sok dolguk nem akadt. A hajót két ember remekül elvezeti -egy a parancsnoki hídon, egy a gépházban. Persze mindig vannak feladatok.
A hajógép hangjába például furcsa szuszugás vegyül.  Mesélik, hogy ideúton a Kanári-szigetek térségében felrobbant a turbinaház. Nem nagy ügy, igazából csak széthasadt a burka ennek a több ember nagyságú turbófeltöltőnek. Épp csak nem tudtak továbbmenni. Napokig hánykolódtak, mire a gépház ezermesterei megragasztották (!) ezt a hatalmas fémszörnyet. Nem lett tökéletes, szelel. Ezt halljuk folyamatosan. Állítólag a következő kikötőben vár ránk egy új. A gépészek már tervezgetik, hogyan fogják beszerelni. Nem lesz könnyű, és túl sok idejük sem lesz rá.

Szólj hozzá!


süti beállítások módosítása